Egymásba torkolló krízis-loopok – Farkas Roland új könyvéről

A művész kapcsán nem tudok nem azonnal az említett akcióra gondolni, melyben Farkas Roland a komáromi Limes Galéria tereibe varázsolt egy katonai helikoptert, illetve egy kísértetiesen annak látszó tárgyat. A volt erődtemplom barokk boltozata – egykor (a mennyezetfreskó által megjelenített) transzcendencia kitüntetett helye volt. Viszont míg a barokkban – túl azon, hogy már akkor is hatalmi érdekek szolgálatában állt – a trompe l´oeil (a mesteri „szemfényvesztés”) még egy felsőbb hatalom, a transzcendens szolgálatában állt, mára mindez inkább öncél, spektákulum. A mimézis továbbra is az illúzió szolgálatában áll, de végérvényesen leköltözött a mennyezetről, bántóan tapinthatóvá, áruszerűvé dermedt – és ahogy azt Farkas Roland láttatja – az illúzió immár a tömegmédia babonázó erejének színreviteléhez kell – melyhez a bevont nézők ugyancsak asszisztálnak, akarva-akaratlanul is a „mű” kontextusává, tematikus rétegévé válnak (ahogy ez Farkas egyéb akcióiban is elő szokott fordulni). Ugyanakkor a munka a felemelkedés lehetetlenségének metaforáját is kínálja – a kiállítótérré átfunkcionált templomtérben nincs hová felülemelkedni – az egyetlen varázslat a tömegmédia mágiája, amely a gondosan kivitelezett akcióban rajzolódik ki – miközben a varázstalanított közönség lényegében ugyanazt várja a művészettől, mint Parrhasziosz függönyétől: hinni akarunk, fel akarunk oldódni a mimetikus illúzióban, a káprázatban (az illúzió akarása, igenlése ősibb és metafizikusabb, mint a valóság és igazság akarása, ahogy arra Nietzsche is figyelmeztet). A művész pedig manapság, ha helyet kíván a figyelem piacán, hovatovább a showman szerepébe kényszerül, illetve társadalmi kapcsolatok mérnökévé is kell, hogy váljon (Farkasnál persze mindez reflexív módon jelenik meg, a szenzáció tárgya „mellett” témává válik az intézményi kontextus, a recepció és a mediális közvetítés dimenziója is). Az ideig-óráig fétistárgy közben mintha Adorno „abszolút áru” fogalmát is játékos iróniával parafrazeálná: egy olyan „cuccról” van szó, mely egyszerre kínosan leplezni kívánja önnön „látszat-létezését”, az értékesülések piacán betöltött puszta szimulákrum-jellegét – ugyanakkor épp e túlhangsúlyozott önleplezés révén reflektál önmaga illékony voltára, eredendő árufétis-aspektusára.

Sok más munkája mellett ez az akció is dokumentálva van Farkas Roland albumában – amely talán azért is hasznos publikáció, mert bár egy komáromi születésű művészről van szó, aki egyetemi tanulmányait is Nyitrán végezte (majd Budapesten folytatta), a „szlovák szcéna” felől nézve – nyilván azért is, mert 2009 óta Budapesten él és dolgozik – kevéssé ismert alkotó.

A kötet hangsúlyosan a jelen társadalmi valóságában veszi fel a fonalat, Farkas Roland legfrissebb munkájával kezdve, melyet több tekintetben is kettéhasított, átértelmezett a világjárvány. A katalógus „prológusa” Nemes Z. Máriótól származik. Sűrű, sodró
lendületű, rendkívül élvezetes, szépirodalmi igényű, egyben filozófiai-kritikai mélyfúrásnak is mondható anyag (ugyanakkor elég magas a belépési küszöb, olvasó legyen a talpán, aki elsőre felfejti és átlátja az érvelési alakzatok mögött húzódó, Lacanra, Derridára, Debord-ra, Deleuze-Guattarira stb. visszafejthető teorémákat és az azok közt létrejövő keresztöltéseket).

