Macron győzelme nem a populizmus veresége

Le Pen győzelmének réme tovább éltette azt a hagyományt, hogy a hivatalban lévő politikusok visszatérnek az Elysée-be. Macron előtt, 20 éve, Jacques Chirac a választók 82%-át egyesítette Le Pen apjával, Jean-Marie Le Pennel szemben.
Ezúttal azonban más volt a helyzet. 2002-ben a Jean-Marie Le Pentől való félelem alapozta meg Chirac diadalát. 2022-ben ez már inkább kétirányú volt: Le Pen ugyan segített Macronnak megszerezni a szavazók többségét, de Macron is erősítette Le Pent. Az eredmény magáért beszél: az ultrajobboldali jelölt besöpörte a szavazatok 42%-át. Az elmúlt öt évben a Macron–Le Pen társfüggőség egyre nőtt, és nem a két ellenfél kölcsönös ellenszenve ellenére, hanem részben emiatt.

Chirac 2002-es újraválasztása a jobboldal, a centrum és a baloldal koalíciójára épült az idegengyűlölő ultrajobboldallal szemben. Öt évvel ezelőtt a szélsőjobboldali fenyegetésre válaszként Macron szakított a korábbi formával, mivel sem baloldalinak, sem jobboldalinak nem mutatta magát. Ez nagyon is jól sikerült: Macron mantrája, hogy ő sem baloldali, sem jobboldali, megfertőzte azoknak a gondolkodását, akik a leghevesebben ellenzik őt.
A fiatalok, a prekariátus, és a proletariátus bizonytalanabb rétegei is elutasítják, hogy az elnökjelölteket a bal-jobb tengelyen értékeljék. Számukra Franciaország olyan hely, amelyet a pénz idegen világa irányít, amely nemcsak magára hagyta, hanem leszakadva is tartja őket. Nekik Macron ezt a világot testesíti meg. E csoportnak az új politikai választóvonal a tiszteletreméltó politikusok, akik ennek a világnak a fenntartását ígérik, és az ezt a világot lerombolni igyekvő kívülállók között húzódik.
A választások előtti televíziós vitában Macronnak sikerült a hatékony, hozzáértő ügyvezetőként fellépnie, aki érti ezt a rendszert, és jobban tudja igazgatni. Ez azonban nem nyűgözte le azokat a választókat, akik a rendszer eltörlésére vágynak, nem pedig a jobb irányításra.

Macron megközelítése azokra a brit keményvonalas maradáspártiakra emlékeztetett, akik nem látták előre a brexitre hajló szavazók villámdöntését. Minél többet mondták ezeknek a szavazóknak grafikonokkal és statisztikákkal alátámasztva, hogy a brexit miatt szenvedni fognak, annál jobban izgatta őket az a dolog, hogy kollektív áldozatot kell hozniuk azért, hogy lebontsanak egy olyan rendszert, amelyről azt gondolták, hogy ellenük manipulálják.
Visszatérve a 2002-es franciaországi választásokkal való párhuzamra, nagy különbség van a Chiracot támogató, széles koalíció és Macron radikális, sem baloldali, sem jobboldali mantrája között. Húsz évvel ezelőtt a baloldali szavazók egy jobboldali politikust támogattak, nehogy Le Pen kerüljön az elnöki székbe. Chirac megértette, hogy a szavazatokat olyan politikai erőktől kapták, mint a szocialista és a kommunista párt, és az establishment heves kritikusaival kötött hallgatólagos egyezség alapján kormányzott. Ezzel szemben Macronnak 2017-ben sikerült félreállítania a bal- és jobboldali pártokat, mielőtt megidézte volna Le Pen kísértetét, hogy teljesen domináljon.

