Miért folytatódik a háború?

Ilyen sötét előrejelzések mellett egy évvel ezelőtt mind Nyugaton, mind Ukrajnában sokan készséggel elfogadták volna a ma valóságát: nevezetesen, hogy a szuverén Ukrajna gyakorolja a hatalmat a területének mintegy 80%-a felett. Hogy ez a mai valóság, számos tényezőnek köszönhető: kellett hozzá az ukrán hadsereg tiszteletet érdemlő hatékonysága, az ukrán nép és politikai vezetés kollektív bátorsága, valamint az USA és Európa kitartó támogatása – fegyverek, pénz, kiképzés, hírszerzési információk és nem utolsósorban a több millió menekült befogadása formájában.

Vlagyimir Putyin nehéz döntések előtt áll, miközben a saját akaratán múló, ám közel sem a tervei szerint alakuló háborún gondolkodik. Az invázióról szóló döntése nem volt irracionális, ha figyelembe vesszük, milyen feltételezésekből indulhatott ki: hogy Ukrajna nem egyenrangú ellenfele az orosz haderőnek, hogy Európa (főleg Németország) túlságosan függ az orosz gáztól, semhogy túl sokat akadékoskodjon, és hogy az afganisztáni kivonulás és január 6. utáni USA túlságosan megosztott és befelé forduló ahhoz, hogy érdemben támogassa Ukrajna védekezését. Ám ezek a feltételezések tévesnek bizonyultak, így Putyin számítása, mely szerint az invázió „haszna” messze meghaladja a költségeket, a katasztrófa képlete lett.
Putyin furcsa helyzetben találta magát – az időre játszik. Nem tudja legyőzni Ukrajna hadseregét, ezért gazdasági és polgári célpontokat támad, abban a reményben, hogy megtörheti az ukránok akaratát. Talán abban is bízik, hogy bármit mondanak a nyugati vezetők, csak idő kérdése, és az európai kormányok az USA-val együtt átgondolják, ilyen költségek árán megéri-e támogatni Ukrajnát.

Szóval, mit is vetít mindez előre? A háborúk kétféleképpen érnek véget: az egyik fél legyőzi a másikat, és képes rákényszeríteni a békefeltételeit, vagy a két szemben álló fél arra a következtetésre jut, hogy a kompromisszum még mindig jobb, mint egy olyan háború folytatása, amelyben egyikük sem tudja kiharcolni a győzelmet.

A helyzet jelenlegi állása szerint az orosz–ukrán háború egyik feltételnek sem felel meg. Korántsem egyértelmű, hogy az ukránok ki tudják űzni a megszálló haderőt a területükről; ez még akkor is kérdéses, ha a nyugati kormányok félreteszik a gátlásaikat, és fejlettebb fegyverrendszerekkel látják el Ukrajnát. Az orosz erők beásták magukat, és nehéz lesz kiszorítani őket. És fennáll az a lehetőség is – akár még valószínűnek is tekinthetjük –, hogy Kína egy adott ponton inkább gazdasági és katonai segítséget nyújt Oroszországnak, semhogy végignézze az USA vezette koalíció győzelmét a saját stratégiai partnere felett.

Másik részről: az orosz erők egyszerűen túl rosszul képzettek, így nem tudják lenyomni Ukrajnát a harcmezőn. A polgári célpontok elleni légi támadások, bár brutálisak és költségesek, nem helyettesítik a harctéri sikert, és eddig csupán megerősítették az ukrán nép elszántságát.

Győzelmi kilátások tehát egyik oldalon sem körvonalazódnak, ugyanakkor a kompromisszum esélyei is borúsak. Putyinnak a jelek szerint eltökélt szándéka, hogy tartsa a kitűzött irányt, nehogy az ukrajnai vereség megerősítse a hazai riválisait, akik esetleg megpróbálnák elmozdítani a hatalomból. A szankcióknak csak mérsékelt hatásuk van, mivel India, Kína és mások továbbra is vásárolnak orosz energiát. Putyin pedig otthon a kezében tartja a politikai narratívát, sokakat képes meggyőzni arról, hogy itt Oroszország az áldozat, amelyet az USA és a NATO kényszerít a túlélésért folytatott harcra a Nyugat egésze ellen.

Ukrajnában sem mutatkozik nagyobb hajlandóság a kompromisszumokra. Szinte minden ukrán az ország teljes területének a felszabadítását szorgalmazza.

Az ok egyértelmű: a háború megváltoztatta a közvéleményt. Ukrajna katonai eredményei,  az orosz hadsereg nyilvánvaló hiányosságai nem kis stratégiai optimizmussal táplálják a lakosságot.

Nem mellesleg: a háború megkeményítette a szíveket. Az orosz atrocitások – a lakóházak bombázásától a civilek legyilkolásáig hosszú a sor – oda vezettek, hogy a háborús jóvátétel és a háborús bűnökkel foglalkozó bíróságokat felállítása ma már általános követelés. Vannak, akik ezt a listát kiegészítenék Putyin és belső körének hatalomból való eltávolításával, amit sokan elengedhetetlennek tartanak ahhoz, hogy Ukrajna valaha is megbízhasson a jövőbeli békés rendezésben.

Röviden: a feltételek messze nem értek meg ahhoz, hogy a diplomáciáé legyen a szó. Egy napon ez megváltozik, de az a nap még távolinak tűnik. A jó hír (ha van ilyen) az, hogy a háború a következő időszakban kevésbé intenzív lehet, mivel mindkét félnek nehézséget okoznak az elmúlt évben elszenvedett veszteségek. Egyszerűen hiányoznak az emberi és gazdasági erőforrások, a hadi felszerelés.

Valószínűtlennek tűnik az is, hogy Oroszország a további eszkaláció mellett döntene. A NATO megtámadásának nincs értelme, ha nyilvánvaló, hogy Oroszország még Ukrajnát sem tudja legyőzni. Úgy tűnik, hogy az atomfegyvereknek ebben a helyzetben nincs, vagy csak nagyon csekély a hadászati értékük, emellett Kína és India is egyértelműen kinyilvánította, hogy ellenzi a bevetésüket. Ennél is fontosabb, hogy bármilyen típusú nukleáris fegyver Oroszország általi bevetése szinte bizonyosan közvetlenül a háborúba vonná az USA és a NATO csapatait.

A rossz hír az, hogy a háború nem ér véget egyhamar. Ukrajna térképe egy év múlva valószínűleg hasonló lesz mint a mai. Az előttünk álló év komornak ígérkezik, nem döntőnek – inkább az első, mint a második világháborút fogja idézni.

Ez a háború, amelynek az első napokban kevesen adtak volna ilyen hosszú időt, valószínűleg bőven megéri a második évfordulót.

Richard Haas
A szerző a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations elnöke, korábban az USA külügyminisztériumának politikai tervezési igazgatója volt

©Project Syndicate