„Nem szeretek főnök lenni”

A rendszerváltás utáni főszerkesztők közül te voltál leghosszabb ideig hivatalban. Gondoltad volna az elején, hogy csúcstartó leszel?

Amikor kineveztek, azt gondoltam, egy évre elvállalom, aztán ennyi. Gyorsan megteszem azokat a lépéseket, amelyeket akkor szükségesnek láttam, és majd lesz, ami lesz. Ehhez képest tizenegy év lett belőle. Ember tervez, kiadó végez. 

Melyek voltak azok a változtatások, amiket végre akartál hajtani?

Mindig is a kis lépések embere voltam. Nem szeretem a radikális vágásokat, azt vallom, az ember hoz sok kis apró döntést, és abból organikusan fejlődik tovább valami. Konkrét nagy változások ezért nem voltak a fejemben, de az előre elképzelt terveimet sem tudtam mind megvalósítani. Amikor az ember bekerül egy pozícióba, rengeteg olyan ténnyel megismerkedik, amelynek hatására módosítania kell az eredeti tervet. Korábban már voltam főszerkesztő-helyettes Grendel Ági idején, úgyhogy néhány folyamatot már átláttam, de korántsem mindent.

Mit tartottál prioritásnak?

Fontos volt a szerkesztőség fiatalítása, és lazább nyelvezetet is szerettem volna. Egy napilap bizonyos kötött nyelvezetet követel meg, de lehetett ezt még olvasmányosabbá, olvashatóbbá, kevésbé hivataloskodóvá tenni. Voltak dolgok a lapban, amelyeket feleslegesnek, az olvasó szempontjából nem túl hasznosnak éreztem, ezekkel is szerettem volna valamit kezdeni. Ezt meg is tettem, két konkrét lépéssel. Az egyikért nagyon sokan bíráltak, ez a Könyvjelző melléklet megszüntetése volt. De az nem egy napilapba való melléklet volt, sokkal inkább a szélesebb olvasóközönséghez kellett volna szólnia. Azt gondoltam, annak nincs értelme, hogy 200, az irodalom környékén mozgó ember ír egymásnak helyenként érthetetlen nyelven. Az entellektüel közeg bírált ezért, de a Könyvjelző helyén jött létre végül a Szalon. Az esztergomi mellékletnek sem sok értelmét láttam, pedig párkányi vagyok, úgyhogy azt is megszüntettem. Lefújtam a szépségversenyt is, mert úgy gondoltam, hogy ez nem illik egy véleményformáló lap profiljába. Azt gondoltam akkoriban, hogy nem vagyunk jók a hírek szintjén, szerettem volna, hogy ebben javuljunk. Viszont amikor ezt elértük, akkor meg úgy éreztem, jó, de most már ezen túl kellene lépnünk, az a cél, hogy összetettebb, komplexebb anyagokat hozzunk létre.

Szilvássy József a mellékletbe készült interjúban azt mondta, hiányolja az Új Szóból a riportokat és a portrékat.

Ezek mind saját hangok, amelyek egy lapnak arcot és egyediséget adnak, főleg akkor, ha egy lap feladja azt, hogy oknyomozást végezzen. Valljuk be, az Új Szó kicsit feladta az oknyomozást, de ennek egyszerű okai vannak, az oknyomozás nagyon drága műfaj. A helyszíni anyagok sem olcsók, de azokat nem kellene feladni. 

Mi az, amire büszke vagy?

Én találtam ki a Presszó és a Szalon mellékletet, amit azóta is jó ötletnek tartok. Ugyanazon a napon a Szalon megszólítja az igényesebb olvasót, a Presszó pedig könnyedebb témákat hoz, de nem megy át primitív bulvárba. Határozottan büszke vagyok a Focitipp mellékletre, amit Gazdag Jóskával hoztunk össze, s ami az egyik legjobb napilapos melléklet Közép-Európában, de mondhatom Nyugat-Európát is. Büszke vagyok arra, hogy belementünk az olimpiákba. Az elején lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy helyszíni tudósítónk legyen az olimpián, de végül azóta jártunk négy olimpián. Büszke vagyok a dizájnváltásainkra is, amelyek szerintem szintén jól sültek el, pedig helyenként erős ellenszél volt a kiadó részéről. 

