A fajsúlyos szerepekhez meg kellett érnem

Komáromban voltam gyakornok, és ugyan jól éreztem magam Pozsonyban, mindig ide húzott a szívem, így ez a vágyam teljesült. Az első évben Gogol Háztűznézőjében és a Gazdag szegények című Jókai-darabban meghatározó szerepeket alakíthattam. Jó indulás volt, mégis ott motoszkált bennem, hogy ha lehetőségem adódna rá, akkor mennék Budapestre. Engem ugyanis kezdettől fogva érdekelt a kísérletező, formabontó, kérdéseket felvető, úgynevezett alternatív színházi szemlélet. Tévedések elkerülése végett: nem az öncélú, magamutogató, agyoncímkézett irányvonalra gondolok, hanem a kíváncsiságra épülő útkeresésre. Ahogy szerettem volna nagy szériákat is játszani az előadásokból. Viszont azt is tudtam, hogy színházunknak a népszínház jellegéből adódóan megvannak a maga korlátai, túl sok elvont, alternatív darabot nem lehet műsorra tűzni, és több száz repríz sem lesz egy előadásból, hiszen nincs óriási közönségbázisunk.

Mégis maradtál.
Miután a feleségemmel lehorgonyoztunk Komáromban, és szép lassan kialakult bennem egy erős kötődés, lojalitás a színház és a város iránt, kezdtem azt érezni, hogy azokat az álmaimat, terveimet, amelyek a művészi énemet gazdagítanák, ha csak részben, de itt is meg tudom valósítani. Emellett még mindig kellő minőségi időt tudok szánni a családomra, ami ma már a legfontosabb számomra. Az alternatív lehetőségeket keresve régebben szerepeket vállaltam a Szevasz Színház, a Csavar Színház, az Epopteia előadásaiban. Pár éve pedig megalapítottuk a City Reboot Polgári Társulást, amellyel a De mi lett a nővel? című férfimesét és az Ernelláék Farkaséknál című kortárs színjátékot is színpadra vittük, nagy sikerrel. Rendszeresen fellépünk az Ahogy esik, úgy puffan improvizációs estekkel, és Bandor Évivel készítettünk egy verses összeállítást Szer+elem+ez? címmel. Nagy meglepetésünkre kiderült, ennek a némiképpen rendhagyó műfajnak, az alternatívabb színházi megoldásoknak is van befogadótábora, mert ugye, él az a sztereotípia, hogy vidéken inkább a zenés, könnyedebb műfajjal lehet bevonzani a közönséget. Közben a budapesti, Vajdai Vilmos által alapított Táp Színházzal is dolgozom, ahol azért „polgárpukkasztó” dolgok is születnek a színpadon.

Öt évig voltál társulatvezető, majd múlt év áprilisában lemondtál, és átadtad a stafétát Szabó Viktornak. Mi állt a döntésed hátterében?
Egy társulatvezető egyrészt egyfajta közvetítőként működik a színészek és a színház vezetősége között, másrészt az ő felelőssége, hogy egy irányba húzó és összetartó legyen a társulat. Ehhez, ha kell, jó pszichológiai érzékkel terelgeti őket, ha kell, segít kezelni a problémáikat. Igazgatónk, Gál Tamás szürke eminenciásnak szokott nevezni, aki megfontoltan, nyugodtan, átgondolva szól a dolgokhoz. Amikor megkaptam ezt a posztot, úgy értelmeztem, hogy ez „szolgálat”. Igyekeztem is minél becsületesebben csinálni. Ha szükségét láttam, semleges harmadikként igyekeztem oldani a konfliktusokat, elejét venni az elégedetlenkedéseknek, de néha bizony volt, hogy úgy éreztem, átsuhan a fejem fölött a bomba. De bármi volt is, a kollégáim mindig érezhették, hogy én minden nyűgükkel, bajukkal, panaszukkal együtt elfogadom és szeretem őket. Néhányan sajnálkoztak, amikor lemondtam, mert szerették bennem, hogy figyeltem rájuk és arra, hogy az apróbb, de fontos információk is időben eljussanak hozzájuk. Szép öt év volt, de kezdtem azt érezni, hogy már fáraszt cipelni a ballasztokat. Félvállról venni, rutinból folytatni meg nem tudom.

Társulatvezetőként beválasztottak a színház két éve alakult művészeti tanácsába is, ami más jellegű, döntéssel járó feladatkör. Megesett, hogy nem értettél egyet a darabválasztással?
Előfordult. Mindig előre elolvastam a darabokat, agyaltam rajtuk, magamban felsorakoztattam a mellettük és ellenük szóló érveket, készültem. Néha már fárasztónak éreztem. Egyébként a művészeti tanács dönt a meghívott rendezőkről is, de ez nem nehéz, hiszen nagy részük, mint például Martin Huba, Bagó Bertalan vagy Béres Attila már többször rendezett nálunk. Nagy nevek, akikért a fővárosi színházak is kapkodnak, de szerintem ők azért szeretnek nálunk, velünk dolgozni, mert a mi társulatunk tagjaiban még megvan a szakma iránti alázat. Jobban megbecsüljük a közös munkát, és a színház van az első helyen. Mert ugye minket nem vár a kapuban a taxi, hogy vigyen forgatásra, szinkronba, rádióstúdióba... Most már ennek sem vagyok a tagja, kicsit mentesíteni akartam magam a döntések súlyától.

