Október 28. és a szlovákiai magyarok

A valóság azonban bonyolultabb és összetettebb volt, mint az a kormányzat propagandájából kiderült, hiszen az évforduló hangsúlyai kapcsán (például abban, hogy október 28. mellett mennyire kell és lehet október 30. szerepét kiemelni) a csehek és a szlovákok között is volt némi feszültség, az országban élő német és magyar lakosság nagy része pedig egyenesen elutasította október 28. ünneplését. A következőben azt kívánom felvázolni, hogy miként viszonyult a szlovákiai magyarság ehhez a naphoz.

Október 28-át, amely Csehszlovákia kikiáltásának a napjaként volt számon tartva, már 1919-ben állami ünneppé és egyben munkaszüneti nappá nyilvánította a csehszlovák nemzetgyűlés. A mindenkori hatalom pedig kezdettől fogva nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy ezt a napot nagyszabású és méltóságteljes rendezvényekkel töltse meg, amelyek által az ország lakossága, de egyben a külföld felé is határozott jelzést küld arról, hogy Csehszlovákia stabil és prosperáló állam. Ennek során pedig kiemelt jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a lakosság minél nagyobb számban vegyen részt az ünnepi rendezvényeken, kifejezve azt, hogy támogatja a versailles-i határokat, a csehszlovák állameszmét és az ország politikai berendezkedését.

Bár – főleg az első években – a cseh és kisebb részben a szlovák lakosság is spontán módon ünnepelte október 28-át, az államhatalom semmit sem bízott a véletlenre, és gondosan megtervezte ezt a napot. A középületeket zászlódíszbe kellett öltöztetni, amit a magánházak tulajdonosaitól ugyan nem követeltek meg, de elvártak, és jelentések ezreit gyártották arról, hogy egy-egy városközpont háztulajdonosai közül ki és miért nem tette ki a csehszlovák zászlót. Az állami alkalmazottaknak pedig – különböző eszközök alkalmazásával – kötelezővé tették az ünnepségeken való részvételt, beleértve az ünnepi istentiszteletet is. Kassán például a húszas években a polgármesteri hivatal körlevélben figyelmeztette a város alkalmazottait a megemlékezéseken való részvételre. Azt pedig, hogy október 28-án ki melyik felekezet ünnepi istentiszteletén vesz részt, egy előre elkészített íven kellett aláírniuk.

Bár hivatalosan állami ünnepről volt szó, a cseh és a szlovák közvélemény, valamint a kormányzat is nemzeti ünnepről beszélt, és az ünnepi szónoklatok legfontosabb üzenetét a Habsburg- és az ezeréves magyar uralom alóli felszabadulás, illetve a köztársaság demokráciájának az előző rendszerrel való szembeállítása jelentette. Így ha az ünnep külsőségei önmagukban nem riasztották volna el a magyarokat, akkor az ott elhangzó üzenetek bizonyára megtették a hatásukat.

Nem csoda, hogy a magyar lakosság döntő többsége, amely saját ünnepeit nem ünnepelhette, himnuszát nem énekelhette, nemzeti színeit nem viselhette, távolmaradásával fejezte ki véleményét október 28-ról. Ráadásul a Szlovák Liga, a Sokol, a Matica és más – nacionalizmustól sem mentes – szervezetek által rendezett ünnepségek még az olyan tisztán vagy nagyrészt magyar városokban, mint Dunaszerdahely vagy Rimaszombat is csupán „csehszlovák” nyelven zajlottak, ami egy újabb érv volt a magyarok részéről, hogy ne vegyenek azokon részt.

Azt, hogy az ünnep esetleges kétnyelvűsítése és békésebb szellemben való megszervezése növelhetné a magyarok részvételét, csak kevesen ismerték fel. A Korponai járás ipolysági ki­rendeltségének vezetője, Štefan Miššúth azonban kétségkívül ezek közé tartozott. Ő 1923-ban a helyi magyarokat is bevonta az ünnepség szervezésébe, amely során a (cseh)szlovák és magyar nyelvű műsorok egymást váltották. Este pedig a város egyik vendéglőjében megrendezett mulatságon a helyi cigányzenekar felváltva húzott magyar és szlovák nótákat. Lett is ebből botrány, a helyőrség cseh parancsnoka és a cseh hivatalnokok, akik szóváltásba kerültek az együtt ünneplő helyi szlovák és magyar elittel, egyenesen magyarbarátsággal vádolták meg a jóindulatú szolgabírót.

