Egy világügyelő untermann

Valami hasonló ez, mint amikor az asszonyka aggodalmaskodva kérdi a férjét, hogy ízlik-e a főztje. Eszem. Szóval ízlik. Mert ha el lenne sózva, nem enné és szóvá is tenné. Nagyon igazságtalan a világ.

Nos, ehhez kellene gombot varrnom. Vagy ha ez a gomb, s ez a hasonlat jobb lenne, mentét. Esetleg hozzácsandagáborozni. Hát lássuk!
Csanda Gábor Csanda Sándor fia és Csanda Máté apja. Ezen ő (vagy Györgyi?) is szokott viccelődni, de én vajon megengedhetem-e magamnak? Persze csak ugródeszkának, hogy aztán szépen bizonyítsam: saját jogon is valaki. Sőt!
Tipikus untermann. Ízlelgetem a szót, s noha egy artistacsapat legfontosabb tagjáról beszélünk, aki az egész embergúlát legalul, a vállán tartja, rajta áll vagy bukik a produkció sikere, a többiek sorsa, élete, a szónak mégis van valami zavaró mellékíze. Talán mert ellentéteként beúszik a tudatunkba az übermensch? De hát akkor meg pláne, ezerszer inkább lennék untermann mint übermensch. Reflektorfényt az untermannra!
Kezdhetném családiasan, hogy hol, mikor, milyen szituációban találkoztam vele először, de erről majd inkább a köbölkúti szőlőhegyen. Eddigi életét a mai Pátria rádió elődjében kezdve, minden fontosabb szlovákiai magyar irodalmi közegben (beleértve az egyetemit is) kipróbálva (és, igen, edzve!) magát. A leckét nem mondom föl, akit érdekel, könnyen utána tud nézni. Megmaradok inkább a személyes emlékek, tapasztalatok, élmények mezején. Életünk során, azt hiszem, több mindenfélémet szerkesztette, mint amiről akár sejtelmem is lehetne. Az utóbbi időben könyveimet, szerkesztményeimet (értsd: összeállításaimat), de hírlap-, majd folyóirat-szerkesztőként (Új Szó, Irodalmi Szemle, Fórum Társadalomtudományi Szemle) tanulmányaimat, közleményeimet, könyvismertetéseimet is. Figyelmes redaktor, valahol azt nyilatkozta, hogy még álmában is szerkeszt. Most is figyelmezi éppen egy terjedelmesebb szövegemet, olyannyira, hogy már a nyitó mottóba belekötött. Persze ez a belekötés nagyon nem hozzá illő kifejezés, hiszen halkan, tapintatosan, mint egy kézfejre ereszkedett tollpihe… szóval csöndesen megjegyzett valamit, amire nyeglén visszavágtam, hogy nem kell nekem mindent tudni, de aztán könnyen beláttam, ha már mondta (s ami a legkínosabb, hogy anélkül is tudnom kellett volna, de hát mondta!), most már tényleg tudom, s ha tudom, nem tehetek úgy, mintha nem… Kerekedett is a mottóhoz (!) egy féloldalnyi lapalji jegyzet.
Nos, ilyen a jó szerkesztő. Például. Mert más is van ám. Olyan, amikor valamire felhívja a figyelmemet, vakon ugrok rá, készül és szúródik be az újabb lábjegyzet, majd kiderül, hogy nem arra gondolt, amire én, s a lábjegyzet – értelemszerűen – törlődik. És ez már majdnem olyan esterházys szituáció: „Ha egy napot végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka.” És még abban is stimmel, hogy valóban jók az efféle munkák. Talán ezek a legjobbak. Tanul az ember belőlük szemléletet, alázatot. Meg mást is. Mert az ember mindig tanul. Gábortól meg lehet.
Az általa is oly kedvelt Rainer Maria Rilkét olvasom éppen (amúgy általában éppen Rilkét olvasok), tőle is a Történetek a Jóistenről mesés szövegeit. Németül, de az most mellékes. A lényeg, hogy a neten megtaláltam a fordítását. A harmadik történetben, egy tanítóval beszélgetve említi az elbeszélő, hogy „valamit meg akartam jegyezni, de az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy a tanító úr azzal kezdte: »először is«, tehát a nyelvtan s a mondat épsége értelmében most »azután«-nak, sőt talán »végül is«-nek is kell következnie, mielőtt megengedhető, hogy bármit hozzáfűzzek”. Nos, hogy valaki ilyesmit észrevegyen, hogy tudniillik egy mondat, ha az „először is” fordulattal indít, akkor ott még kell majd lenni egy „azután”-nal és végül egy „végül is” fordulattal kezdődő mellékmondatnak, nos, ahhoz szerkesztői adottságokkal megáldott (vagy megvert) embernek kell lennie. A mezei, halandó olvasó (például én) önmagától ezt aligha venné észre. Mert az olvasó figyelmetlen. Az olvasó nem keres, hanem talál, rendesen olyasmit, amit eleve elvár, belegondol az előtte terpeszkedő szövegbe. Példák sorát tudnám mesélni, amikor egy-egy írásomat amiatt dicsérték, ami nem is volt benne. Sőt, tudatosan nem volt benne. De az olvasó belegondolta, majd beleolvasta. Nos, éppen ezért az olvasó nem szerkesztő, hanem fogyasztó. A szöveg élvezője. A szerkesztőt viszont nem azért tartjuk, hogy fogyasszon, s pláne nem, hogy élvezkedjen (ha munkája örömet is szerez neki, azt tekintsük Szalézi Szent Ferenc közbenjárása eredményének a Jóistennél), hanem hogy ügyeljen. Afféle Világügyelő Férfi (vogulul: Mir Susne Hum), aki a szöveg egészségi állapotára figyelmez (nota bene: az eredeti Rilke-textusban, a fordítással szemben, nem a „mondat épségéről”, hanem a mondat egészségéről – Gesundheit des Satzes – van szó, ami csak majdnem ugyanaz).
Világügyelő untermann. Ápoló, orvos, sebész, jutnak eszembe a kevésbé mitologikus rokonszakmák. Csanda Gábor valami ilyesmi, s fajtájának is a legjobbikai közül való. Keresett sebész, plasztikai is, de nemcsak az, akinek kése alá, ha nem is örömmel, de feltétlen bizalommal fekszik oda az ember. Na jó: fekteti oda a kéziratát. Metaforáimat elvihetném a kertészkedés irányába is, s ez Csanda Gábor életútja egy (több) korábbi állomásától sem lenne idegen, de a kertészkedő nyelvészet nem biztos, hogy neki tetsző szókapcsolat lenne.
„Tessék mindig megnézni a könyvekben, hogy ki a szerkesztő, a felelős szerkesztő. Legyen ez egy rítus, mielőtt hozzáfogunk az olvasáshoz. Tessék őket nagyon becsülni” – figyelmeztet Esterházy Péter egy helyütt.
Csanda Gábor hatvanéves. Finoman szólva sem az az alkat, aki ünnepeltetni szeretné magát, de hogy tűri-e az ünneplést, tényleg nem tudom. Csak remélni merem, hogy elnézi nekem a fentieket.
Tessék őt nagyra becsülni!

Liszka József