Utazz

„Az emberek jók, és ezt propagálni kell”

Bőd Titanilla

2015. augusztus 7. 12:28

A rozsnyói Gábor hat éve utazgat a világban, és a közösségi oldalakon örökíti meg azokat az embereket, akikkel találkozott. PEOPLEIMEET nevű projektjében sokféle arcot láthatunk, s a velük folytatott rövid beszélgetésekből inspiráló történetek olvashatók ki. Gábornak, aki jelenleg Kínában tartózkodik, e-mailben tettük fel kérdéseinket.

Minek hatására, hány évesen kezdett utazgatni?

Mindig kihasználtam az utazási lehetőségeket, amelyek a tanulmányaim során adódtak, de így egyhuzamban 2009 óta utazom. Tíz év után Prágában már nagyon ment az agyamra, hogy előbb a tanulás, majd az építészi munkám miatt minden nap a számítógép előtt ülök, és komoly emésztési problémáim kezdődtek. Eldöntöttem, hogy ez nem élet, és egy nap csak úgy megvettem a repülőjegyeket New Yorkba. Elkezdtem a nagy utazást. Akkor még nem sejtettem, hogy hat évig meg sem állok…

Mely országokban járt, hol időzött hosszabb ideig?

Kína az ötvenhatodik országom, itt már majdnem három évet töltöttem. De éltem már Németországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban, Mexikóban, Kolumbiában és Taiwanon is... Néhány hónapot töltöttem Peruban, Bolíviában, Chilében, Brazíliában, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken.

Miből tudja fenntartani magát az utazások alatt?

Spórolni kell! Először én sem gondoltam volna, hogy ennyit bírok utazni, de aztán, amikor elértem újra Mexikóba és Közép-Amerikába, megtanultam egy-két trükköt. Tömegközlekedés helyett stoppolunk, hostelek helyett sátrazunk, tábortűz, főzés, és főleg a nagyobb városokban couchsurfing (ez egy olyan internetes közösség, amelyben emberek ingyen felkínálják a kanapéjukat az utazóknak – a szerk. megj.). De a legfontosabb a kommunikáció. Emberek segítségével mindent meg lehet találni az úton. Emlékszem, az elején mindig féltem az estéktől, például, hogy hol fogok megint aludni, de aztán mindig volt valahogy, és néhány év múlva teljesen megszoktam. Az ember utazás közben némi munkára is rátalál… Jelenleg egy rövid időre letelepedtem Kínában, épületeket, városnegyedeket tervezek, hogy tovább folytathassam a nagy utat.

Mikor indította a PEOPLEIMEET-projektet?

2009-ben kezdtem el a világ körüli utamat, és akkor kezdtem el fényképezni az embereket is. A sok ember, aki az oldalon szerepel, mind segített rajtam. Rengeteg emberrel találkozom naponta, a többségüket már többé nem fogom látni, viszont nagyon sok köztük a jó fej, úgyhogy gondoltam, egy ilyen emlék segít majd visszaemlékeznem rájuk; ráadásul bemutathatom őket a világ másik oldalának is. A bolygónk nagyon szét van osztva mindenféle határokkal és interkulturális gyűlölettel, mivel a globalizáció óriási méreteket ölt, és egyszerűen a kulturális diverzió leomlott az elmúlt években. A globalizációt éppen arra használom, hogy „a világ határait leromboljam vele”, hiszen egy oly világot képzelek el, melyben mindenkinek egyenlő lehetőségei vannak, amikor megszületik. Sokszor tapasztaltam, amikor megtanultam egy új nemzet nyelvét, hogy valójában az emberek belülről egyformák, csak a neveléssel válnak különbözővé. Az emberek többnyire azért gyűlölnek más nemzeteket, mert nem értik azok életmódját. Szerintem az emberek eredendően nagyon is jók, és ezt propagálni kell!

Hogyan születik meg egy-egy poszt, fotó?

Amikor találkozok valakivel, és érdekesnek látom őt vagy a szövegét, akkor lefotózom... Megjegyzem az elmondottakat is, és ez is a poszt része lesz.

Miért az embereket fényképezi? Tájakat, városképeket egyáltalán nem fotóz?

Sok mindent fényképezek, de csak az embereket osztom meg. Ez jobban is motivál arra, hogy beszéljek velük. Mindenkinek van valami megosztandó gondolata, és az ember az emberektől tanul. S ha én ezt meg tudom osztani a világgal, az nagyon jó érzéssel tölt el. Vannak, akik segítséget kérnek, vannak, akik valami fontosat akarnak mondani, mások nem, de a legfontosabb az, hogy ez a projekt valószínűleg az emberiség tükörképe.