Az évek múlásával persze a magyar lakosság egyre inkább elfogadta a csehszlovák állam realitását, és az október 28-i ünnepségeken is valamivel nagyobb számban vett részt. Legalábbis az 1930-as évek elején keltezett beszámolók és jelentések általában a dél-szlovákiai rendezvényeken részt vevő magyarok növekvő számát és az ünnepségek egyre méltóságteljesebb lebonyolítását jelzik.

Azt is látni kell azonban, hogy ez a megállapítás leginkább a járási központokra értendő, ahol az állam, valamint az oda költözött csehszlovák lakosság társadalmi egyesületei közösen szervezték az ünnepségeket. Ezek általában már október 27-én este megkezdődtek, amikor is fáklyás felvonulást vagy műsoros estet tartottak, majd az ünnep reggelén az egyes felekezetek templomaiban megtartott ünnepi istentisztelettel folytatódtak. Ha volt a városban katonai helyőrség, akkor nem hiányozhatott a katonák díszfelvonulása, és persze voltak különböző ünnepi ülések és akadémiák, ahol az ilyenkor szokásos ünnepi beszédek elhangoztak. Azt, hogy ezeken milyen mértékben vett részt a helyi magyarság, nehéz felmérni, a források alapján azonban úgy tűnik, hogy a csehszlovák kormányokat támogató ún. aktivista pártok képviselőin kívül inkább csak a kényszer alatt lévő állami alkalmazottak gyarapították a magyarok számát.

Ezzel szemben a magyar falvakban, ahol nem voltak olyan cseh vagy szlovák szervezetek, amelyek megrendezték volna az ünnepet, csupán iskolai ünnepségekről lehet beszámolni. Az iskoláknak ugyanis kötelező volt megemlékezni október 28-ról, így bárhogyan is gondolkodtak a magyar iskolák igazgatói és tanárai, az állásukkal játszottak volna, ha nem tartanak iskolai ünnepséget. Ezek a rendezvények a tanfelügyelőség előre kiadott rendeletei alapján, viszonylag merev forgatókönyvek alapján zajlottak, és a magyar iskolák ünnepségei tulajdonképpen semmiben sem különböztek a cseh és a szlovák iskolákban zajló rendezvényektől: az ünnep a cseh és szlovák himnusszal kezdődött, nem maradhatott el a nemzeti lobogó előtt való tisztelgés, mindig volt 1-2 ünnepi beszéd, voltak versek vagy énekszámok. Az ünnepséget pedig ismét a himnusszal vagy más nemzeti (természetesen nem magyar, hanem csehszlovák) töltetű dallal zárták. Az alsókálosai községi elemi népiskola 1935. évi ünnepségén például a következő volt a program: „1. Állami himnusz éneklése; 2. Tisztelgés a zászló előtt; 3. Kis honfi (szavalat); 4. Imádság a hazáért (szavalat); 5. Államunk megalapítói (felolvasta Pályi Rózsa tanítónő); 6. Visszapillantás a köztársaság megalakulására és 17 éves múltjára (előadta Basa István igazgató); 7. Dal a hazáról (szavalat); 8. Mi a haza (szavalat); 9. Tisztelgés a zászló előtt (szavalat); 10. Állami himnusz éneklése.” Enyhén szólva, nem túl érdekfeszítő program, és más iskolákban szinte ugyanez ismétlődött. Érdemes arra is felfigyelni, hogy a programban csupán egyetlen magyar vonatkozású mozzanatot találni, Pósa Lajos Kis honfi című versét. Ez a vers visszatérő, már-már kötelező része volt a magyar iskolákon folyó ünnepségeknek, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy Pósa főleg gyerekverseket, nem pedig forradalmi vagy politikai tartalmú költeményeket írt, és ezért őt nem tiltották, mint a tőle jóval jelentősebb magyar költők verseit. Bár a Kis honfiba azért bele lehetett volna kötni, hiszen a vers egyik strófájában anyjával párbeszédet folytató és magát huszárnak képzelő kisfiú a következőt mondja: „Ki magyart bánt, mind levágom, Egy se legyen a világon, Édes jó anyám!”

