Győry Attila: Baracklekvár

A házunk kertjében lakik egy barackfa. Még csak süldő, amolyan magának való fácska; oda ültettük, ahol az előző fánk elpusztult, egy öreg, harmincéves – akit kicsavart a szél. Nem bírta a gyűrődést tovább szegény; egy esős vasárnap döbbenten láttam, hogy a nagy barackfánk gyökerestől kibillent.
Pedig micsoda lakomákat rendeztünk a lombjai alatt, micsoda beszélgetéseket hallgathatott végig, s micsoda pálinka készült a gyümölcséből…
Családi tragédiaként éltük meg, hogy elpusztult, évekig nem hoztunk helyette semmit, s csak a lassan múló gyász után ültettünk egy fiatal fácskát – aki szépen belopta magát a szívünkbe.

Ezt az új fánkat az idén tavasszal egy csöppet megcsókolta a korai fagy, s ezt a zord csókot megérezték a virágok is. A méhek pedig hiába zümmögték körül, keserűen figyeltük a sötét virágokat, s tudtuk, az idén nem lesz barackunk.

A szőgyéni sógor szerint, akinek van vagy kétszáz fája, szóval ért a gyümölcsösökhöz, a barackfa Mezopotámiából származik, ezért olyan érzékeny, s noha folyamatosan nemesítik a fajtákat, Ő hiszi, hogy ezek a barackfák akkor a legsebezhetőbbek, mikor régi hazájukról álmodoznak, s ha ilyenkor szájon csókolja őket a dér, menthetetlenül megtorpannak, álmukból sokkosan ébrednek. Hiába minden igyekezetünk, ha a mesés Mezopotámia szárazsága és derűs melege után sóvárgó barackfáinkat goromba módon kóstolgatja a hazai fagy – ezért állandó beszédtéma, megörökítendő esemény a népek körében, miképpen él nálunk a kertekben a barackfa, ez a pipiske jószág, akit annyira, de annyira imádunk.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, mondják, s noha a mi fánkat megcsapta a korai fagy, kicsit odébb, Mátyusföldön, Alsószeli-Kört­vé­lyesen bőséges termést hozott barátainknak az öreg, átöröklött barackfájuk. Majdnem sírva fakadtam, ahogy bemutatták a bőségtől roskadó behemót öreget a kert tövében. Az érett barack vénséges, meghajló öregembert csinált a fából, karókkal támasztották meg az ágakat. Mi voltunk a ki tudja, hányadik család, amelyik abban a kegyben részesült, hogy szedhetett a bő termésből.

Az ember élete mit sem ér, ha nem érezte még, milyen az érett gyümölcstől roskadozó barackfa előtt állni, szagolni. Behatol az ember szívébe, mámorítóan elárasztja az embert, a nyár, a nap, az édes élet, a finom bőség, a narancssárgás, aranyló, mosolygós gyümölcs látványától ragyogó a pillanat.
A napon felhevült barackot a hűsítő víz alá tenni otthon, a konyhában, megmosni őket… érezni, látni, ahogy álmosan felélednek pihe-puha álmukból, megcsodálni, üdvözölni őket, ahogy éppen rácsodálkoznak a világra az édes álmukat megtörve, miközben az egész ház bőszítő illattal telítődik – az élet csodálatos, misztériumokkal teljes pillanataihoz tartozik.

A barackból először a magot szedjük ki. Jó félretenni a magot, kitenni a napra, hogy megszáradva feltörjük a vastag héját, s miközben vidám dolgokról csevegünk, befaljuk a belsejét. Az íz, amellyel megajándékozza az embert a szárított barack magja, örökre visszahívja arra a helyre, ahol először megkóstolta. Olyan, mint az első csók, az első dinnye, mindenből a misztikus első – mindenki tudja, hol és kivel tört életében először barackmagot. Megvan az a gyereknyár, amikor fél téglával csapkodta azt a kórságos csonthéjast…

Jó mélyen belenyomni a hüvelykujjunkat a barack húsába.

Azt úgy kell.