Ha ismeretleneket fotóz, mit szólnak hozzá?

Az emberek 30%-a abszolút nem szeretne fényképezkedni, de ez nem is lenne baj... A baj a kommunikációval kezdődik. Ha esetleg nem értem a tájszólásukat vagy a nyelvüket, akkor sok-sok fontos adat elveszhet. Biztosan tudom, hogy az emberek tudnának valami érdekesebbet is mondani, de sokan szégyenkeznek kitárulkozni, és főleg nem értik, honnan csöppent elő ez a fehér fiatalember, és mit is akar tőlük egy másik nyelven! Szóval így nehéz a legjobbat kihozni a konverzációból... Sokszor csinálok egy jó felvételt, de az illető a nagy meglepetésében csak egy mondatot tud magából kinyögni. Ez pedig nagy kár. Ilyenkor bánom is, hogy nincs több időm jobban megismerni őket.

Mi a célja a PEOPLEIMEET oldallal, a fotók megosztásával?

Sokszor gondolkoztam azon, hogy valójában én az emberek szellemét rabolom el, legalábbis néhány törzsnél ezzel vádoltak... A fotómegosztást afféle kulturális prostitúciónak is nevezhetnénk, de a nap végén, lefekvés előtt arra gondolok, hogyha nem csinálom ezt meg, akkor ezek a pillanatok nem lesznek már megőrizve, mert minden változik... Nagyon sokan fotóznak a Földön hozzám hasonlóan. Nem tűnök ki semmiben, és nem hiszem, hogy olyannyira különleges lenne az, amit csinálok, mindazonáltal remélem, hogy a projektem legalább egy kicsit el tudja nyerni az emberek figyelmét, és ösztönzőleg hat, hogy elgondolkozzanak a világ dolgairól – globális szemszögből. Szeretném őket egy kicsit lelassítani a mindennapi csörtetésből, és elgondolkoztatni őket, vajon miért is vagyunk itt. Valójában számtalan életmód közül válogathatnánk a Földön, de sokan megelégszenek azzal, amit a médián keresztül adagolnak nekik.

Mi szerint választja ki, hogy melyik sztorit rakja fel az oldalra?

Az elején random fotóztam és posztoltam őket, mostanában viszont gyakorta egy csoportba rakok több képet az azonos helyen készültek közül.

Hány nyelven beszél összesen? A képeket kísérő szövegeket az angol mellett sokszor spanyolul, kínaiul is posztolja…

A magyart, szlovákot anyanyelvi szinten, az angolt, csehet, németet, spanyolt folyékonyan nyomom... Ezenkívül tudok portugálul, bár azt egy kicsit nehezebben beszélem, a legkevésbé pedig a kínai és az indonéz nyelv megy, de remélem, egyszer megtanulom ezeket is! A többi nyelvvel a kedves barátaim, a helyi specialisták szoktak segíteni.

Vissza szokott menni azokra a helyekre, amelyek nagyon megragadják, vagy azt vallja, hogy annyi minden van a világban, hogy nincs idő és mód egy helyet kétszer meglátogatni?

Az emberi élet nagyon rövid ahhoz, hogy képesek legyünk mindent látni... Távolról sem elég... Szóval nem lesz időm végtelenül sok helyet meglátogatni, vagy visszamenni, de eddig még bírom.

Van még hely, ahol nem járt, de ahova nagyon szeretne elmenni?

Hajjaj! Főleg azok az országok, amelyekről nagyon keveset lehet hallani.

Miben változtatta meg az utazás?

Felnyitotta a szemem, segített globálisan venni a dolgokat, és elterelni a figyelmem a piti kis egyéni problémáimról.

Sosincs honvágya?

Soha. Inkább az ellentettje, mindig máshová vágyakozom!

Lehet úgy komoly barátságokat kötni, hogy az ember mindig úton van?

Komoly barátságot nagyon nehéz így kötni, de a legkomolyabb barátságok a legjobb emberekkel mégiscsak így jönnek létre.

Mit tanácsol azoknak, akik utazni szeretnének, de nem tudják, hogyan vágjanak bele?

Inkább ne utazzanak! Ha valakinek van ideje és tud járni, és mégsem tudja, hogyan kell belevágni az utazásba, akkor az nem is neki való. Szóval elég pusztán keményfejűnek lenni. A legtöbben a pénzt tekintik problémának, én ezt a véleményt sem osztom. Először tizennyolc évesen, stoppal mentünk le Spanyolországba az egyik barátnőmmel, mindössze kétszáz dollárral a zsebünkben, amiből százat vissza is hoztunk, két hét „nyaralás” után.

