Változó geopolitika: házasság vagy poliamoria?

Miután Washingtonba utaztam az Európai Külkapcsolatok Tanácsa (European Council on Foreign Relations, ECFR) új, egyesült államokbeli programjának a megnyitójára, a múlt hét nagy részét két dologgal töltöttem: a Fehér Ház, a védelmi és a külügyminisztérium tisztviselőivel beszélgettem a világ helyzetéről, emellett az ECFR legutóbbi globális közvélemény-kutatásának az eredményeit tanulmányoztam. A legjobban az döbbent meg, hogy bár az USA sikeresen egyesítette szövetségeseit az ukrajnai orosz invázió és az indo-csendes-óceáni kínai beavatkozások ellen, az amerikai tisztviselők továbbra is nagyon bizonytalanok a nemzetközi helyzet alakulásában.
Amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022 februárjában elrendelte Ukrajna invázióját, Joe Biden amerikai elnök gyorsan elítélte a lépést mint a nemzetközi egyezményeken alapuló rend elleni támadást. Igyekezett mozgósítani a világ demokráciáit a revizionista autokráciák ellen, és kormánya méltán büszke az atlanti  és az indo-csendes-óceáni szövetségesei közötti új kapcsolatok kiépítésében tett előrelépésekre.
Japán, Ausztrália és Dél-Korea jelentős mértékben hozzájárult az ukrán háborús erőfeszítésekhez: utóbbi annyi lőszert szállított, hogy a Fehér Ház illetékesei egyenesen kelet-ukrajnai „dél-koreai ellentámadást” emlegettek. Eközben Amerika európai szövetségesei egyre inkább elkötelezték magukat az indo-csendes-óceáni térségben és Tajvan ügyében. Az Egyesült Államok gyakorlatilag felszeletelte és leosztotta az Ukrajnának nyújtandó támogatások körét, egyben megerősíti a szövetségeit Ázsiában. Az eredmény nagyon hasonlít arra, amit Biden gondol a világról. Az egyesült demokratikus tömb áll szemben Oroszországgal és Kínával.
Ám ez az elképzelés most két fronton is szakadozik. Először is, az izraeli–gázai konfliktus megkérdőjelezi az ukrajnai háború kivételes jellegét. Mivel a globális délen (és nyugaton) sokan már eleve azzal érvelnek, hogy az ukrajnai háború csak egy a világ számos konfliktusa közül, az amerikai tisztviselők aggódnak, hogy új verseny kezdődik a politikai figyelemért és a hadianyagért. Ez az aggodalom pedig csak fokozódni fog, ha a közel-keleti konfliktus eszkalálódik, vagy ami még baljóslatúbb eshetőség, jelentősebb belföldi terrorcselekményt inspirál. Míg Putyin ukrajnai inváziója összehozta a Nyugatot, az izraeli–palesztin kérdés körüli külső és belső megosztottság az egység szétesésével fenyeget.
Másodszor, a 21 országban 25 000 ember részvételével végzett felmérésünk eredménye azt mutatja, hogy a legtöbb válaszadó elutasítja Biden elnök alapvető felfogását, mely szerint a demokráciák és az autokráciák között megosztott világban mindenkit döntésre kell kényszeríteni, melyik oldalra is áll. Ehelyett a legtöbb országban a többség úgy gondolja, hogy „à la carte” világban élünk. Bár sokan azonosulnak a Nyugat demokratikus értékeivel, szívesebben válogatnának elemeket a különböző rendszerekből, mintsem hogy teljes mértékben lemásoljanak egy adott modellt, vagy feltétel nélkül igazodjanak hozzá.
Ennek következményeként szerte a világon sokan csodálják az európai puha hatalmat, értékelik az Egyesült Államok biztonsági garanciáit, de Kínát tekintik a legvonzóbb gazdasági partnernek. S bár a legtöbb válaszadó – ha nagyon muszáj lenne – továbbra is az USA-t választaná Kínával szemben, de nagyon kevesen gondolják úgy, hogy ténylegesen ilyen választás előtt állnának. Hasonlóképpen: a legtöbben csodálják azokat a nyugati értékeket, amelyekért Ukrajna harcol, de nem osztják a Nyugat háborús céljait. Ehelyett azt akarják, hogy a konfliktus mielőbb véget érjen, még akkor is, ha Ukrajna veresége az ár. Talán még aggasztóbb a Biden-kormányzat számára, hogy a legtöbb európai szívesebben maradna semleges, ha esetleg kitörne a háború az Egyesült Államok és Kína között Tajvan miatt.
Nyugaton sokan azt feltételezik, hogy azok az országok, amelyek részesültek a demokratikus szabályokon alapuló rendből, csatlakozni szeretnének hozzájuk annak védelmében. De Indonézia, a Dél-afrikai Köztársaság és a hozzájuk hasonló államok másképpen látják a dolgokat. Sok kormány szívesen venné a többoldalú egyezmények nyomán született intézmények felbomlását, főleg, ha azokban nincs megfelelő képviseletük, és inkább élveznék, hogy nagyhatalmak udvarolják körül őket, ahelyett, hogy mindig természetesnek vennék a döntéseiket. Egy olyan világban, ahol az emberek választásra vágynak, a legnagyobb revizionista hatalmaknak, Oroszországnak és Kínának valójában nem is kell olyan vonzónak lenniük, hogy alternatív lehetőséget testesítsenek meg.
Természetesen sok amerikai döntéshozó, akivel találkoztam, még mindig megkérdőjelezi a globális dél jelentőségét, különösen most, hogy Amerika megerősítette a fejlett demokráciák közötti kapcsolatokat, elsősorban katonai téren. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a globális délen számos ország egyre fontosabbá válik mind demográfiai, mind gazdasági, mind katonai szempontból. Talán ma nem számít, hogy úgy érzik, nem szükséges választaniuk az Egyesült Államok és Kína között – de hamarosan számítani fog.
Míg az Egyesült Államok úgy tekint a barátaira és szövetségeseire, mint örök társakra egy házasságban, sok partner úgy gondolja, hogy inkább a poliamoria világában él, ahol az adott ügytől függően bármikor lehet új kapcsolatokat keresni. Az Egyesült Államok döntéshozói megszokhatták ezt az elkötelezetlenséget Indiából, de mit lépnek, ha Izrael dobja őket, vagy ha Szaúd-Arábia Kínával és Oroszországgal szemben mutat hajlandóságot? Tajvan kritikus kérdésében még az európaiak is nyitva akarják hagyni a választási lehetőségeiket.

Mark Leonard
A szerző brit politológus, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű think-thank igazgatója

©Project Syndicate