A fertőzött kevesebb, a kérdés ugyanannyi

Olyan kérdésekkel, amelyeket március óta teszünk fel folyamatosan, és amelyekre azóta sincs érdemi válasz.

Nem tudjuk, hogy lesz-e második hullám. Csak annyit tudunk, hogy Kínában már újra több mint százmillió embert vontak karanténintézkedések alá. Tudjuk, hogy akár egy tünetmentes fertőzött is ezreknek adhatja át a kórt, mint ahogy a szöuli szórakozónegyedben történt. Nem tudjuk, hogy lesz-e vakcina. Mert ez attól függ, hogy az immunitás ki tud-e alakulni a betegséggel szemben tartósan. Egyelőre ez utóbbi is bizonytalan, pedig lassan fél éve a világ számos laboratóriumában erre keresik a választ.

Nem tudjuk, hogy a körülbelül két hónapos karantén mennyi mentális problémát okozott: bár láttuk a családon belüli erőszak növekvő mutatóit, egyelőre még tartanak az első átfogóbb kutatások a psziché területén. Vajon a lelassult élet egyes új részeit megtartjuk-e továbbra is? Vagy a bevásárlóutcák újranyitásakor látott tömegjelenetek jelentik a valóságot, és ami visszatérhet a régi kerékvágásba, az vissza is tér?

Nem tudjuk, hogy hogyan és pontosan mikor terjedt el Vuhanból a vírus. A kínaiak azóta már egyetlen tollvonással 50 százalékkal megemelték a halottak hivatalos számát. Aztán tagadták, hogy lennének új esetek, amelyek most már más tartományok nagyvárosait is érintenek. Amíg a gócpontot nem lehet érdemben vizsgálni, amíg a kínai kommunisták a saját hatalmuk megtartása érdekében csak részleteket tárnak fel az igazságból, nehéz lesz megérteni a járvány első fordulatait.
Nem tudjuk, hogy a két hónap karantén okozta társadalmi sokkhoz képest mekkora lesz a gazdasági válság okozta forradalom. Gyorsan visszaáll a gazdaság, vagy a csődbe ment kis- és középvállalkozók miatt egész más lesz a helyzet? Újrahuzalozzuk a világkereskedelmet, vagy csak pepecselünk vele, mint a bankrendszerrel 2008 után? Nem tudjuk, hogy a kínai–amerikai viszály a koronavírus kapcsán mennyire mérgesedik el, ahogy azt sem, hogy (Nyugat-)Európa beszáll-e ebbe a konfliktusba és lesz-e egységes transzatlanti nyomás Pekingre.

Nem tudjuk, hogy a közép-európai országok jó része hogyan, miért úszta meg ennyire szerencsésen a vírust. Hiszen hasonló intézkedések születtek a világ számos pontján, az Egyesült Államokat és a Nagy Britanniát leszámítva hasonló idősávokban, és mégis látványosak a különbségek. A végén aligha egy faktor fogja megmagyarázni az egyenetlen eloszlást. Nem tudjuk, hogy a gazdag országok pénznyomtatása és gazdasági szívmasszázsa mennyiben fogja megmenteni a kisebb országokat, akár a nem eurózónás Magyarországot, vagy éppen Afrikát és Latin-Amerikát, ahol egy-egy nagyobb társadalmi összeomlás hatalmas globális következményekkel is járhat, a nyersanyaghiánytól a terrorizmuson át a migrációig. Ha nem is tudjuk e fenti kérdésekre a válaszokat, az nem lenne baj, ha legalább a forgatókönyvek és a víziók sürgősen készülnének a döntéshozók agytrösztjeiben és műhelyeiben. Mert ha már legalább azt tudjuk, hogy mi mit akarunk kihozni a következő év végére, akkor egy kérdéssel kevesebb marad.