Október 28. kapcsán a hatalom és a magyar lakosság közötti feszültség Csehszlovákia fennállásának már említett 10. évfordulóján minden addiginál erőteljesebben tört a felszínre. A jubileumi év alkalmából országszerte utcákat neveztek el a csehszlovák állam alapítóiról, új középületek alapjait rakták le, Prágában a Vítkov-hegyen ekkor kezdték el a Nemzeti Emlékhely kialakítását, a Bradlo-hegyen pedig ekkor épült fel M. R. Štefánik monumentális síremléke. A hatalom a jubileum alkalmából a korábbinál is erőteljesebb lépéseket tett, hogy a magyarok is minél nagyobb számban vegyenek részt az ünnepségeken. A Rimaszombati járás vezetője például parancsba adta, hogy október 28. alkalmából minden településen kötelezően ünnepi tábortüzet kell gyújtani, és minden település köteles képviselőket küldeni a központi járási ünnepségekre – ami a járás magyar településein nem kis felzúdulást okozott.

A szlovákiai magyar közvélemény bizonyos mértékig megosztott volt ebben a kérdésben, hiszen a prágai politikát támogató és annak (pénzügyi) támogatását élvező ún. aktivista politikusok és pártok támogatták az ünnepségeken való részvételt. Ennek kapcsán A Reggel című kormánypárti magyar lap az ünnepi vezércikkében a köztársaság által nyújtott vagyon- és személyi biztonságot kiemelve az a gondolatot fejtette ki, hogy ebben a „köztársaságban élni nagyon jó dolog”. Az agrárpárti magyarok két vezetője, Csomor István és Kocsis István pedig „Aki hűséget vár az államtól, az hűséggel tartozik új hazánknak, Csehszlovákiának” jelszóval toborozták a magyarokat, hogy azok is vegyenek részt a pozsonyi jubileumi ünnepségen. Ennek a propagandának is köszönhetően (és persze az életszínvonal emelkedése is fontos érv lehetett) az 1928-as ünnepségeken a magyarok részvétele a korábbiaknál látványosabb volt. Komáromban olyan magánépületeket is csehszlovák zászlódíszbe öltöztettek, amelyeket korábban sohasem, a pozsonyi központi ünnepségen pedig aktivista magyarok ezrei vonultak fel csehszlovák zászlókat és magyar nyelvű transzparenseket a fejük fölé emelve.

Az ellenzéki magyar pártok és velük együtt a szlovákiai magyarok többsége azonban már korántsem volt ilyen lelkes a jubileum miatt. Az Országos Keresztényszocialista Párt vezetője, Szüllő Géza már az ünnepségek előtt arra biztatta a magyarokat, hogy ne engedjenek a hatalom nyomásának, és távolmaradásukkal tiltakozzanak a csehszlovák állam nemzetiségi politikája ellen. Sokat bírálták a magyar politikusok a közalkalmazottakra nehezedő kényszert is, hiszen a munkahelyüket kockáztatták, ha nem vettek részt a rendezvényeken.

A magyarok többsége azonban továbbra is ignorálta az ünnepet, nem vett részt az ünnepségeken, nem öltözött ünnepi viseletbe, nem ünnepként élte meg ezt a napot. Ezért talán jogosan gondolhatjuk azt, hogy a Prágai Magyar Hírlap egyik 1928. májusi vezércikke nem csupán a szerkesztőség, hanem a szlovákiai magyar közösség nagy részének a véleményét is kifejezte, amikor a következő gondolatot közzétették: „Ne kívánja tőlünk senki, hogy mi is részt vegyünk a parádékban, felvonulásokban, a nemzeti öröm egyéb hangos megnyilvánulásaiban. A csehek valóban jogos büszkeséggel tekinthetnek vissza az eseményekre, amelyek tíz évvel ezelőtt Prágában és az antant hadseregeknek különböző frontjain lefolytak, mert azok nemzeti függetlenségük kivívását készítették elő. És azok a szlovákok is, akik a világháború előtt és alatt férfias bátorsággal szálltak síkra nemzetük jogaiért, ugyancsak joggal ünnepelhetnek. De a magyar nép önmagát gúnyolná ki, csúfolná meg, ha örömtüzeket gyújtana azoknak a napoknak az emlékére, amelyek nemzetünknek Muhi, Mohács, Világos után legnagyobb katasztrófáját idézték elő.”

Október 28. az első köztársaság 20 éve alatt számos konfliktus és akár bírósági ítéletig eljutó per forrása volt, ami a csehszlovák hatóságok túlzott szigorát és már-már üldözési mániáját jelzi. A levéltári források feljelentések és perek tucatjairól tanúskodnak, hiszen a hatóságok már akkor is vizsgálatot indítottak, ha október 28-án egy parasztember a földjein dolgozott, vagyis nem tartotta az ünnepet.

