A színház jelen idejű műfaj

Remélem, összejön, hiszen ha jól tudom, a most készülő első szlovákiai magyar sorozat, a Pressburg rendezője, Molnár Csaba is elsőre meglátta benned a filmbeli főszereplője karakterét.
Tényleg így volt. Egy csallóközi magyar fiút játszom, aki rossz szlováknyelv-tudással kerül fel Pozsonyba. Ismerkedik a várossal, a szerelemmel, miközben kezdi egyre jobban elsajátítani a nyelvet. Abszolút azonosulni tudtam a karakteremmel. Csabi a város legszebb arcát mutatta meg nekem. Ráadásul vele nagyon könnyű együttműködni, szót érteni. Kifejezetten jó hangulatban telt a forgatás. Forgatni azonban lényegesen más, mint színpadon játszani. Sokkal pontosabbnak, felkészültebbnek kell lenni, nagyobb mesterségbeli tudást igényel, mint a színpadi játék. Nagyon sok mindenre kell egy adott pillanatban figyelni. Egy filmfelvételnél hiába érzi úgy az ember, hogy maradt benne tartalék, lehetne még finomítani az alakításon, ha a rendező rábólint, megyünk tovább. Innentől kezdve a színész már feleslegesen rágódik azon, hogy ezt másképp is meg lehetett volna oldani. Ilyen helyzetek színházban nincsenek. Ott a másnapi próbán vagy a következő előadáson tovább lehet csiszolni a jelenetet.

Rendezői tapasztalatokkal a hátad mögött mennyire tudod szó nélkül elfogadni az instrukciókat?
Abszolút. Színészként megbízom annyira a rendezőben, hogy azt gondoljam, van olyan háttértudása, amelyre támaszkodhatom. Nyilván próbálom magamtól is értelmezni a szerepet, ha meg úgy adódik, kérdezek, javaslatokat teszek. Jóleső érzés, ha elfogadják, de abból sem adódott még soha konfliktus, ha nemet mondtak. Sőt, még akkor sem megyek bele parttalan vitákba, ha úgy érzem, a rendező nem elég felkészült, nem ismeri eléggé a művet. Szerencsére ilyen ritkán fordul elő. Például a nemrég bemutatott Woyzeck próbafolyamatán Béres Attilával, aki annak idején a Kaposvári Színművészeti Egyetemen tanított is engem, és korábban már többször dolgoztunk együtt, abszolút értettük egymást, ami sokat számít.

Büchner töredékekben fennmaradt darabja, még ha Béres Attila igyekezett is néhol iróniával oldani a feszültséget, megrázó, metaforikus, saját emberi gyarlóságunkkal szembesítő mű. Tartogatott számodra kihívásokat a szilaj, temperamentumos Ezreddobos szerepe?
Az volt az első instrukcióm, hogy Matusek, gyúrd ki magad! Ugyanis míg Kassán rendeztem a Szentivánéji álmot, nem volt se időm, se lehetőségem annyit mozogni, mint korábban, így szikárabb lettem. Maga a két hónapos próbafolyamat nem is annyira megterhelő volt, mint inkább intenzív. Tiszta, sallangmentes helyzetek voltak. Erős erotikus töltettel, agresszióval. Viszont mindennek oka és célja volt. Béres Attila pontosan építette egymásra a jeleneteket.

A női főszerepet alakító Katona Esztert, a pozsonyi színművészeti végzős hallgatóját már többször láthatták a nézők a Jókai Színház színpadán, az általad rendezett Hamletben például ő volt Ophelia. Korábban játszottatok együtt?
Játszani most játszottunk először együtt. Viszont a másik oldalról már találkoztunk. Zsidek Palival (az ÉS?! Színház tagja – a szerk. megj.) közösen vezettük a Duna utcai gimnáziumban a DunArts Diákszínpadot, Eszter, Hégli Bence, Csikmák Kati az első színjátszóink között voltak. Már akkor biztos voltam benne, hogy ha felveszik őket a színművészeti egyetemre, fogunk még együtt dolgozni. Esztert a Burundangába és a Szentivánéji álomba is felkértem egy-egy szerepre. Életem meghatározó szereplői, és gondolom, ez fordítva is így van.