Interneten szoktak keringeni vicces fotók kutyákról és gazdáikról, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Szerintem ez a főszerkesztők és lapok esetében is így van. Mit gondolsz, te hasonlítasz az Új Szóra, vagy az Új Szó terád?

Szerintem a kutya és a gazdája is úgy hasonlítanak egymásra, hogy egymást alakítják. Nem az van, hogy a kutya egyszer csak elkezd hasonlítani a gazdára, vagy fordítva, hanem ez fokozatosan alakul. Egyre jobban hasonlítanak, vagy egyre több olyan hasonló pontot fedezünk fel bennük, amelyek korábban is ott voltak, csak nem voltak nyilvánvalók. De most amúgy mire gondolsz?

A te főszerkesztőséged alatt lettem a szerkesztőség tagja, és nagyon úgy éreztem, hogy a lap is olyan, mint te. Hogy az Új Szó is jó fej, van egy jó közeg, egy normális érzés…

Na igen, ez nagyon fontos volt számomra, hogy jó munkakörnyezetet alakítsunk ki. Ne legyenek veszekedések, üvöltözések, hanem az ember úgy jöjjön be a lapba dolgozni, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomra. Fontos volt számomra az értékrend is. Sokan bíráltak is, hogy túl szabadelvű az Új Szó, ám igyekeztem olyan újságírókat is megszólítani, akik nem feltétlenül szabadelvűen gondolkodtak. De örülök neki, hogy toleránsabb hangú volt az Új Szó, amíg én voltam a főszerkesztő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most nem az, hanem hogy örülök, hogy akkor olyan volt. És egyébként ez nem úgy van, hogy van egy főszerkesztő, és az ő arcára van kialakítva a lap, hanem van sok újságíró, és ők alakítják a lapot. Ez a lap mindig olyan, amilyenek az emberek, akik ott dolgoznak, nem olyan, mint a főszerkesztő.

De a főszerkesztő igyekszik hasonszőrű embereket választani maga köré.

Nem hasonszőrűeket, hanem a lehető legjobbakat. Akik úgy dolgoznak, olyan a munkatempójuk, munkastílusuk, mint az övé.

Szilvássy azt is megjegyezte, hogy a jó főszerkesztő nem bratyizik a munkatársakkal. Nem gondolom, hogy te bratyiztál velük, de nagyon sok emberrel baráti viszonyban voltál és vagy a mai napig. Előfordult, hogy ez megnehezítette a munkádat?

Persze, de én képtelen vagyok távolságtartó lenni, játszani a főszerkesztőt, és szigorú bácsiként mutatkozni. Nem ilyen a stílusom. Barátkozós típus vagyok, sokkal jobban szeretem normálisan megbeszélni a dolgokat, nem utasításokkal működni. Azt szeretem, amikor a másik ember mondja ki azt, amit én szeretnék. Melósabb dolog sokat beszélni, megmagyarázni és elfogadtatni az álláspontodat, mint azt mondani, hogy „ez van, oszt kész”, de én inkább ilyen típus vagyok. Voltak, akik visszaéltek ezzel, de akkor is azt gondolom, hogy ez jobb munkamódszer, mint a direktíva.

Most milyen viszonyban vagy az Új Szóval?

Ott dolgoztam 1998-tól 2017-ig, vagyis 19 évet töltöttem azon a munkahelyen. Ez azért rányomja a bélyegét arra, hogy az ember hogyan gondolkodik, hogyan érez egy lap és egy szerkesztőség iránt. Továbbra is jó viszonyt ápolok az emberekkel, és továbbra is úgy nyitom ki a lapot, hogy ez életem egy része, jelentős része. De amúgy kritikusan viszonyulok a laphoz, ahogy addig is kritikusan viszonyultam hozzá, amíg ott dolgoztam. 

Mit olvasol el belőle most?