A konfliktusforrások egyikét a középületek fellobogózásának az elmaradása jelentette, ami valljuk be, a magyar nyelvterületen jóval gyakoribb volt, mint északabbra. Gombár György vágsellyei plébánosra (aki amiatt, hogy a templomában miden augusztus huszadikán felhangzott a magyar himnusz, amúgy is a belügyi szervek kiemelt figyelme alatt állt) azért vetettek ki 500 Kč büntetést, mert 1927-ben nem tette ki a paplak épületére a csehszlovák lobogót. Gombár ugyan azzal védekezett, hogy a paplak nem középület, de a hatóságok hajthatatlanok voltak, mivel szerintük egy pap a paplakban is végez hatósági feladatokat (például vezeti az anyakönyvet), így oda is köteles kitenni a zászlót.

Érdekes eset történt a csallóközi Albáron, ahol a jegyzői hivatal egy magánház bérelt helyiségében működött. A hivatalban lévő jegyző ugyanis hiába kérte a háztulajdonos engedélyét, hogy a ház utcai homlokzatára kitűzze a csehszlovák zászlót, az ebbe nem egyezett bele. Az ügyből vizsgálat lett. A háztulajdonost, akit segéderőként alkalmaztak a hivatalban, elbocsátották, a jegyzői hivatal pedig más épületbe költözött.

Bár kezdetben egyik felekezet egyházi vezetése sem lelkesedett érte, a húszas évek végére a csehszlovák kormányzat elérte, hogy az október 28-i ünnepi istentiszteleteken a csehszlovák himnusz is elhangozzon, és ebben a szertartást vezető lelkész is tevékeny részt vállaljon. Ez alól a kivételt a református templomok jelentették, hiszen a református lelkészeket már arra sem volt könnyű rábírni, hogy ezen a napon egyáltalán ünnepi istentiszteletet tartsanak. A csehszlovák himnusz éneklését azonban határozottan elutasították. Hiába nehezedett az állam részéről nagy nyomás az egyház vezetésére, az arra hivatkozott, hogy a református liturgia szerint csupán azt lehet énekelni, ami az énekeskönyvekben benne van, márpedig a csehszlovák himnusz hiányzik azokból, és ezen csupán a zsinat változtathat. És bár ilyen zsinati döntésre nem volt esély (megjegyzem, 1948 után már megjelent a csehszlovák himnusz a református énekeskönyvben), a harmincas évek végére mégis megtört a jég. A Tiszáninneni Egyházkerület püspöke, Magda Sándor körlevélben hívta fel a lelkészek figyelmét arra, hogy ezen a napon hangozzék el a csehszlovák himnusz az istentiszteleten. És a jelentések szerint ez néhány gyülekezetben így is történt. A Dunáninneni Egyházkerület püspöke, Balogh Elemér azonban nem volt hajlandó hasonló utasítást kiadni, és a református gyülekezetek többségében 1945-ig nem is hangzott fel a „Kde domov můj” dallama.

Az első bécsi döntést követő magyar idők hat éve alatt a mai Dél-Szlovákia falvaiban nem október 28-át, hanem március 15-ét ünnepelték. A második világháború befejeztével azonban rövid időre még visszatért október 28. megünneplésének a kényszere. 1945 őszén, amikor már teljes erővel dübörgött az új csehszlovák kormányzat magyarellenessége és egymást érték a jogfosztó rendelkezések, ismét arra kötelezték a dél-szlovákiai falvakat, hogy a lakosság tömeges részvétele mellett ünnepeljék meg a csehszlovák állam alapításának évfordulóját. A kizárólag szlovák nyelvű szónoklatokban azonban már nem az államalapító generáció érdemeit kellett hangsúlyozni, hanem a cseh és szlovák nép új alapokra helyezett testvériségéről, a fasisztáknak és azok segítőinek a közéletből való kizárásáról (persze ez alatt a magyarokat értették), a Szovjetunióval való barátságról beszéltek a szónokok. 1948 után azonban október 28-át is átformálta a kommunista hatalom, és Masarykék államalapítása helyett a CSKP által levezényelt államosítás napjaként ünnepelték, helyét pedig a kiemelt ünnepek között a szlovák nemzeti felkelés évfordulója vette át. A szlovákiai magyarok szempontjából azonban ez nem volt nagy változás, hiszen számukra augusztus 29. éppoly idegen volt, mint október 28. Így ők továbbra is csupán a passzív biodíszlet szerepét töltötték be ezeken az ún. ünnepnapokon.

Simon Attila
A szerző történész

(A szlovákiai magyarok és az állami ünnepek témájában a Fórum Kisebbségkutató Intézetben folytatott kutatásokat a Kisebbségi Kulturális Alap támogatta.)