Van megoldás: a közösségi média szétválasztása

Milyen típusú szabályozásra van szükségünk? Ennek a kérdésnek a megválaszolásakor először is el kell ismernünk a közösségi média transzformációs jellegét, amely – kétségkívül – a nyomtatás tizenötödik századi jellegéhez hasonlítható. A nyomtatás föltalálása előtt a könyvek megfizethetetlenek voltak, előállításukhoz a katolikus egyház támogatására volt szükség, amely monopolizálta a tudást. A nyomtatás megjelenésével a könyvek megvásárlását megengedhette magának egy kereskedői réteg. Mivel a kereskedők nem tudtak folyékonyan latinul, a sokféle nyelvre lefordított Biblia iránt megnőtt a kereslet.

A nyomtatás föltalálása azonban nemcsak a könyvek nyelvét változtatta meg, hanem a viták stílusát és tartalmát is. Bár a középkori viták hevesek voltak, mindig tanult és kifinomult módon folytak.

A nyomtatással megjelent a reformáció, és a teológiai viták teátrálisakká váltak, amelyek során a felek egymást sértegették. Mindenki megértette, akkor is és ma is, hogy a parázs intellektuális csaták nagyobb eladást generálnak.

A katolikus egyház válasza az új kor kihívásaira sokrétű volt, de három döntést érdemes kiemelni: ismét a pápa lett a hatalom centruma, megjelent a tiltott könyvek listája, és megerősítették az inkvizíciót, hogy óvják a katolikus lelkeket a „hamis tudás” prédikátoraitól. Elfogja az embert a szégyenérzet, ha ma megnézi a katolikus egyház által betiltott könyvek listáját, a nyugati kultúra olyan fontos szerzői szerepelnek rajta, mint Niccolò Machiavelli, René Descartes, Galileo Galilei és Immanuel Kant.

Míg a nyomtatás monopóliumot tört meg, a közösségi média oligopóliumot sértett. A közösségi média megjelenése előtt mindenki szabadon beszélhetett, de nem mindenki fért hozzá a megafonhoz. A szövegek nyomtatása viszonylag olcsó volt, a terjesztésük azonban már nem volt az – és a sugárzás még drágább volt, ha sikerült engedélyt szerezni. Ennek következtében a megafonokhoz való hozzáférés azokra korlátozódott, akik a hirdetőknek tetsző gondolatokat közvetítettek. Ennek a kényelmes oligopóliumnak az igazgatására az újságírók egy új rétege alakult ki. Ők választották ki, mely témákat kell megvitatni, mely könyveket kell elolvasni, milyen zenét kell hallgatni. Ők előválasztották az elnökjelölteket, hatással voltak a választási eredményre, sőt, tanácsokat adtak a kormányoknak. Az elit újságírók az új rend papjai voltak.

Amikor a közösségi média szétzúzta a klánok kartellét, a hatalmi pozícióban lévők rekciója – akárcsak a 16. században – az volt, hogy megpróbálták visszaszerezni az irányítást az információk áramlása fölött. Az eljárás is hasonló: a Facebookon és más platformokon bizonyos témákat tiltanak és egyes felhasználókat kiközösítenek. Pedig  a történelem arra tanít, hogy ez a megközelítés nem működik. A mártíromság a nyilvánosság legjobb formája, a „törlés” pedig ugródeszka lehet a nagyobb siker felé.

Ahhoz, hogy hatékonyan szabályozzuk a közösségi médiát, arra kell fókuszálnunk, hogy elválasszuk a technológia hatásait, amelyek tartósan jelen vannak, egy bizonyos üzleti modell hatásaitól, amelyet a szabályozás megváltoztathat.

A gond nem az, hogy az emberek hülyeségeket posztolhatnak a neten, mindaddig szabadon megnyilvánulhatnak, amíg nem követnek el bűncselekményt. A gond inkább az, hogy a közösségi médiát olyan üzleti modell rontotta meg, amely úgy törekszik profitmaximalizálásra, hogy a legőrültebb és a leglázítóbb gondolatokat támogatja. Ezt a modellt elősegíti a közösségi médiaplatformok mentessége a jogi vagy a jó hírnév megsértésének következményei alól. Az újságok régóta felelősséggel tartoznak azért, amit kiadnak, mind jogi értelemben, mind a jó hírnévre vonatkozóan. De az Egyesült Államok 1996-os tisztességes kommunikációról szóló törvényének 230-as szakaszára hivatkozva a közösségi médiát tulajdonló vállalatok elkerülik, hogy jogi felelősséget vállaljanak a platformjukon megjelent tartalomért. És amikor kritika éri őket a legőrültebb tartalom népszerűsítéséért, akkor általában az algoritmusra hárítják a felelősséget (miközben ők maguk tervezték meg úgy az algoritmust, hogy megnöveljék azt az időt, amit a felhasználó eltölt az adott platformon). A közösségi média platformjai két szerepet is betöltenek: több milliárd felhasználót összekötő hálózatot működtetnek, és ők döntenek arról, milyen tartalommal találkoznak a felhasználók. Az újságok évszázadok óta végzik ezt a szerkesztői munkát, de erős versenyhelyzetben. Ugyanez nem érvényes ma a közösségi média környezetére.

A Facebooké ma az Egyesült Államok közösségi médiapiacának kb. 72%-a, tulajdonképpen monopol helyzetben van, annak minden negatív következményével.
És éppen itt segíthet a szabályozás azzal, hogy szétválasztja a „közösségit” (social) és a „médiát”. Sok országban az elektromos hálózat, egy természetes monopólium, el van választva a villamosenergia-termeléstől. Ugyanígy kellene elkülöníteni a közösségi média hálózati infrastruktúráját a szerkesztői szereptől. A hálózat külső körülményei természetes monopóliummá teszik, miközben a szerkesztői funkciónak jót tenne a verseny. Fontos lenne, hogy a virtuális hálózatot kezelő vállalat, nem kapcsolódhatna be a szerkesztői vállalkozásba. Ez ugyanis ahhoz vezetne, hogy fölszámolná a versenyt azáltal, hogy az egyik tevékenység támogatná a másikat, pontosan úgy, ahogyan az ma van.

Hogyan termelne pénzt ez a két elkülönített egység? A versenyképes egység több lehetőséget is kínál: a cégek hirdethetnek, adatokat adhatnak el, vagy fizetőssé tehetik a tartalmat, vagy azt, hogy nem jelenítenek meg reklámot, illetve nem adják el az ügyfél adatait. A virtuális hálózat, mint minden természetes monopólium, szabályozott árat kérne az infrastruktúrához való hozzáférésért.

Az ilyen változásokat nem pereskedéssel vagy technokrata szabályalkotással kell elérni, hanem jogszabályokkal. Egy demokratikus társadalomban a választott képviselőknek kellene meghozniuk az információáramlást befolyásoló fontos politikai döntéseket. Nem vagyok optimista, nem hiszem, hogy egy ilyen törvény az Egyesült Államokban belátható időn belül megszülethet. A megválasztott képviselők, akik a közösségi médiára támaszkodnak azért, hogy újra megválasszák őket, nem fognak abba a kézbe harapni, amelyik enni ad. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: ez a helyes megoldás. Minden egyéb csak enyhítő, csillapító hatású, vagy ami még rosszabb, a jelenlegi monopólium megerősítése.

Luigi Zingales
© Project Syndicate