A 24. órában

Kezdetben volt az aggodalom, hogy jövő februártól nem lesz magyar érdekképviselet a pozsonyi parlamentben. Ezért felerősödött az a szándék, amely a nem ritkán gyűlölködésbe torkolló személyes ellentétek felszámolását, egyetlen magyar jelöltlista kivajúdását szorgalmazta. Ilyen jelszóval ültek a nyár végén tárgyalóasztalhoz a két számottevő hazai magyar párt vezetői. Nem sokkal később a Híd Országos Tanácsának döntése véget vetett a Magyar Közösség Pártjával megkezdett koalíciós egyezkedésnek. Másokkal óhajtottak szövetségre lépni. Kisvártatva megjelent a politikai porondunkon az a mozgalom, amelyben „mindazok otthonra találnak, akik az összefogás gondolatát magukénak vallják” – írták zászlajukra. Az alig három hét leforgása során összegyűjtött több mint 18 ezer támogató aláírás igazolja, hogy égetően fontos közösségi igénynek adtak hangot, formát. Beindultak a tapogatózó találkozók az MKP, a Magyar Fórum, a belügyminisztériumi bejegyzésre váró Összefogás, továbbá két civil szervezet között. Mindeközben kiderült, hogy az egységet szorgalmazó mozgalom számára nem mindenki szalonképes. Méghozzá akkori állításuk szerint nemcsak a Hídban, hanem az MKP-ban is.

Nyilván e fejlemény hatására – továbbá a két párt között megszakadt párbeszéd folytatását követelő polgármestereknek köszönhetően – a Bugár Béla vezette politikai tömörülés korábbi véleményét részben megváltoztatva, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség bevonásával választási párt létrehozását kezdeményezte. A megszólított, vagyis az MKP, illetve annak országos tanácsa lényegében elfogadta ezt az ajánlatot. Igaz, nem mindenki.

Akadtak, akik zsákutcának tartották, hogy a maffiaállam felszámolásához a jelenlegi kormánypárttal szövetkezve szeretnének hozzájárulni.

Mégis eredményesnek tűnnek az egyezkedések. Senkinek a jelölését sem zárták ki. Ugyanakkor a politikai szubjektumok képviselői is helyet kaphatnak a névsorban. Az illetékes pártelnökségek jóváhagyására váró alkujukat a Magyar Fórum élesen bírálta, kizárva velük bármiféle közösködést. Az Összefogás pedig pártpaktumként bélyegezte meg.

Szerintük „ez a javasolt közös lista nem lehet politikai túlélők mentőhajója – ezt a szavazók fogják elsüllyeszteni”.

Nem kevesen ezt elvi és morális alapállásnak, mások viszont a nagypolitikában olykor elfogadható kompromisszum kizárásának, a remélt összefogás meghiúsításának vélik.

Egyelőre tehát két szemlélet és törekvés feszül egymásnak. Okulásként érdemes legalább röpke pillantást vetni kisebbségi történelmünkre és félmúltunkra. 1936-ban a kül- és belpolitikai helyzet, valamint a budapesti nyomás kényszerítette ki ideológiai, politikai és személyi ellentétek háttérbe szorítását, az Egyesült Magyar Párt megalakítását, amelynek ügyvezető elnöke Esterházy János lett. Bő hat évtizeddel később pedig a választási törvényt önkényesen módosító Vladimír Mečiar adta meg a döntő lökést a három hazai magyar politikai erő egyesüléséhez. Ekkor a rendszerváltó Magyar Polgári Párt vezetői közösségünk igényét, érdekeit fontosabbnak tartotta annál a ténynél, hogy a velük szövetségre lépő, Duray Miklós fémjelezte Együttélés PM vezetőségében volt kommunista párttagok is tevékenykedtek.

Jelenleg csupán közös jelöltek kiválasztása a feladat, nem a pártok egyesítése. Mégis még mindig ott tátong a sokat emlegetett politikai árok. Betemetéséhez egyesek szerint a magyar–osztrák kiegyezést kiharcoló Deák Ferenc politikai bölcsességére lenne szükség, mert vészesen ketyeg a voksolások előtti határidőket jelző óra. Ezért a legfőbb ideje minden döntéshozónak tudatosítania: a közösségi érdeket szem előtt tartó döntésüket, miként makacs önzésüket végül a választópolgárok minősítik. Azt is, ha ismét két vagy még több magyar listával szembesítenék őket, ami könnyen az aggodalmak beteljesüléséhez, nemzetrészünk újabb traumájához vezethet.