Mennyi időbe telik előadás után, míg az ember le tudja tenni azt a nyomasztó érzést, ami megüli a lelkét mondjuk egy-egy Woyzeckkel töltött estén?
Sajnos ezt nem tanítják az egyetemen, nem foglalkoznak vele, pedig fontos lenne. Szerintem sok színész azért menekül önsorsrontó függőségekbe, mert olyan szorongató érzések, terhek maradnak a lelkükben, melyeket nem tud egyik óráról a másikra elengedni. Nekem sokat segít ebben, ha jó a próbafolyamat, meg vannak indokolva a történések, tudom a mögöttes rendezői szándékot. Előadás után, amint hazaérek a feleségemhez, aki gyógypedagógus és a nyolc hónapos kislányomhoz, azonnal visszazökkenek a hétköznapi létbe. Felelősségteljesebbé tett az apaság. Azelőtt gyakrabban maradtam bent előadás után beszélgetni a kollégákkal, olyankor sokkal tovább tartott megszabadulni a darab hangulatától. A színészet nem egy családbarát hivatás. Korábban, főleg azokban a periódusokban, amikor egyik munkából zuhantam a másikba, és szusszanni nem volt időm, vagy a lezárások alatt, amikor nem játszhattunk, megesett, hogy el is bizonytalanodtam, biztosan ezt akarom-e csinálni életem végéig. De aztán mindig ugyanoda jutottam: én nem tudnék mást csinálni.

Az utóbbi időben egyre nagyobb teret kap életedben a rendezés. Komáromban a Hamletet vitted színre, ősszel pedig a Szentivánéji álom különleges hangulatú tündérvilágát idézted meg a kassai Thália Színházban. Miért pont Shakespeare műveire esett a választásod?
Alapvetően úgy gondolom, nincs olyan emberi konfliktus, történet, amit valamilyen formában ne írtak volna meg a görög drámaírók. Shakespeare az antik drámákban felbukkanó, örök érvényű problémákat egyszerűen továbbgondolta, és elképesztő gyors tempóban, egymás után vetette papírra a műveit. Csak ebben a nagy alkotói lázban néha elvarratlanul maradnak a szálak, nincsenek megválaszolva a felmerülő kérdések. És engem pont ezek a ziccerek, hibák, miértek foglalkoztatnak. Próbálom az okokat és a válaszokat megfejteni, az egyébként alapvetően nagyon jó szövegekben és a saját olvasatomban próbálom a művekben rejlő tartalékokat megtalálni és kiaknázni.

Mindkét rendezésben szakítottál a darabok megszokott játszásmódjával, és 21. századi környezetbe helyezted át őket. Nem tartottál a konzervatívabb nézők elutasító reakciójától?
A legtöbb visszajelzés, mind a szakmabeliektől, mind a nézőktől nagyon pozitív volt. Nagyra értékelték, hogy közérthetőbbek, befogadhatóbbak lettek a darabok. Úgy gondolom, a gondolatok primer, egyenes közlése és közvetítése nagyon fontos. Sokszor ugyanis pont ez veszik el a lila ködben. A Hamlet világát ezért is csupaszítottam le. Nem dolgoztunk nagy költői képekkel. A Szentivánéji álomnál viszont pont a fordítottja történt, ugyanis Nádasdy Ádám fordítását és a Mohácsi testvérek átiratát alapul használva egy „új” nyelvezetet kapott a darab, és ettől sokkal élőbbé és élesebbé vált. Többen felrótták, hogy ez nem Shakespeare szövege. Tényleg nem. Fel is van tüntetve minden forrás, és hogy adaptálta Matusek Attila.

Egyfajta rendezői program, hogy szakítasz a konvencionális értelmezéssel?
A színház nem múzeum, hanem egy jelen idejű műfaj, s ebből kiindulva úgy gondolom, csakis arról érdemes beszélni, ami most van. Az aktuális társadalmi-politikai kérdésekről. Ugyan színre lehet vinni történelmi drámákat, de szerintem a történelmi kérdések boncolgatására a film vagy akár egy kiállítás is alkalmasabb. Ha mégis ilyen témával dolgoznék, abban nagyon erősnek kellene lennie az áthallásnak a mára. Hasonlóképpen: csakis így érdemes régebbi szövegekhez nyúlni. Például a Woyzeckre ez érvényes: láttat egy háborút, és a háború kiváltotta emberi kegyetlenséget helyezi középpontba. Egyébként alapvetően a szerzői színház híve vagyok. Viszont a felvidéki színházi közösség szerintem erre még nem elég nyitott. El kell nyerni a bizalmat, hogy engedjenek saját ötletekkel dolgozni.

Pintér Béla-féle progresszív színházban gondolkodsz?
Ha nagyot akarunk mondani, akkor igen. Nem azt mondom, hogy most tudunk olyat, de már látom felnőni azt az alkotói csapatot, amelyikkel közös az ilyen irányú vágyunk. Ilyen szempontból nagy jelentőségű a pozsonyi színművészeti magyar nemzetiségű hallgatói által megalapított független színházi platform, a Trepp. Hiánypótló a tevékenységük. Velük – Csikmák Katalinnal, Hostomsky Fannival, Hégli Bencével, Katona Eszterrel, Melecsky Kristóffal, Szebellai Dániellel – közösen vittük színre a Hamletet. Szeretném kiemelni Csikmák Kati dramaturg szakos hallgató személyét, aki már most a csapat egyik összetartó ereje. Ő dolgozta át N. Tóth Anikó meséjét is, melynek a próbái április elején kezdődnek a színházban.

