A finn modell

A rendszerváltozás óta mantrázzuk, hogy nálunk is mennyire fontos lenne bevezetni a finn modellt. Nézzük Gröhling és Matovič vitáját!

Az utóbbi három évtizedben nem közeledtünk a sokat emlegetett skandináv példához, hanem attól is egyre távolabbra sodródtunk, amit a mi viszonyaink közepette az iskolarendszerből ki lehetett volna hozni. Ha szakmai oldalról nézzük, az elmúlt évtizedekben oktatásügyi reform címen folyó, következetlen, nemegyszer ellentmondásos kísérletezgetés miatt jut sehová az oktatásügy. A gyakori kormány- és kurzusváltások, minisztercserék miatt jobbára csak papíron maradó hókuszpókuszokba már belefáradt a pedagógustársadalom. Pénzügyi oldalról nézve pedig az alulfinanszírozottság, az oktatásügyben dolgozók szerényebb bérezése demotiváló.

Harmadik tényezőként ott van a társadalmi megbecsültség hiánya. Mindenki illetékesnek gondolja magát, hogy az iskolát kioktassa. Sokan vicsorognak, ha a közszférában dolgozók (köztük az iskolaügyi alkalmazottak) bérét némileg növelik, nem tudatosítva, hogy ez igenis állami feladat. Az érettségin épphogy átsegített, de az iskolát ezerrel kriti-záló szülőből, az oktatásügyet minduntalan megregulázni akaró helyi potentátokból és országos politikusokból is bőven akad. Utóbbi speciális fajtája az a kisebbségi kiskirály, aki egy lélegzetvétellel mondja el kéretlen ünnepi beszédében, hogy mennyire fontos az anyanyelvű alma mater, s persze annak tanítója is, aki a nemzet fáklyavivője a magyarság valamelyik végvárában. S miközben a színpadon betanított szavalóval rebegtetik el, hogy a templomot és az iskolát nem adjuk, iménti szónokunk a kultúrházi kulisszák mögött már konkrét tanárokat ócsárol.

Főbb vonalakban ilyen az az állóvíz, amibe most belecsobbant az oktatásügyi dolgozók béremelésének a kérdése. Az a vita, hogy három vagy tíz százalékkal növeljék-e a fizetéseket. A vállalkozóból és bukott miniszterelnökből pénzügyminiszterré vedlett Igor Matovič háromszázalékos növelést tart elfogadhatónak, a fodrászból oktatásügyi tárcavezetővé lett Branislav Gröhling tízszázalékos emelést követel. Az Oktatásügyi és Tudományos Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége utóbbit tartja méltányosabbnak, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ez is épphogy csak követné az egyre nagyobb inflációt.

Egészen alpári vita kerekedett ebből. A hatásvadász politizálástól nem idegenkedő kormánytagok ott akarnak lenni a pedagógusok június 15-re tervezett pozsonyi nagygyűlésén. Matovič szerint a tüntetőknek az oktatásügyi minisztérium elé kellene vonulniuk, Gröhling szerint a pénzügyminisztérium elé. Szinte már leplezetlenül áll előttünk, hogy az ő jelzett részvételük nem is annyira a pedagógus-béremelés melletti kiállás lenne, hanem a másik elleni tiltakozás. A másik bírálata azért, mert Matovič méltánytalanul keveset akar hozzátoldani a tanítók, tanárok és más iskolai alkalmazottak fizetéséhez, Gröhling meg az ország jelenlegi gazdasági helyzetéhez mérten állítólag túl sokat. Különösen Matovič érvelése tragikomikus, ha arra gondolunk, mennyi pénzt osztogatott el értelmetlenül a 2020-as választás óta.

A legnagyobb baj az, hogy ebbe az alacsony szintű marakodásba nemcsak a pedagógusok, pedellusok, szakács- és takarítónők untak már bele, hanem azok is, akik fenntartásokkal viszonyulnak az iskolákhoz. A két legerősebb kormánypárt más területen is olyan látványpékséget működtet, mint az oktatásügy és annak finanszírozása terén. Mindenkinek lejön már, hogy a politikai kultúra finn modelljétől is egyre távolabb kerültünk. Európa zökkenőmentesebb részeiben elképzelhetetlen lenne, hogy két plágiumgyanúba keveredett politikus miniszterként vitázhasson a javarészt diplomásokat foglalkoztató oktatásügyről.

Ha azonban a két miniszter tényleg megjelenik a tiltakozó nagygyűlésen, remélhetőleg lesz a tüntetőkben annyi civil kurázsi, hogy kis feliratokat, táblákat emeljenek mellettük a magasba, amelyeken a plágiumügyeikre hívják fel a gyorsan felejtő társadalom figyelmét. Azét a társadalomét, amely szintén nagyon messze van a finn modelltől.