Ez változó. Nincs olyan, hogy programszerűen leülök, és A-tól Z-ig elolvasom. Csak azt olvasom el, ami érdekel. Egyébként meg minden érdekel, a belpolitikától kezdve a sporton át a kultúráig, de bevallom őszintén, azt hittem, több cikket fogok elolvasni majd azután is, miután eljöttem. Most talán jobban látom, hol vannak a gyengébb pontok, mint amikor ott voltam. Főszerkesztőségem vége felé már nem láttam a fától az erdőt. Az elején vitt a flow, a végére ez a lendület kicsit elfogyott, meg úgy éreztem, mintha ötlettelen is lennék, ezért is mondtam, most már vigye ezt más. Már nem láttam, hol vannak az igazán gyenge pontok, hol az a kavics, ami miatt nem megy a fogaskerék, és ez rendkívüli módon zavart. Most már jobban látom, hol vannak ezek a pontok, de ezt most nem fogom itt elmondani.

Akkor azt mondd el, mi kell szerinted ahhoz, hogy az Új Szó a nyolcvanast is meg tudja ünnepelni.

Ez jó kérdés. Nemcsak arról beszélgetünk, mi lesz az Új Szóval 10 év múlva, hanem arról is, mi lesz a nyomtatott sajtóval 10 év múlva. A nyomtatott sajtó agonizálásáról van szó, amit tíz éve még nem lehetett biztosan tudni. Sejthető volt, hogy a digitalizálás kicsit gajra vágja a nyomtatott sajtót, de azt nem gondoltam, hogy ez ennyire intenzív lesz. Egyáltalán nem biztos, hogy 10 év múlva lesz nyomtatott Új Szó. Aztán lehet, hogy az Új Szónak tíz év múlva tévéje lesz! Nem tudom, hogyan fognak alakulni a trendek. De az biztos, hogy nagyon erősen rá kell feküdni a digitális dolgokra, mert szlovákiai magyar szinten az Új Szónak van a kezében a legtöbb eszköz. Ameddig lehet, meg kell tartani a nyomtatottat, de a kérdés az, mennyire kell exkluzívnak lennie a nyomtatottnak a digitális verzióhoz képest. Ezt viszont most nem lehet megmondani, mert nem lehet átlátni, hogyan fog alakulni a piac. Tény, hogy az Új Szó olvasói sokkal konzervatívabbak, mint a többi lap olvasói – van egy olyan nézet is, hogy az utolsó nyomtatott napilap Szlovákiában az Új Szó lesz.  Az is fontos, hogy kicsit jobban figyeljen a lap arra, mitől exkluzív. Miért akarom én ezt a lapot olvasni, miért vagyok hajlandó pénzt is adni érte? Több saját hangot kellene belevinni a lapba ahhoz, hogy legyen egy stabil piaci pozíciója. Nem brutálisan exkluzív dolgokra gondolok, hanem több szlovákiai magyar szemszögre. Ezt más nem fogja tudni úgy megcsinálni, mint az Új Szó. Vannak jól működő honlapok, de azoknak megvan a maguk regionális specialitása, és nincs globális képük a szlovákiai magyarságról. Azzal együtt, hogy azt is elég nehéz meghatározni, mi köze van egymáshoz egy pozsonyi magyarnak és egy tiszacsernyői magyarnak, azon túl, hogy mindketten magyarok.

Nem lehet, hogy az egyik dolog, amihez közük van, az pont az Új Szó? A lap is formálja a szlovákiai magyar közösségi tudatot.

Az Új Szó lehet az egyik, de több ilyen közös identitáspontot lehetne találni. De az Új Szó mindenképpen jelentős szerepet játszik/játszhat ebben.

Beszéljünk a főszerkesztőséged legjeiről. Meg tudod mondani, mi volt a legjobb vagy a legrosszabb döntésed?