Miután az Elysée-be került, és abszolút többsége volt a francia nemzetgyűlésben, Macron folytatta a chiraci kompromisszumoktól mentes agendáját, amelyet csak az üzleti érdekeknek elkötelezett megszorító Európai Unió korlátoz. Néhány év alatt sikerült Párizst vállalkozásbarátabbá tennie, valamint újjáélesztette a francia start-up szcénát és csökkentette a munkanélküliséget.
A prekariátus azonban tovább nőtt. Sok választó azt látta, hogy a kilátásai rosszabbak, ami annak a politikának volt a következménye, amely számukra egyenesen osztályharcot jelentett: adókedvezmények a nagyon gazdagoknak, az elbocsátások deregulációja, regresszív szén-dioxid-adó, és a nyugdíjkorhatár jelentős emelése felé tett lépések egy olyan országban, ahol a szegény férfiak várható élettartama 13 évvel alacsonyabb, mint a jómódúaké.
Ez lett a valós alapja a Macron és Le Pen politikai életműve közötti, egymást erősítő visszacsatolásnak. Bár nincs nyoma összejátszásnak – egyértelműen allergiásak egymásra –, a kettejük közt lévő dinamika olyan politikai zsákutcába vezet, amely egy új típusú tőkefelhalmozást tesz lehetővé az új uralkodó osztály számára. Macron végső soron ezt az osztályt szolgálja, és megerősödik, ha olyan ellenfele van, mint Le Pen.

A fentieket nem szabad úgy értelmezni, hogy vonakodnánk állást foglalni. Öt évvel ezelőtt arra szólítottam fel mindenkit, hogy Macronra szavazzon Le Pen ellenében. Elég volt arra gondolnom, hogy francia barátaim, különösen a sötétebb bőrűek, milyen rettegést érezhetnek attól, hogy Le Pen irányítása alá kerülhet a rendőrség és a belügyminisztérium.
Bár a DiEM25 (a mozgalom, amelyhez tartozom) idén is úgy döntött, hogy ugyanezt az ajánlást fogalmazza meg francia tagjainknak, ez mégis nehezebb kérésnek bizonyult. A Macron–Le Pen visszacsatoló hatás csökkentette a köztük lévő különbséget olyan területeken – például az emberi jogok és az alapvető méltóság –, amelyek korábban elválasztották őket. Hogyan is feledkezhetnénk meg Gérald Darmanin, Macron belügyminiszterének kijelentéséről, aki tavaly azzal vádolta meg Le Pent, hogy „túl puhány a bevándorlás kérdésében”?

A Macron-féle politikusok mindenhol kudarcot vallanak, ahol ki kell állni a liberális racionalizmus mellett, amelynek állítólag a védelmezői. A sem baloldali, sem jobboldali narratívájuk mögé bújva támogatták a megszorítások és a bankmentés irracionális kombinációját, amely 12 évnyi stagnáláshoz vezetett, és gátolta a zöld energiába irányuló komoly beruházásokat. A világjárvány idején semmit sem tettek a polgári jogok értelmetlen megsértése ellen. Ma pedig démonizálják azokat a mérsékelteket, akik a NATO–orosz konfliktus eszkalálódásától óvnak, és akik támogatják az Egyesült Államok és Oroszország közötti megállapodást, amely lehetővé teszi a semleges Ukrajnának, hogy belépjen az EU-ba, de ne legyen a NATO tagja.

Macron újraválasztásának tanulsága az, hogy az osztályokra tagolt társadalmakban a bal-jobb megosztottság továbbra is fontos. Ha a centrista politikusoknak sikerül ezt elhomályosítaniuk, akkor egy olyan dinamikus visszacsatolási hurokba kerülnek az ultrajobboldallal, amely miatt ők maguk harsányabbnak és irracionálisabbnak tűnnek, miközben az ultrajobboldal megtévesztő módon elfogadhatóbbnak. Ezért mondhatjuk, még ha nyernek is, veszítenek.

Janisz Varufakisz
Görögország volt pénzügyminisztere, a MeRA25 párt vezetője és az athéni egyetem közgazdászprofesszora
@Project Syndicate