Kettévájni, szétfeszíteni a barack testét, elegánsan kipenderíteni a magot, s közben már harapni is, kóstolni, tömni magunkba az érett barackot.
Az első kör után a kivájt, kimagozott barackhúst tálba gyűjti az ember, hogy a közelben tüsténkedő, ólálkodó asszony lemérhesse a házi mérleggel, agyaljon, osszon-szorozzon, mert ő az, aki ismeri a baracklekvár főzésének ősi, mély misztériumát, mert az anyja megtanította neki, vagy az öreganyja, az még jobb, az már gyökércsakra, az már metafizika, valóságtan.

Az asszony ebben a folyamatban is a góré, aki levezényli az eseményt. Jó ilyenkor fickóból lenni, aki csak csinálja, amit kell, apró vezényszavaknak engedelmeskedik, mint a bányaló, csináld ezt, mosd el azt, tedd bele ebbe, vedd ki onnan, nyisd ki – mozdul –, s nincs gond egy szál se, hiszen az ember lopva zabál, mindaddig, amíg színültig tele lesz barackkal, s már-már a fosás kerülgeti.

Életérzésnek sem rossz, ahogy a barackhúst széttrancsírozza egy erre kiszemelt mélységes, feneketlen fazékban az ember fia. Ha majd felmegyen az ember fia a mennyekbe, s levetítik neki az elhagyott életciklust az angyalok, ez az a pillanat, amikor holtbiztosan megállítják a videót, s rákérdeznek: „...hogy vót, hogy vót?” És csak legyint az ember fia ilyenkor boldogan…

Kevergetni, kavargatni a barackot, bő lángon, közben figyelni, hogy le ne égjen az aranyló massza.

Az idő megszűnik létezni.

Örökkévalósággá válik.

Mély, meditatív állapot ez. Régen talán a menyecskéknek való munka volt ez, ilyenkor lemérték, miféle jószág jön a családhoz, van-e türelme, van-e kitartása, ereje, méltósága. Mert baracklekvárt főzni, kevergetni, kavargatni – transzállapot.

Eltűnik az idő, a tér – csak az aranyló, forgó, bugyogó massza létezik, az illat, ami immár az egész házat uralja, odakint megtorpannak a sétálók, meglett párok mosolyognak, mikor megérzik a barackillatot, tudják, mi történik a házban, egymásra néznek, lehet, hogy ők is kedvet kapnak, kósza gondolatok követik egymást, sietősre veszik, aztán az átélt romantikától otthon egymásnak esnek…

Elkerülhetetlen, hogy ilyenkor tűnődjön, fantáziáljon az ember, amikor mély révületben, kitaszítva az időből, csak kavargatja a barackmasszát, s nézi, hogy miképpen forgolódik a test a fazékban, mereszti a szemét, bugyog-e már.

...Vajon, ha éppenséggel egy fáintos zen-mester lennék…

…s eljönnének hozzám messzi tájakról a tanítványok, s tisztelettel megszólítanának, ahogy ott ücsörgök egy kolostor emelvényén…

– Mester… Mi az élet értelme? – kérdeznék suttogva, lesütött szemmel, mélyen meghajolva előttem.

–  A baracklekvár... – mondanám nekik sejtelmesen, s ez az üzenet, tanítás elég lenne talán egész életükre, lenne min meditálni…

– Főzzetek baracklekvárt – mondanám nekik barátságosan, s engedném, hogy döbbenten eltávozzanak.

Van az a boldog pillanat egy fickó életében, amikor az asszony belepillant a feneketlen fazékba, s azt mondja hosszú, elpazarolt évek után, miközben a lekvárkavaró fickó már derékig érő szakállt növesztett, megőszült, fogai kihullottak, vaksi és meggörnyedt, szóval azt mondja, hogy az élet újra elkezdődött... mert elkészült a baracklekvár.

Valami hihetetlen.

Talány.

Boszorkányság.

Nézni az üvegekbe zárt életet.

A sárgán rikító aranyló masszát.

Ez – maga a zen.

Baracklekvár.

Édes, mint a méz.

Arany.

Győry Attila