Sokszor el szoktam mondani, hogy az ember vezető pozícióban rengeteg döntést hoz, és azok között óhatatlanul lesznek hibásak is. Abban az érában, amíg én voltam a főszerkesztő, voltak nagyon nehéz pillanatok, például a Hedvig-ügy. Ez gyakorlatilag az egész főszerkesztőségemet végigkísérte. Mindig azt kértem, próbáljunk kritikusan nézni a dolgokra. A Hedvig-ügy elején kétkedők voltunk, mert nem tudtuk, hol az igazság. Nem hónapokig hezitáltunk, de néhány napig nem lehetett tudni, mi a helyzet. De aztán szépen sorra kiderült, hol az igazság, és már nagyon kemény álláspontot képviseltünk. Szintén kemény időszak volt a Radičová-kormány bukása is. Az volt a legnagyobb kockázat, amibe belementem. A szavazás, amellyel a kormány végül megbukott, éjjel volt, nekünk pedig nyolckor el kellett küldeni a lapot a nyomdába. Teljesen hülyén néztünk volna ki, ha másnap reggel az olvasó a kezébe fogja a lapot, és az van ott: „Nem tudjuk, mi történt a Radičová-kormánnyal”, miközben már a tévé, a rádió meg az internet is üvölti a legaktuálisabb infókat. Akkor hoztam egy rendkívül kockázatos döntést, hogy küldjük el a nyomdába a lapot azzal, megbukott a kormány. Legfeljebb másnap kiállok, hogy bocsi, én buktam meg, lemondok és távozom.

Miért mentél bele ekkora kockázatba?

Mert nem akartam, hogy hülyén nézzünk ki, hogy ez nincs benne a lapban. Bár így belegondolva, sokkal hülyébben néztünk volna ki, ha nem bukik meg a kormány, mi pedig azt írtuk, hogy megbukott… Nem tudom, miért mentem bele. Voltak azért információink, hogy ez fog történni. Az utolsó pillanatig kapcsolatban voltunk politikusokkal, tudtuk, hogy 99%-ra bukik a kormány. Ezt be kellett vállalni. De amúgy kamikaze-akció volt. 

Főszerkesztőként melyik nyomás volt a legnehezebb?

Nagyon sokféle nyomás van, mert mindenkinek megvan az érdeke és a maga igénye. Elsősorban ott a kiadói igény, hogy jók legyenek a számok, eladható legyen a lap, hosszú távon fejlődőképes legyen. Aztán vannak a munkatársak igényei, akik szeretnének jó munkahelyen dolgozni, jó dolgokat csinálni. Van egyfajta piaci nyomás, ezt úgy értelmezem, hogy a piac is alakul, és neked is valamilyen szinten alakítanod kell hozzá a terméked. A piaci igénynek a része a gazdasági nyomás. Aki reklámot helyez el a lapban, azért teszi, hogy eredménye legyen. Ehhez el kell vinned a reklámot az olvasóhoz. És persze benne van a nyomás azok részéről, akikről írsz. Ezek nem csak feltétlenül politikusok, hiszen van sok rovat, és mindegyikben ezerféle emberről esik szó. Persze, a politikusok néha telefonálgattak – az elején egyébként többet, mint a végén. Voltak politikusok, akiknek fel sem vettem a telefonját, mert minek? Tudtam, hogy úgyis meg fogjuk írni, amit meg akarunk, most veszekedhetünk, de felesleges. Amúgy a polgármesterekkel és a regionális politikusokkal volt a legnehezebb, azok fenyegetőztek is.

Fenyegettek valaha nemcsak perrel, hanem azzal is, hogy eltörik a lábad?

Ilyen szerencsére nem volt. Viszont teljesen berezeltem, amikor Sátor Lajos főmaffiózó írt nekünk egy hosszú levelet arról, hogy Jaroslav Spišiak milyen szemét ember. Ezt az anyagot akkor feldolgoztuk, de mégiscsak egy erősen kétes egyén volt az egyik megszólaló… Eleve az kérdés volt, kell-e ezzel foglalkoznunk, fontos-e, hogy egy alvilági ember véleményét közöljük, van-e ennek relevanciája a lapban. Végül foglalkoztunk vele, természetesen Spišiakot is megszólítottuk, aki másnap reggel fel is hívott, hogy megköszönje, milyen korrektül dolgoztuk fel az ügyet. Akkor megkérdeztem Spišiaktól, tudja-e, ki vagyok én. Erre azt felelte: hát az Új Szó főszerkesztője. Mondom, nem, nem, mi gyerekkorunktól ismerjük egymást, mert ő is nagyölvedi származású, meg én is, a szüleink nagy barátok voltak. Szabadkozott, hogy nem emlékszik már erre, amire rávágtam, én vagyok az egyik az ikergyerekek közül, akikkel futballozni szokott a pályán. „Úristen, hát te vagy az?!” Meg is beszéltük, hogy majd találkozunk, de azóta sem került erre sor.