Dialóg, Trepp, City Reboot, Symbol Polgári Társulás – az előadásaikat már láthattuk a Benkő Géza Stúdiószínpadon. Mit gondolsz, mi az a hiátus, amit a meglévő két kőszínházunk programkínálata mellett ki tudnak tölteni az alternatív társulatok?
Alapvetően ezeknek a társulatoknak az a céljuk, hogy olyan alternatívabb előadásokat mutassanak be, melyekre nagyszínpadi produkcióként nem lenne nézői igény. Mert mivel lehet becsalogatni a nézőket? Az olyan nagy költségvetésű darabokkal, mint például A Pál utcai fiúk. Erre nekünk anyagi okokból folyamatosan nincs lehetőségünk. Közben vannak olyan darabok, amelyeket négy-öt fővel is színre lehet vinni, és fontos társadalmi kérdéseket érintenek, amelyekről érdemes és kell is beszélni. Amellett, hogy ezek az előadások fontosak, gyakorlati hasznuk is van – több helyre el tudnak jutni. Tudod, ha a néző nem jön színházba, akkor kénytelen a színház menni a nézőhöz.

A napokban bemutatott A Pál utcai fiúkban igazi nagy csapat jött össze. Nem okozott nehézséget, hogy a szereplőgárda nagy része más-más színházból, városból érkezett?
Valóban, ez egy kivételesen nagyszabású, a dupla szereposztás révén közel negyvenfős produkció. Fontos volt, hogy tudjunk csapatként funkcionálni, legyen egyfajta kohézió. És ez most példásan működik. Az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy a vörösingesek engem tényleg úgy kezelnek, mint a vezérüket. Érdekes módon ez a szünetekben is kitart. Bárhová megyek, úgy reagálnak, hogy megjött „a főnök”.

Egy korábbi beszélgetésünk során azt mondtad, nem igazán érzed otthonosan magad a zenés műfajokban, ehhez képest, amióta a Komáromi Jókai Színház társulatának a tagja vagy, főszerepet játszottál Mikszáth Kálmán A beszélő köntös című kisregényének zenés adaptációjában, A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínműben, most A Pál utcai fiúk musicalváltozatában... Megjött az önbizalmad?
Azzal nem volt gond. A zenés műfajt egyszerűen nem igazán érzem a magaménak, de ha jól van használva a színpadon, ha hozzáadott értéket képvisel, akkor azt kifejezetten szeretem. Inkább az zavar, hogy a musicalekben, operettekben jellemzően túlságosan le vannak egyszerűsítve a karakterek. Feketék-fehérek. Ha jó a rendező, akkor ezeket feldúsítja és megfejti. Emellett a zene, főleg az élő zene olyan plusz érzelmi tölteted tud adni, ami szívbemarkoló, és ez a nézőkre ugyanígy hat.

Egy ideális világban Matusek Attila színész, filmszínész vagy rendező lenne?
Már gyerekként is nagyon sok mindent kipróbáltam. Egyszer, még az alapiskolában felsorolták, milyen szakkörökre lehet jelentkezni: néptánc, zene, rajz, foci… Mindegyiknél feltettem a kezemet. Később az ökölvívástól a vízilabdáig szinte minden sportban kipróbáltam magamat. Ideig-óráig, mert mindig tovább hajtott valamiféle belső kíváncsiság, kényszer, hogy minél több mindent próbáljak ki, ismerjek meg. Színészként minden lehetek. De valahogy még így is túl szűknek érzem a határaimat. Engem a színház a maga komplexitásában érdekel. A szöveg megszületésétől a zenén át a rendezésig. Az összes kapcsolódási pont. Most például van egy forgatókönyvötletem, amin, ha van némi időm, dolgozom. Azt hiszem, egy ideális világban évente forgatnék egy filmet, játszanék pár jó darabban és rendeznék egy-két előadást. Csak meg ne kérdezd, hogy mit, mert szinte az egész világirodalomra „zsákmányként” nézek. Mostanában Molière Tartuffe-je foglalkoztat. Abból a megfontolásból, hogy hátha találok egy olyan szöveget, amit nem írnék át, amibe nem nyúlnék bele, elkezdtem Csehov-drámákat olvasni. Rengeteg aktuális áthallást lehetne ezekben kiemelni. De közben sok olyan téma kavarog a fejemben, melyeket egyszer meg szeretnék írni vagy színpadra szeretnék álmodni. Közérthetően. Számomra ugyanis nem az a legfontosabb, hogy megvalósítsam a saját expresszív elképzeléseimet, hanem hogy úgy közvetítsünk gondolatokat, érzéseket, hogy azt a néző is megértse, továbbgondolja. Hogy élményekkel gazdagodjon.

Janković Nóra