 

Emlékezetes élmények

Amikor az ember úton van, majdnem minden nap történik vele rendkívüli, de azért külön is kiemelek egyet-kettőt.

Majdnem minden tengerpart nélkülinek, aki sok Verne Gyulát olvasott, az az álma, hogy egyszer hajótörött legyen egy szigeten. Legalábbis nálam ez nagyon erős érzés... Hát ezt kipróbáltuk az egyik barátommal. Észak-Panamában, a Kuna Yala indián tartományban egy helyi törzsfőnököt megkérve kivitettük magunkat egy szigetre. De valahogy nem értettük meg egymást, és ottfelejtettek minket... A sziget gyönyörű volt, voltak rajta kókuszok is meg minden, de három nap után ivóvíz nélkül a tűző napon már kezdtünk aggódni… Elkezdtünk tutajt építeni, amikor szerencsére két jó halászembert láttunk a távolban, egy kis csónakon, akik egy kis pénzért megmentettek minket a kiszáradástól. Majdnem elsüllyedtünk a kis fából kivájt csónakban, a két „óriás európai” két nagy hátizsákkal, vízkanalazás közepette…

Az egyik legszebb élményünk az volt, amikor az Iguazu-vízesésekhez jutottunk be illegálisan este. Mert persze mindig megpróbálunk ingyen bejutni a fizetős helyekre (mert spórolni kell!). Reggel valami dzsungelcsörtető tapírféle állat ráugrott a sátrunkra, de utána sikerült odaérni a vízesésekhez napkelete előtt. Az „ördög torka” 80 méteres vízesés felett egy icipici kis állványzaton vártuk a narancssárga pirkadatot, a hihetetlen természeti erők tombolása közben, és élveztük a csodálatos színváltozásokat.

Egyszer a kolumbiai barátnőmmel Indonéziában utazgattunk, és az éjszaka közepén egyszerre csak körbevették a sátrunkat a helybeliek. Azt mondták, ha nem vagyunk összeházasodva, akár be is börtönözhetnek minket! Indonéziában az ortodox muzulmán területeken nem legális, hogy az össze nem házasodott párok együtt testükkel érintkezzenek, mi ráadásul egy sátorban aludtunk... Szerencsére volt nálunk két taguamagból készült fekete gyűrű, és bemeséltük nekik, hogy már néhány éve házasok vagyunk.

Soha sem felejtem el azt az estét a Bolíviai-magasföldön (4000 m), amikor nem hittem el a nappali rövidnaciban és trikóban való mászkálás után, hogy este nagyon hideg lesz. Persze az egész éjszakát vizeléssel és didergéssel töltöttem a tízéves lengyel nyári hálózsákomban, már magamra húztam a hátizsákomat is. Hiába akartam tüzet gyújtani, a kevés oxigén miatt nem ment, és csak akkor vettem észre, hogy nagy a baj, amikor az ivóvizem is jégkockává vált. Majd reggel, mint a gyíkok, a napra mosolyogtam, és feltöltődtem újra egy kis energiával.

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197421","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"width: 243px; height: 316px; float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"368"}}]]Hagyományos hanfu ruhába öltöztem a cseresznyevirágzás tiszteletére. A cseresznyefa csak nagyon rövid ideig virágzik, és a mai nap nagyszerű arra, hogy ezt megörökítsük, úgyhogy egy csomó hasonlóan öltözött lány rohangál a campus körül, és selfie-ket készít a fákkal.

Sanghajban, a Tongji Egyetemen találkoztunk

 

 

 

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197422","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"323","style":"float: right; width: 320px; height: 215px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Néha bohócnak öltözöm, hogy felvidítsam az embereket az utcán. Az ő mosolyukból nyerek erőt.

Ezzel a párkányi sráccal Sanghajban találkoztunk

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197423","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"303"}}]]– Mi volt a legőrültebb helyzet, amit megélt ezen a vonaton?

– Egy nap Nancsangtól nem messze egy terhes nő a vasúti kocsiban szült. Itt történt az egész a szemem előtt. A többi utast megkértük, hogy menjenek a vonat másik részébe, és nagy szerencsénk volt, mert találtunk az utasok között egy orvost, aki segédkezett a szülésnél. Volt tiszta ágyneműnk és forró vizünk. Mindent vér borított, de a babával minden rendben volt. Amikor végre megállt a vonat, a továbbiakban már a mentősök kezelték a helyzetet.

Segített jobb helyet találni a padlón egy 31 órás vonatút során Sanghajtól Kuanghsziig

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197424","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"343","style":"float: right;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

 

– Öltönyben halászgat?

– Igen, itt teljesen normális öltönyt viselni akármilyen tevékenységhez.

– És van ma kapás?

– Ma nincs hal!