Anélkül, hogy csak egy picit is megkísérelnénk a The Next World / One Minute Quarantine című munka (vagy Nemes Z. szövegének) gazdag, rétegzett szemantikáját felfejteni, csupán érzékeltetnénk, hogy az installáció (és reflexiójának) homlokterében valami olyasféle illúzióvesztésekről, illetve kérdésekről van szó, melyek mintha azt feszegetnék, hová lettek azok a Modern Times című filmben, illetve Charlie Chaplin által mesébe foglalt „régi szép idők”... Amikor világos és tapintható volt még, hogy hol húzódnak a frontvonalak – hányadán állunk az életünket uraló hatalmi termelési és fegyelmezési apparátusokkal, gépezetekkel és masinériákkal szemben, amikor volt még esély arra, hogy az alávetett szubjektum az ellenállás homokszemeit hintse a gyári gépezet fogaskerekei köré. Amikor még nagyjából megragadható volt, hogy hol zajlik a termelés, ki a megfigyelő és ki a megfigyelt, ki a rab és ki a börtönőr, milyen viszonyok mentén írható le a szabadság és szolgaság, válik szét valós és igaz, közeli és távoli, szabadidő és munkaidő, hogyan válik az ember a megváltását ígérő gépek puszta tartozékává. Merthogy azóta rengeteg minden változott – az életünket uraló gépezetek és diszpozitívumok minden korábbinál valósabbak, csak hát mára teljesen feloldódni látszanak egy felhőalapú, posztdigitális fantom-valóságban – a fogaskerekek és futószalagok anyagtalanná diffundálódtak, kontinenseket fognak át és hálóznak be, mobilizálják és gyarmatosítják az időről és térről alkotott percepcióinkat, ott vannak a mindennapjainkban, döntéseinkben, észlelésünkben, ahogy a hozzá nem értő ember mondaná, az „algoritmusokban” egy totális immanenciát hozva létre, melyben egyszerre vagyunk termelők és árucikkek, megfigyelők és megfigyeltek, rabok és börtönőrök, termelőeszközök, önmagunk kizsákmányolói, PR- meg HR-menedzserei. Egy olyan világhoz vezetve, melyben a közvetítések és szimulákrumok véget nem érő hálója révén a tőke absztrakt logikája folyton azon dolgozik, hogy arctalan és illékony maradjon, hogy a régebben szilárdnak hitt, értékképző frontvonalakat a spektákulum társadalmában állandóan mozgásban tartsa – egy alapvetően talajvesztett, többszörösen paranoid hipervalóságot eredményezve. Valami ilyesmi valóságélményre reflektál a globális pandémia, a karanténállapot és a kortárs technológiakritika kontextusában Farkas Roland legfrissebb, The Next World (One Minute Quarantine) videóinstallációja.

A munkában az egész, feje tetejére állt világunk áruk, sőt spektákulumok hatalmas gyűjteményeként jelenik meg – „középpontjában” egy katatón állapotban levő, végletekig elidegenedett „szubjektum” (egy áruszerű torzó) vitatkozik önmagával, önnön mediális protéziseivel, burkaival, helyenként picit mint Bruce Nauman tragikusan szomorú bohóca, önmaga nyelvének, észlelésének korlátai között botladozva, sőt egyenesen ezek korzettjébe zárva, saját hangja visszhangjaival, miközben minden, ami őt körülveszi és meghatározza, sokszorosan művi, szimulákrum-jellegű, dologgá tett és elidegenített. A disztópikus jelen-parabola steril közegében talán a reflexív nyelvi humor az emberi szubjektivitás és autonómia egyetlen, illetve utolsó reziduuma.

