A galambokat is, légyszi…

Nem is akárhol rögzítve kérem, hanem az alaptörvényben. Az Alkotmányban. Abban a törvények közötti első helyet elfoglaló dokumentumban, amelyben egy nemzet a jog nyelvén definiálja magát. 
Első gondolatként elképzeltem, hogy ez biztosan nem igaz. Csak egy jól előkészített kortárs abszurd dráma alapsztoriját olvasom éppen. Ahol van népesedésügyi bizottság, amelynek tagjai meghatározzák, mikor és mennyit kell szülni, sőt végre is hajtatják ezt a rendkívül hazafias tettet a maximum harmincéves érintettekkel. Ahol rosszul mutat az országimázsban, hogy néhányan előre megfontolt szándékkal, életvitelszerűen, vagyis választott életstílusként közterületekre költöznek, ezzel bontva az itt meg ott épült Európa fényét meg a tükörsimára fényezett közutakat. 

És hát azzal, hogy így belerondítanak az országimázsba, ki is érdemlik méltó büntetésüket, aztán masírozhatnak szépen a börtönbe (ahol még, lásd a jó Mátyás király meséjébe illő fordulatot, hajlék is kerül a fejük fölé). 
 

Mert ugye, ha valami tilos, akkor egy olyan országban, ahol rend van, meg országimázs, meg jobban élünk, mint valaha, ott aztán ez a statisztikában is megmutatkozik. Volt már erre jó gyakorlat a mi történelmünkben, amikor volt teljes foglalkoztatás és nem volt munkanélküliség. Most majd nem lesz hajléktalan-nélküliség. Mert egy jól működő hatalom esetén ami tilos, az nincs is. Ugyebár. 
Aztán, kilépve az elképzelt abszurd dráma-keretből, a definíciók mezejére is tettem egy kitérőt. Ízlelgettem, értelmeztem, szociológiai és egyéb értelmező szótárak között keresgéltem az életvitel szó jelentését, de még inkább üzenetét. És sikerült megfejteni a kódolás szándékát, azt hiszem. 
Nem lettem tőle boldogabb. Az életvitel szót – Max Weber óta, az életstílus rokon értelmű kifejezéseként használja a tudomány, amelyet pedig a mindennapi szükségleteink kielégítése érdekében végzett tevékenységek összességeként szokás meghatározni. Ebben a kifejezésben tehát egyszerre fogalmazódik meg a szükségszerűség, másrészt pedig valamiféle tudatos választás. 

Mintha a hajléktalanok nem egytől egyig tragikus sorfordulatok folytán kerülnének utcára, hanem maguknak választanák a köztereket, hogy ott folytassák életszükségleteikből fakadó ilyen-olyan tevékenységeiket. 
Igen, minden felnőtt személy felelős az élete alakulásáért, ezt nem vitatom, de a felelős magatartás félrecsúszásait vagy kudarcait alkotmányos keretek között bűncselekménnyé nyilvánítani, hát nem egy fejlesztői és még csak nem is keresztény hozzáállás. 

S ha már a bűnbakképzés témájánál tartunk, érdemes észrevenni az alkotmánymódosítás eme tétele által kínált következő lehetőséget is. Ezzel a mesteri húzással nemcsak a hajléktalanságot lehet lesöpörni – vagy legalábbis eltüntetni a statisztikákból –, hanem meg tud szabadulni a kormány az oly kitartóan üldözött ellenségének, a civil szektornak egy újabb szeletétől is. Mert hiszen ha a hajléktalanság tilos, akkor az őket támogató civil szervezetek munkája is minden bizonnyal néhány lépésen belül illegálissá lesz nyilvánítva, csakúgy, mint a menekültekkel foglalkozóké. 

Hát lenne még néhány ötletem, hogy mit kellene betiltani a közterületekkel kapcsolatban. Például a galambokat is igazán ideje lenne betiltani, egyébként is meggyőződésem, hogy az említett szárnyasok keletkezése a teremtéstörténet egyik félreértése, és ezek a jószágok bizonyára csak véletlenül kerültek be Noé bárkájába is. 
Ha majd már nem lesznek hajléktalanok és az idegen népesség betelepítésétől is elvették mindenkinek a kedvét, remélem, a levegő patkányai is sorra kerülnek, különös tekintettel a csonkított végtaggal rendelkező és a fertőzéseket hordozó példányokra.