Urbán Ákos: A lámpaoszlopok tekintete

A feleségemmel sétáltunk a Pomázi úton. Délután volt, elment egy HÉV, szemből egy középkorú, középmagas nő erős tekintettel közelített. A feleségem tágas mozdulatokkal gesztikulált, a nő elment mellettünk, majd két méterrel később elkezdett üvöltve hadonászni a levegőben. A feleségem megfordult, összenéztek, húztam, hogy menjünk.
A következő héten megint a Pomázi úton jártunk, a HÉV-megálló magasságában egy férfi hevesen beszélt, aztán félreállt a szűk járdán, pedig még legalább negyven méterre voltunk; közeledve láttuk, hogy se telefon, se headset, a tekintete tűzött, mint aki sehogy se akarja lekapcsolni a távolságit.
Már négy éve, hogy egy nénivel interjúztam. Háborús árva volt, nagyszülei nevelték szegénységben, majd megházasodott, lassan a saját házukba költöztek, a lánya pedig – ami neki nem sikerült – továbbtanult, diplomás lett.
Valahol a dunántúli otthonában elmondta, hogy a falu bolondját Kanász Ferinek hívták. Nagy bottal járt, fejébe húzott kucsma, hatalmas, rossz télikabát madzaggal megkötve. Ahogy ment, gyorsan köszönt előre: Jó napot! Jó napot! – de nem társalgott senkivel sem. Alkalmi munkákból élt, fát vágni járt házakhoz, a néniékhez is gyakran.
Mikor kész volt az ebéd, hívtam, hogy jöjjön be ebédelni, de ő gyorsan elismételte, hogy ő nem ül az asztalhoz, nem ül az asztalhoz – emlékezett vissza a néni.
– Akkor hova?
– Tegyen egy tállal a hokedlire, arról eszek.
A nénit gyerekként így riogatták:
– Ha nem fogadsz szót, mész a lelencbe, ha rosszak vagytok, mentek a menhelyre.
Kanász Ferit nem riogatták, ő a bikaistálló felett lakott a téeszben. A faluban egyetlen családtagját sem ismerte senki sem.
Egy másik bácsi Kanász Ferire Vörös Feriként hivatkozott, az interjút visszahallgatva beszűrődött a felvételbe a felesége hangja a konyhából, mert fontos volt megemlítenie, hogy senki sem tudott olyan gyorsan fát vágni, mint Vörös Feri.
A pincéknél leitatták néha, volt, hogy az árokban látták aludni. Ha valahol gyerek született, vicceltek Vörös Ferivel, hogy gyakran látták a ház körül, és nicsak, már kint is szárad a pelenka a kötélen. Vörös Feri tagadott és menekült. Csupa szőr volt, mert mint említették, honnan is lett volna pénze borotvára? Egyszer a téesz gépműhelye mellett sétált, kikiabáltak neki a munkások, hogy jöjjön csak, megborotválják. Kanász Feri megijedt, nem nézett körbe, gyorsan futásnak eredt és elütötte egy autó.
A temetés költségeit egy Bécsbe költözött férfi vállalta magára, sírköve is lett.
A háború után három emberöltővel a mi falunkban is voltak bolondok. Én négyet ismertem, Vörös Feriről jut eszembe, hogy az egyikőjük neve Piroska volt. Michael Foucault monográfiája, az 1972-ben megjelent A bolondság története óriási mű, pedig a tudományos sztár a német megszállás idején majdnem osztályt ismételt az általános iskolában. Ahogy írta, VIII. Lajos rendelete alapján a Francia Királyságban a 13. században több mint kétezer leprakórház működött. 

A lepra a keresztes hadjáratok elmúlásával nagyjából eltűnt a kontinensről, az intézményrendszer azonban az egyház tulajdonában maradt. Új lakói pedig a bolondok lettek, bár a bolondság halmaza falánk amőbaként tenyészett. Sok mindenkit bele lehetett gyömöszölni, a kurtizánokig bezárólag.

Angliában az 1078-ban létesített chathami Szent Bertalan-menhelyet Erzsébet királynő rendeletére 1627-ben szüntették meg. A romlást zárva tartó intézmények élettartama fele Platón Akadémiájának, és az ezeréves Akadémiához hasonlóan erősen befolyásolták a kontinens gondolkodását. Az elmegyógyintézetek az orosz irodalomnak is fontos terei lettek. A 6-os számú kórteremmel – vélhetőleg Foucault művének fontos előzményével – Csehov már 1891-ben elkészült, az orvosi diagnózis alapján végzett szabadságmegvonással százharminc éve barátkozunk.
Itt a tavasz, Magyarországon finisébe fordult a választási kampány. Az elmúlt tíz évben a kampányok fontos része lett a zárt intézmény és a deviancia. A menekülttáborok lakóitól a transzneműekig megannyi marginalizált és azzá tehető csoport került a célkeresztbe. A mostani kampány emblematikus zárt intézménye a nevelőintézet.
A zárt intézmények a társadalom azon zugai, ahol a kontroll, a hatalom és az erőszak a legerősebben van jelen. A magyar börtönökben még a 80-as években is bevett gyakorlat volt, hogy a javíthatatlannak gondolt egyéneket a pszichopata kategóriába gyúrták egybe.
Ma a politikai beszédben a szemben álló felek jellemzően egymás moralitásán túl a pszichés egészségüket is kérdőre vonják. A politikai diskurzusokban a különböző szekértáborok tagjai a másik féllel nem vitáznak, az érvek nem számítanak, mintha a korai bolondok házába válogatnánk. Nem alakulnak baráti körök, társaságok vegyes politikai identitású emberekből, de nem is emlékszem, hogy hasonló errefelé jellemző lett volna, talán még akkor sem, amikor voltak valódi pártok.
Vagy az állami média alternatív valóságába bolondult bele valaki, vagy a tehetetlenségbe. A Facebook-shortokban az elszámoltatás, számonkérés fogalma úgy áll, mint Horthy szegedi beszédében a lámpaoszlop. Pedig elszámoltatás errefelé talán sosem volt, maximum politikai perek, de azt is csak a történelem meséli el.
Közben a Nyírő József Kórház pszichiátriáján felmondással fenyeget huszonhét orvos, mert az intézet vezetésével az úgynevezett Nimród Életbölcseleti Akadémia mágusképző intézmény egykori vezetőjét bízták meg. Sétálunk a Pomázi úton, és szembejönnek a gyerekkoromban látott bolondok; a közelgő választásra gondolunk, pedig az előző kettő eredményét is firtatjuk. A marginalizált csoportjaival riogató szolgáltató állam először a bicskei gyermekotthon, majd a Szőlő utcai javítóintézet körüli botrányba rengett bele, és a gondolkodás mintha újra megérett volna a politikai perekre.