Mit szerettél a legjobban a főszerkesztőségben, és mit utáltál a leginkább?

Nagyon utáltam a szélmalomharcokat, a hosszú, eltaknyolódó vitákat evidens kérdésekről, és hogy ezek folyamatosan visszatértek, és megint ugyanazt a problémát oldottuk… Ezek mindig kicsit megöltek. És tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, mert most is igazgató vagyok, de én nem szeretek főnök lenni. Nem szeretem az embereket kommandírozni, de valami miatt egyszer csak mégis mindig főnök vagyok.

Azt gondolom, eleve rossz az, ha valaki azért főnök, mert kommandírozni akarja az embereket. Te azért vagy főnök, mert szeretnél valamit működtetni…

…és arrafelé vinni, amerre szerintem mennie kellene. Igen. De ettől függetlenül ez szörnyű dolgokkal is jár. Kitenni valakit a munkahelyéről egyáltalán nem kellemes. Nekem ez mindig egyhavi procedúra volt, nem tudtam aludni emiatt. Azt szerettem, ha volt egy jó kis alkotói közeg, jó téma, jó alkotási folyamat, és a végén azt mondhattuk, ezt jól csináltuk. Ilyenkor azt érzi az ember, ezért megéri.

Van egy sztori, ami nem a főszerkesztői időszakodhoz kapcsolódik, de ilyen alkotási folyamatról szól – hogy körülnéztél 2001. szeptember 11-én a szerkesztőségben, és azt gondoltad, ez egy profi csapat. 

Épp akkor váltottak le a főszerkesztő-helyettesi pozícióból. Jött a másnap, és a főszerkesztő nem volt bent. Volt már internetünk, de az inkább egy kis luxusnak számított. A híreket az MTI-ből és más ügynökségekből vettük, ezek egy gépre voltak rákötve, oda jártunk óránként megnézni, történt-e valami. Egyszer csak hívott Gágyor Aliz kolléganő, nem tudom-e, mi történt a világban, mert nullára zuhant az amerikai tőzsde. Bekapcsoltuk az egyik amerikai hírcsatornát, és ott már ment élőben az egész. Gyorsan össze kellett kapni a szerkesztőséget, egy óra alatt átalakítottuk az egész lapot. Éreztük, hogy valami őrületes és meghatározó dolog történik. Leosztottuk a feladatokat, az első hét oldal csak erről szólt. Tényleg nagyon profin viselkedett akkor mindenki. A jegyzet, a kommentár, a képek, az összefoglaló, a reakciók – minden a helyén volt, nagyon jó alkotó meló, műhelymunka zajlott. Az elején mindenki ledöbbent, de ebből ki kellett lépni, mert hát profik vagyunk, megyünk, írjuk, keressük, összeállítjuk, szerkesztjük… Amikor lezártuk a lapot, akkor lettek rajtunk úrrá az érzelmek. 

Azért szeretem ezt a sztorit, mert szerintem árulkodó, ha valaki képes meglátni a kollégái profizmusát, főleg egy ilyen kiélezett helyzetben. 

Nagyon sokat kaptam az Új Szótól. Az egész lényemet meg személyiségemet alakította. Nemcsak én alakítottam az Új Szót, hanem az Új Szó is engem, és azok az emberek is, akik ott dolgoztak. De főszerkesztőnek lenni nem méznyalás, folyamatosan valakinek baja van veled, és mindig mindenkinek más miatt. Ez nem egy olyan pozíció, ami feltétlen szeretettel jár, inkább negatívan néznek rád az emberek, mert „te tehetsz mindenről”. Erre jó példa, amikor az egyik barátunk azt mesélte, az Új Szót azért utálja a nagyanyja, mert már megint emelte a gyógyszer árát. Vagyis, ha a lap arról ír, hogy emelkednek a gyógyszerárak, az néhányak fejében talán úgy csapódik le, hogy az Új Szó emeli az árakat. Kicsit hálátlan pozíció és funkció a főszerkesztőé, mert mindenki őt találja meg. Aztán eljöttem a Kisebbségi Kulturális Alap igazgatójának, és rájöttem, itt sokkal többen haragszanak rám, mint Új Szó-főszerkesztőként!