Talpalatnyi mediterrán Albion

Ki ne ismerné John Lennon és Joko Ono esküvői fotóit, háttérben Gibraltár legfőbb látványosságával, amely engem leginkább egy síugrósáncra emlékeztet. Innen vetette le magát ejtőernyővel a 007-es bőrébe bújva Timothy Dalton is, a Halálos rémületben című James Bond filmben. Azt el kell ismerni, hogy a 425 méter magas sziklára a legjobb rálátás La Línea de la Concepción spanyol városból nyílik. Valahogy úgy, mint Párkányból az esztergomi bazilikára. Sokan állítják, túl sokat nem nyújt a hét négyzetkilométernyi brit koronagyarmat, legfeljebb jókat lehet jó áron vásárolni a Main street boltjaiban, mivel Gibraltár vámmentes övezet. Mi úgy töltöttünk el itt fél napot, hogy egyetlen üzletbe se tértünk be. Miért is tettük volna? Hiszen itt van a világ egyik legfélelmetesebb repülőtere, Európa egyetlen vadon élő makákó kolóniája, átlátni Afrikába, van cseppkőbarlang, alagútrendszer, piros telefonfülkék, hogy csak pár látnivalót említsek. Igaz, sok múlik azon is, milyen formában vesszük nyakunkba a 30 ezer lakosú várost. Az, hogy mi mégis felejthetetlen élményekben részesültünk, Adriannak, az alkalmi idegenvezetőnknek köszönhető.

De vegyük csak sorba. Repülővel vagy hajóval is érkezhettünk volna, ha az előbbitől nem tántorítanak el a világhálón fellelhető, hajmeresztő landolásokat és felszállásokat bemutató videók, az utóbbi pedig nem lenne olyan körülményes. Maradt tehát a bérelt autó, melyet La Líneaban hagytunk, Gibraltárban ugyanis nagy a zsúfoltság és  borsos a parkolási díj. Így aztán gyalogosan haladtunk át a határátkelőn és találtuk magunkat a Winston Churchill sugárúton egy piros telefonfülke előtt. Mintha Londonba csöppentünk volna, csak az éghajlat barátságosabb. A kötelező fotók elkészítése után felszálltunk az első buszra, amely a citybe vitt. Amikor áthajtottunk az autóutat keresztező kifutópályán átsuhant az agyamon, milyen jó lenne egy fel- vagy leszállást végignézni. A belvárosba érve sétálgattunk céltalanul és aggódni kezdtem, hogy így semmit se fogunk látni a városból. Tanácstalan téblábolásunkat látva csapott le ránk Adrian és tökéletes angolsággal meggyőzött arról, hogy ha őt választjuk, nem bánjuk meg. És milyen igaza volt! Vérbeli idegenvezető, akinek a személyisége, stílusa komoly hozzáadott értéket képviselt.

Sokan hiszik azt, tévesen, hogy Gibraltár a kontinentális Európa legdélibb pontja, pedig az Tarifa város csücskében található. Gibraltár lényegében egy földnyelv az Ibériai-félsziget déli részén. Az ókorban az Atlanti-óceánt és a Földközi-tengert összekötő szoros az akkor ismert világ végét jelentette, melyet északról a gibraltári szikla, délről pedig Ceuta sziklái kereteztek. Hogy ez így van, az Héraklész vagy Herkules lustaságának köszönhető. Úgy tartja a legenda, hogy Zeusz fiának egy próbatétel alkalmával meg kellett volna másznia az Atlasz hegységet. De ő, kihasználva emberfeletti erejét, inkább széthasította a hegyet, létrehozva ezzel a szorost. Gibraltár és Ceuta sziklái pedig Herkules oszlopai lettek. Ceuta egyébként máig spanyol felségterület, amit Marokkó nehezményez picit. Elsőként tehát a pilléreket szimbolizáló emlékműnél álltunk meg, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. Magára a városra, a szorosra, és a párafátyolon keresztül mintha Afrika partjai is felderengtek volna.

Következő megállónk az esővíz vájta Szent Mihály cseppkőbarlang. Valamikor a 2. világháború idején katonai kórházként funkcionált, ma pedig, főleg kiváló akusztikájának köszönhetően, koncertek és mindenféle tömegrendezvények helyszíne. Lágy dallam tölti be a teret, és színes reflektorok világítják meg a falakat, ami végképp nem tesz jót a cseppköveknek.  A barlang bejáratánál már kaptunk egy kis ízelítőt a majomparádéból, de az igazi show picit távolabb, egy kilátónál várt ránk. Balin már találkoztam szemtelen makákókkal, volt némi elképzelésem, mire számíthatunk, de a berber majmok sokkal pofátlanabbak. Több elképzelés is van arról, hogy kerültek ide. Az egyik legképtelenebb, hogy a szoros alatt húzódó alagúton keltek át Afrikából. Mindenesetre nagy becsben tartják őket, mert a legenda szerint, addig lesz brit kézen Gibraltár, amíg majmok élnek itt. Volt is nagy riadalom, amikor a 2. világháború idején számuk hét egyedre csappant. Churchill személyes közbenjárására újabb egyedeket telepítettek be. Ma kb. 270 makákó él a hegyen. Hiába dönti el az ember, hogy nem eteti őket, egyszerűen kikényszerítik a finom falatokat, ha meg nem kapnak, bosszúból elvesznek mindent, ami mozdítható. Adriannal nagyon jóban vannak, így még a volánt is átadta az egyiknek, amelyik beszállt a kocsiba.

Sok bizonyítéka van annak, hogy Gibraltárért évszázadokon keresztül komoly csatározások folytak. Ezek egyike a hegy gyomrában kanyargó, mintegy 50 kilométernyi, védelmi célból épült alagútrendszer, melyet a Nagy Ostrom idején, a 18. század második felében kezdtek kivájni. Ekkor éppen a spanyolok a franciákkal szövetkezve akarták az angoloktól visszafoglalni a területet. Ám a védőknek a járatokon keresztül sikerült ágyúkat juttatniuk a magasba és visszaverték a támadásokat. A 2. világháborúban is volt szerepe az alagútnak, ki is bővítették. Ma korhű ruhákba bújtatott, életnagyságú bábukkal, ágyukkal, használati tárgyakkal mutatják be, milyen is lehetett a katonák élete a harcok idején.

A barlang bejárata előtt állva feltűnt, hogy áll a forgalom a főúton. Ennek oka az volt, hogy egy repülőgép épp felszállásra készült. Így tehát páholyból néztük végig, ahogy felbőgnek a motorok, és a gép óriási iramban igyekszik az elrugaszkodáshoz szükséges sebességet elérni. Erre mindössze 1800 méter áll a pilóta rendelkezésére. Ha nem jön össze, ismétlésre nincs mód, az pálya egyik végén az Algecirasi-öböl, másikon a Földközi-tenger hullámzik. Fantasztikus élmény volt. Minden kívánságom így teljesüljön.

Lefelé száguldozva a hegyről még megpillantottuk a 14. században épült Hódolat tornyát, amely a mór erőd legépebb része. 2010-ig a várban börtön működött. Megközelítőleg 700 évig uralkodtak itt a mórok, nyomukat ma is számtalan építmény őrzi.

Aki ezek után azt állítja, nincs itt semmi látnivaló, csak alkohol meg cigaretta jó áron, az nagyon el van tévedve. Gibraltár egy igazi olvasztótégely. Nemzetek, vallások, kultúrák, stílusok szédítő kavalkádja, amely akkor is fennmarad, ha a brexit megvalósul és a városállamot esetleg Spanyolország újból megkaparintja.