Osztályharc a Szilikon-völgyben

Történetileg a technológiai cégeket négy erő szabályozta: a verseny (a félelem, hogy a felhasználók rivális szolgáltatásokra váltanak); a törvényi szabályozás (a félelem, hogy a kormányzat esetleges szankciói meghaladják a cég megkérdőjelezhető gyakorlatból származó nyereségét); az egyéni kiegészítések (a félelem az utólagos módosításoktól – például a hirdetésblokkolóktól, illetve a kockázat, hogy a harmadik félként megjelenő ügyfelek tartósan alááshatják a cég azon képességét, hogy hasznot húzzon a felhasználóiból); végezetül maguk a cég dolgozói – konkrétan a félelem, hogy kulcsfontosságú személyek inkább kilépnek, mintsem hogy alávetnék magukat bizonyos irányelveknek.
Ezek a tényezők összefüggnek. Egy igazán éles versenyre épülő iparág, amelyben cégek tucatjai vagy százai agresszíven szorongatják egymás haszonkulcsát, kevésbé képes leuralni a szabályozóit. Ellenben: egy néhány vállalat által uralt, koncentrált iparág könnyen igazodhat a politikai prioritásokhoz, és egységes frontot képezhet a szabályozókkal, a bírákkal és a törvényhozókkal szemben.
A big tech szépen demonstrálja ezt a dinamikát: az összeolvadásokkal és felvásárlásokkal egy beltenyésztett „oligopólium” alakult ki, amely aztán foglyul ejtette a szabályozóit. Egyrészt, a monopólium biztosította hatalom miatt ezeknek a nagyvállalatoknak már nem kell tartaniuk a törvényi szabályozás következményeitől, büntetlenül tiporhatják lábbal a személyi, a munka- és fogyasztói jogokat. Másrészt, a kialakult helyzet lehetővé tette számukra, hogy új törvényeket fogadtassanak el, a meglévőket pedig saját szájízük szerint értelmezzék, ami például az egyéni kiegészítéseket gyakorlatilag illegálissá tette.
Anno, amikor az internetet az olyan nyílt platformok uralták, mint maga a web, a felhasználók rutinszerűen egyéni kiegészítésekhez folyamodtak. Az internethasználók közel fele még ma is használ hirdetésblokkolókat a privát szférája védelmében. De érdemes szem előtt tartani, hogy bár egy webhely korlátozható ilyen módon a készítő engedélye nélkül, ha meg szeretnénk védeni magunkat a nem kívánt megfigyeléstől, egy applikáció módosítása ugyanilyen célból már potenciális bűncselekmény. A DMCA (Digital Millennium Copyright Act) 1201. pontjának megsértése – mondjuk, egy alkalmazás forráskódjának visszafejtése, lefejtése – öt év börtönbüntetést vagy 500 000 dolláros pénzbüntetést vonhat maga után (az első alkalommal). Bár egy alkalmazásra lényegében úgy tekinthetünk, mint egy webhelyre, előbbire ráhúzták a szellemi tulajdon mázát, ami éppen elegendő ahhoz, hogy a hirdetésblokkolókat megbüntesse.
A techcégek így megszabadultak a verseny, a törvényi szabályozás és az egyéni kiegészítések által generált fegyelemtől, a végére a munkaerő maradt az utolsó tényező, ami még képes lehetett kontrollálni a hatalmukat. Történetileg nézve a technológiai ágazatban volt az egyik legkisebb a szakszervezeti érdekérvényesítés mértéke.
A techszektor dolgozói olyan alvállalkozóként tekintettek magukra, akik egyenrangú félként ülnek le a tárgyalóasztalhoz a munkaadójukkal, mert utóbbinak éppen annyira szüksége van munkaerőre, mint a dolgozónak fizetésre.