Nanningban találkoztunk

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197426","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"325","style":"float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

 

Ma anya és apa megkért bennünket, hogy tisztítsuk ki a nagy üstöt, hát ez kiábrándító...

Sanghajban találkoztunk

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197427","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"423","style":"float: right;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"322"}}]]

 

 

 

Utálom a fésülködős napokat!

A Fülöp-szigeteken, Pinatubo tűzhányónál találkoztunk a 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197428","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"float: left; width: 247px; height: 247px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"477"}}]]

– Hány golyó van a lőfegyverében?

– Hat...

– És ha a támadók heten vannak?

– Nézd, összesen öt bank van ebben az utcában, és mindegyik előtt áll egy olyan őr, mint én. Ha bármi történik, mi bajtársak vagyunk, azonnal segítünk a másiknak, és 30 golyóval már... tudod. Sajnos, a rendőrség nem elég hatékony a bandákkal szemben, és sok rossz dolog történik ebben az országban. Tehát itt vagyunk mi, a zsoldosok, akik biztonságos zónákat hozunk létre a városon belül. Az az igazság, hogy ez nem könnyű. Figyelned kell minden mozdulatra az utcán, mert itt akármilyen suhanc szerezhet fegyvert, ahol csak akar.

San Salvadorban találkoztunk

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197429","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"303","style":"float: right;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Sanghaj az a város, mely mindenkit megrágcsál. Megrág minden lelket, s valami egészen más formában köpi ki őket, mint amilyenek korábban voltak.

„A város a tenger felett…” Egyszer egy sanghaji ezt a megnevezést azzal magyarázta nekem, hogy bár minden folyó a tengerbe ömlik, Sanghaj felettük áll, akár egy gigászi multikulturális olvasztótégely. Ergo, nem kell Sanghajban születned ahhoz, hogy sanghaji legyél.

Tetszik ez az elgondolás. Mindegy honnan jössz vagy ki voltál, mielőtt idejöttél, ahogy betetted a lábad Sanghajba, már el is kezdődött az új korszakod, még ha ez nem tudatosul is benned. Egy biztos, ha itt megmaradsz, a világ bármely táján megállod a helyed.

Engem is éppúgy megrágott és kiköpött Sanghaj. Rengeteg fantasztikus emberrel találkoztam, akik segítettek látóköröm tágításában, a különböző előítéletek és sztereotípiák elfelejtésében, ami talán a legfontosabb, hogy megtanultam látni a világot, és nem csak nézni. Ez a legnagyszerűbb az itteni életben. Egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia a tenger felett álló várost az életben. Ints búcsút korábbi énednek, és gyere, éld át Sanghajt.

És még valami: lehet, ha Rómában jársz, úgy kell tenned, ahogy a rómaiak, ha viszont Sanghajban vagy, nos, semmiképp ne tégy úgy, ahogy a sanghajiak.

Sanghajban találkoztunk, és néha együtt fotóztunk

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197430","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"241"}}]]A közösségünkben nem használunk pénzt. Vannak srácok, akik a fővárosban dolgoznak, hogy tudjanak vásárolni dolgokat, de a legtöbb nő nem tud kijutni innen. Minden a megosztáson alapul. A banánt vagy a jukkát mindenki műveli, és néha a fiúk leviszik a termést hajókkal az úthoz, hogy eladják. Azt a kis pénzt, amit visszahoznak, elosztjuk. Az építkezés ugyanígy működik. Ha valakinek új házra van szüksége, mindenki jön, és segít neki. Így építettünk egy kosárlabdapályát és a legnagyobb palapát (viskót), ahol a törzsfőnök megengedte, hogy aludjatok.

Panamában, Union Chocóban, a Darién őserdő közepén találkoztunk

 

 

 

 

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197431","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"float: right;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"381"}}]]Csak lassítsatok, barátaim… Sehová sem juttok el gyorsan. Például, ha most nagyon gyorsan akarnék rajta lovagolni valahová, lehet, hogy hamar ott lennék, de a hét hátralévő részében rám se nézne.

Kolumbiában, La Uvitánál, Boyacá tartományban találkoztam velük

 

 

 

 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"197432","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"165"}}]]

 

 

 

 

 

 

Nem mesélem el a történetemet, mert szomorú, de elmondom az álmomat. Egy olyan helyről álmodom, amelyet otthonnak nevezhetek, ahol senki nem fogja éreztetni velem, hogy nem tartozom oda.

Marokkóban találkoztunk

 

Ha kíváncsi az emberekre, akikkel Gábor találkozott, itt keresse a PEOPLEIMEET-et:

https://www.facebook.com/thepeopleimeet?fref=ts

 

Önnek ajánljuk