2020, a kidobott év

A láthatatlan vész. A vírus. A fenyegetés megjelenése.

Globális félelem. A járvány, amely elragadja az időseket, de veszélyes lehet a fiatalabbakra is. A járvány, amely lefékezi a gazdaságot, s tetszhalott állapotba hozza a piacot. A karantén, amely elszigetel. A pillanat, amikor azzal teszünk jót a másiknak, ha falakat építünk egymás közé. Halálos veszélyt is hordozó kegyelmi állapot. A lassulás korszaka, a mozdulatlanságé: elcsendesednek az utak, kihaltak az utcák. Ez mind-mind az új világ, amelyet a koronavírus megjelenése fest elénk: láthatjuk szorongató egzisztenciális kilátástalanságnak vagy nézhetjük a másik oldaláról is, ahol a fogyasztás pörgetésének üzleti logikáját a fékezés váltja fel, nyomában a légszennyezettségi mutatók látványos javulásával. A bolygó harcos, Greta Thunberg száz davosi fórumra elutazhat villanyrepülőn, rituális korbácsolásban részesítve a világ cinikusan önként elé térdelő urait, de közben a járvány, a baj pillanatok alatt milliószor nagyobb klímavédelmi eredményeket mutat: kikapcs, otthon marad, tiszta a levegő.

„A nyüzsgésizmust az elzártság váltotta fel, és kénytelen-kelletlen engedelmeskedünk a parancsnak, ami az ezredvégi nemzedék számára a reakció szellemét jelképezi: maradj otthon! individualista társadalomban élünk, ahol a fegyelmezettséget kapásból úgy tekintik, mint a hatalom mesterkedését.”

(Alain Finkielkraut filozófus a Le Figarónak)

Néhány hét helyben járás után a kormányok gazdasági mentőcsomagokat állítanak össze, miközben további kitartó fegyelmet kérnek polgáraiktól, nehogy a vírus terjedése arra a sebességre gyorsuljon, amelynél egyegy ország egészségügyi ellátórendszere nem bírja a halálos veszélyben lévő betegek kezelését a nagy számok nyomása miatt. Eközben megtudhattunk új dolgokat is magunkról: amíg várjuk a vírust, amíg bezárkózunk előle, addig megismerhetjük jobban a családunkat, az összezártság örömeit vagy éppen kínjait.

„Talán az ember az elzárkózással felismeri, hogy nincs egyedül. Amikor újraindulnak majd a gépek, talán megőrzi füleiben a csend szépségét. Talán ismét örömet talál majd abban, hogy másokkal ossza meg a Földet, örömet a távolságok tiszteletében”

(Alain Finkielkraut)

Eközben egy társadalom is megismerheti közösségi jellemzőit: mennyire fegyelmezett, mennyire tudja félretenni a bajban másodrendű vitákat és nyavalygásokat – és legfőképpen, mennyire mozgékony, innovatív röghöz kötve: erre jó példa a magyarokra a semmiből, különösebb előzmények nélkül rázúduló iskolai távoktatás hirtelen parancsa: tessék megoldani néhány nap alatt. És lám, döcögve, de működik valami, amit békeidőkben évek előkészületei után ezer aprólékos vitával sem sikerült volna így beindítani. A nyomás alatti gyors cselekvés örömeit és nehézségeit sajátíthatjuk el most, amikor nincs mese, működnie kell a dolgoknak, mindenféle ülésezés és tervezgetés nélkül.

„Amikor a lehetőségek közül választunk, nemcsak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy miként győzzük le a közvetlen fenyegetést, hanem azt is, hogy milyen világban fogunk élni, amikor elmúlik a vihar. Mert igen, a vihar el fog múlni, legtöbbünk még életben is lesz – de egy másik világban fogunk élni.”

(Yuval Noah Harari történész a Financial Timesban)

Ez a másik világ egy új tapasztalatokra épülő régi folytatása lesz; kérdés, hogy alapvető fontosságú dolgokban másként folytatjuk-e majd. Éppen ezért 2020 számmisztikailag is félbevágott évnek látszik, de attól kidobottnak éppen nem: jól kell megőrizni az eltört esztendő mélyebb tanulságait; amit nyomás alatt tanulhatunk belőle magunkról, környezetünkről, a világ igazán fontos dolgairól.

Szép a pacsirta dala, de megélni nem fogunk a hallgatásából. Az viszont rajtunk áll, hogy a bevételeinket akarjuk-e mindig növelni, vagy inkább belevágunk felesleges kiadásaink csökkentésébe.