Ez a gondolkodásmód nagyban hozzájárult a vak elkötelezettség kultúrájának a kialakulásához, amely felmagasztalta a „rendkívül kemény” munkavégzést, a fizikailag és szellemileg is öngyilkos munkatempót. A techcégek közben agyonhájpolt „campusokat” építettek az alkalmazottaiknak, amelyeket szórakoztató központokkal, fitnesztermekkel és gourmet büfékkel láttak el – ezzel a nyilvánvaló trükkel leplezve a tényt, hogy miként facsarnak ki fizetetlen túlórákat a dolgozóikból. Sok munkavállaló azonban sikeresen meggyőzte magát arról, hogy ezeket a kényelmi eszközöket a munkaadóik az értékük elismeréseként biztosították számukra.
Ez az uralkodó szellemiség arra ösztönözte a technológiai dolgozókat, hogy valamiféle aszketikus rendként tekintsenek magukra, akiknek a küldetése a világ digitalizálása – akár az alvás és a család árán is. Mindeközben a munkavállalók körülményei fokozatosan romlottak, a főnökeik vagyona pedig kilőtt. De a technológiai dolgozók nem bolondok. Alig egy generáció leforgása alatt annyit gyengültek a kilátásaik, hogy nem csodálkozhatunk azon, ha sokan ma már szimplán alkalmazottnak tekintik magukat, kiáltványokat írnak, felmondanak, szakszervezetet alapítanak.
Amikor két évtizeddel ezelőtt beléptem az ágazatba, a technológiai dolgozók körében az volt az általános meggyőződés, hogy ki-kinek jó esélye van a jövő milliárdos techgurujává válni: eltöltenek néhány évet egy nagy cégnél, mielőtt megalapítanának egy startupot, amely aztán képes lesz lenyomni az iparág óriásait. Idővel ez az álom jócskán összezsugorodott. Már szó sem volt arról, hogy egyszer majd fenekestül felforgatják az ágazatot, az lett az ambíciójuk netovábbja, hogy elhagyják a big tech állásukat, indítanak egy látszólagos startupot, ahol aztán látszólagos termékeket készítenek, mígnem felvásárolja őket a korábbi munkaadójuk. Egy időben bevett gyakorlat volt, hogy a nagyvállalatok akvizíciói hátterében nem a kisebb cégek termékei álltak, hanem az innovatív fejlesztőcsapatot lehetett így megszerezni. A másik oldalról, a technológiai dolgozók szempontjából nézve ez egy nem túl hatékony módja volt az előléptetés és a bónusz biztosításának.
Aztán az álom még tovább zsugorodott: maradj egy nagy cégnél egy életen át, jó fizetéssel, részvényopciókkal és heti ingyenes masszázzsal. Ám ez az álom is véget ért, amikor a Google 2023 elején 12 000 állást szüntetett meg, alig néhány hónappal a részvényei nagy visszavásárlása után: az akkor elköltött összeg a következő 27 évben fedezhette volna az érintett dolgozók fizetését.
Ennél a technológiai dolgozók és a felhasználók is jobbat érdemelnek. Együtt meg is tudjuk csinálni. Napjainkban a technológiai cégek a munkahelyi érdekvédelmi szerveződés gócpontjai, mivel a munkavállalók egyre inkább dolgozóként gondolnak magukra, és csak másodsorban „techie-ként”. Ez a szemléletváltás egyebek mellett arra ösztönzi őket, hogy csatlakozzanak a „kékgalléros” technológiai dolgozók – telekocsi-vezetők, raktári csomagolók, AI-adatkezelők, ügyfélszolgálati munkatársak – küzdelmeihez.
Egykor a technológiai dolgozóknak az volt az álmuk, hogy „meghajlítsák az univerzumot”. Manapság egyre inkább újraértelmezik magukat: megtapasztalták, hogy adott esetben eldobható forrásai a részvények visszavásárlásához szükséges szabad cash flow-nak. A proletarizálódásnak azonban van egy pozitív hozadéka: a technológiai munkahelyeken amúgy is egyre inkább tapasztalható elégedetlenség felerősödésével az alkalmazottak aktivizmusának növekvő hulláma valóságos áradattá vált.

Cory Doctorow
A szerző sci-fi-író, aktivista és újságíró

©Project Syndicate