Farkas Roland, mint minden valamire való művész, alapvetően láthatatlan dolgok láthatóvá tételével foglalkozik. Munkáiban – ahogy ezt a kötet is szépen szemlélteti – a kor önmagával kapcsolatos illúzióit, a későkapitalista társadalom anomáliáit és vakfoltjait próbálja meg tetten érni – miközben rendkívül komplex összefüggéseket birizgál, mindezt rendszerint nem kis humorral és leleménnyel, gyakran egészen játékos módon szervezi formává. A „láthatatlan” szerepében rendszerint (nyelvünkbe, mozdulatainkba, döntéseinkbe is beíródó) hatalmi struktúrák, életünket alapvetően meghatározó, absztrakt és rejtett közvetítő és szabályozó mechanizmusok, az értéktermelődés és értékvesztés mágiája, takarásban levő hierarchiák, függési viszonyok és normarendszerek egy-egy mozzanata, konkrét manifesztációja áll. Farkas Roland munkái-projektjei kritikai lakmuszpapírok: mindegyikük egy-egy társadalmi (kór)tünetet rajzol ki, sokszor a művész társadalmi meghatározottságait, kitettségét, a művészeti mező „etnográfiájának” kereteit, korlátait, vitrinjeit is precízen, olykor kíméletlenül és nem kis iróniával szemléletessé téve.

A könyv szöveganyagát tekintve a jelen felől araszolgatunk a múlt felé (bár ez így, ahogy látni fogjuk, nem egészen pontos). Lényegében egy szövegkollázsról van szó, egy válogatásról a művész munkái-kiállításai kapcsán korábban megjelent írásokból – különböző hosszúságú és zsánerű szövegek szerkesztett válogatása (a szerzők közt: Baglyas Erika, Maja és Reuben Fowkes, Stenczer Sári, Hushegyi Gábor, Mira Keratová, Helena Markusková). Az egészből Juraj Čarný szövegét érezzük a leggyengébbnek – gyakorlatilag inkább egy toldalékszerű gesztusnak tűnik – semmi hozzáadott értékkel nem bír („foglalkozik egyebek mellett a társadalmi és ökológiai aktivizmus, az elkötelezett művészet és a menekültválság témáival”), miközben több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel próbál a művész munkáira jellemző precíz humorra rezonálni (az igazsághoz persze hozzátartozik, a szöveg nem azzal az igénnyel íródott, hogy később egy katalógusban is megjelenjen).

A többi írás, bár sem komplexitásában, sem nyelvezetében nem olyan gazdag és rétegzett, mint Nemes Z. esszéje, a maga módján mind egy-egy érdekes szempont alapján kínál (fókuszált műelemzés vagy áttekintő jellegű írás formájában) betekintést Farkas Roland művészetébe. Itt-ott akadnak megmosolyogtató részletek is, de ezek rendszerint apróságok, szerkesztői „vétségek” (Lim Jongeun szövegében lábjegyzettel van magyarázva, hogy mi is értendő Covid-19-en; Stenczer Sári kurátori bevezetőjében, a Meyer Schapiróra való (amúgy picit öncélú és esetleges) hivatkozásnál nem a hivatkozás forrása van megadva, hanem Schapiro „foglalkozása”, születésének és halálának dátuma). Nyelvileg – mind angolul, mind magyarul – maradéktalanul rendben van a szöveg, a tördelés és a tipográfia is szépen, sallangmentesen illeszkedik a kötet koncepciójához. A képanyag (gyakran egész oldalakra széthúzva) válogatásában és nyomdatechnikai kivitelezésében is minőségi párbeszédet folytat a szövegekkel.

A szöveganyag a kötet legvégén – első olvasatra (már csak a tördelés révén is) szinte észrevehetetlenül feloldódik a fikcióban, lényegében átsiklunk egy farkasrolandi „műalkotásba”. Elsőre úgy tűnhet, a Hushegyi Gábor által is hivatkozott 2008-as MUERTO projekt szövegét olvassuk (melynek kritikai-ironikus élét éppen az ékezetek elhagyása adja – utalva arra is, hogy a szóban forgó lap – a magyarországi művészeti színtér fontos intézményes szereplője – nem tudja/akarja megjeleníteni az idegen nyelvű nevekben előforduló mellékjeleket). De hamar kiderül, hogy itt az eredeti „címlap” palimpszesztusszerű továbbírásáról van szó. Az epilógus egy hatalmas prolepszis: 2040-ben járunk ugyanis, a művészeti és műkereskedelmi lap (tudjuk, inkább műkereskedelmi) árát ekkorra már jüanban tüntetik fel, a vezércikk pedig Farkas Roland aktuális projektjeivel, annak kalandos-botrányos kontextusával, fogadtatástörténetével foglalkozik („A velencei incidens óta Farkas szökésben van.”). A finom utalásokkal és ironikus intarziákkal megspékelt, egyre inkább szatírába hajló fikciós szöveg mintha egyszerre állítana görbe tükröt az önmagát (Joseph Beuyst is megszégyenítő módon megkonstruáló-misztifikáló művészszubjektumnak, a művészeti lapokban bejáratott „szakmai” nyelvezet által működtetett sablonoknak – ugyanakkor egy játékos, ám egyben maró gúnnyal átitatott disztópikus képet kínál jövőnkről (lényegében jelenünkről) is.

 
A „cikk” méltó keretezése Nemes Z. Márió esszéjének – ha másért nem, hát ezért a két szövegért mindenképpen érdemes kézbe venni a könyvet. Vizuálisan a szöveg végét egy, a művészt ábrázoló fénykép keretezi – Farkas Roland alkotói habitusát némileg ismerve elfog a gyanú, hogy a mesterkélten művi, már-már Duane Hanson hiperrealista viaszfiguráit idéző fotó sem véletlen beállítás.

Külön ajánlani lehet a kötetet azoknak a felnőtteknek, akik számára a kortárs kritikai művészet fogalom hallatán elsőre Nagy Kriszta „Tereskova” virágmintás vezérportréi, Dr. Máriás vicces festmény-mémjei, vagy horribile dictu a Banksy márkanév (és egyéb sikkes instagram-kompatibilis fogyasztói tartalmak) ugranak be – de azok is érdeklődéssel olvashatják, akik egyszerűen egy kortárs művész alkotói gyakorlatával ismerkednének meg – akire végső soron rásüthető a „szlovákiai magyar” billog is. És persze ajánljuk mindazoknak, akiket nem hagy teljesen hidegen a kérdés, hogyan válhat egy-egy képzőművészeti projekt kritikai gyakorlattá, kollektív cselekvéssé az irónia öncélú gesztusok sokasága helyett revelatív megszólalásmóddá.

Farkas Roland alkotói praxisában – kritikai alapállásából eredően – alig vagy egyáltalán nem hoz létre piacosítható műtárgyakat, artefaktumokat  – ezért is hasznos és érdekes ez a könyvtárgy. Egyfajta kritikai olvasókönyvként is tekinthetünk rá, mely árnyalt értelmezési keretet kínál a művész munkáihoz – erre már azért is szükség van, mert a „művek” hol játékos, hol kritikai-felforgató éle formai, „retinális” alapon, pusztán reprodukciók-dokumentációk révén alig vagy egyáltalán nem fejthető fel (vagy ha igen, gyakran gegszerű gesztusnak tűnik). A kötet egy professzionális katalógus kritériumainak is eleget tesz – a konzekvensen kétnyelvű (angol–magyar) kiadvány a művész életrajzával és válogatott bibliográfiával zárul. A koncepció és a grafikai kivitelezés Farkas Roland munkája.

Csanda Máté

Farkas Roland: Crisis Diaries – Krízisnaplók. Szerkesztő, koncepció, grafikai tervezés: Farkas Roland, Koreai Kulturális Központ, Budapest, 2021. (Baglyas Erika, Juraj Čarný, Farkas Roland, Maja és Reuben Fowkes, Hushegyi Gábor, Istvánkó Beáta, Mira Keratová, Jongeun Lim, Helena Markusková, Nemes Z. Márió, Hyeyoung Shin, Lucia Gregorová Stach, Stenczer Sári szövegeivel)