Némileg meglep, hogy rászántad magad egy ilyen komoly lépésre.
Hát, korábban határozatlanabb alak voltam, az igaz. A család mellett meg kellett tanulnom, hogy nem vesztegethetem az időmet felesleges rágódásra, mérlegelésre, töprengésre. Dönteni kell. Ha utólag kiderül, hogy nem volt annyira jó, akkor korrigálom, megoldom. Csak lépjünk, haladjunk. Néha mosolyog is a feleségem, mert amikor megismert, én voltam az, akit noszogatni kellett, most meg sokszor én vagyok a határozottabb. És ez talán a rendezőknek, kollégáknak is feltűnt. Szakmailag is összeszedettebb, magabiztosabb lettem. A karakterek megformálásához is sokkal biztosabban nyúlok. A jól neveltségből, amit mindig hangsúlyoztam magammal kapcsolatban, kicsit ki kellett szakadnom. Az otthonról hozott minta, attitűd mögött ugyanis ott volt az is, hogy szüleim igyekeztek megóvni a külvilágtól. Így amikor váratlan helyzettel szembesültem, nem voltak eszközeim a szituáció megoldására.

Néhány hete, a színház jubileumi, Hetvenkedünk! című gáláján új oldaladról, rendezőként mutatkoztál be. Honnan jött az indíttatás, hogy ismeretlen terepre merészkedj?
Teljesen nem volt idegen, hiszen három éve a Bérletek éjszakája gálaműsort már én rendeztem a komáromi Klapka téren. Brutálisan sok energiát fektettem bele, igyekeztem a legapróbb részletre is figyelni. A többit nem is vállaltam, de amikor jött a februári, jubileumi gála, az igazgató összehívott minket és mondta, hogy szeretne egy jó hangulatú, lendületes, változatos műsort. Pityu?! – nézett rám. Vállaltam. Kialakítottunk egy stábot: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Varga Emese, Gál Tamás, Bernáth Tamás, Molnár Xénia, de adott ötleteket Mokos Attila is, a fiatalok – Szebellai Dániel, Hostomský Fanni, Béhr Márton – vitték az élő videós részeket és a konferálást. Ezerféle dologra kellett figyelni ahhoz, hogy ez tényleg ilyen jól összeálljon, és ilyen hangos sikert arasson. Hatalmas munka volt. Ha közvetlenül a gála után megkérdezték volna tőlem, vállalok-e még valamiféle rendezést, biztosan azt mondtam volna, hogy nem. De valójában amióta a Covid alatt a felolvasószínházi sorozatot csináltuk, amelyben rendeztem is, ott motoszkál bennem a gondolat. Jó volt foglalkozni a szöveggel, megfogalmazni az instrukciókat és azt látni, hogy a kollégák elfogadják ezeket. Adott annyi önbizalmat, hogy ne zárjam ki egy darab rendezésének a lehetőségét.

A gálán három kollégáddal együtt felolvastatok egy-egy rajongói levelet. A te „kedves levélíród” a szemedre vetette, hogy túl gyakran játszol papot és orvost. Hogy viszonyulsz a kritikához?
Szakavatott emberektől, rendezőktől, kollégáktól egy bizonyos határon belül elfogadom, mert ebből tudunk építkezni. Mivel van egy egészséges önkritikám, ha jogos az észrevétel, nem szoktam megsértődni. Egyébként azokat a leveleket én írtam. Az enyémnek szándékosan adtam egy önironikus, mondhatni kritikai felhangot. „Maga nem egy hőstípus, be kellene már ezt látnia, István.” Valójában ez önmagamnak szólt, mert bevallom, sokáig tartott, mire elfogadtam, hogy a fajsúlyos főszerepeket, a világmegmentő hősöket nem rám fogják osztani. Hiába mondogatták, hogy „mert te karakter vagy”, kínlódtam. El kellett jönnie az időnek, ugyanúgy, mint annak, amikor már színészként tudtam magamra gondolni, hogy ezt elfogadtam, és beláttam, nem baj, hogy nem vagyok „szépfiú”. Ettől kezdve azon voltam, hogy minél inkább vállaljam önmagamat. És ez rettenetesen felszabadítóan hatott rám. A visszajelzések azt mutatják, hogy egy furcsa figura, egy kisebb szerep is lehet erős, meggyőző és emlékezetes.

Pintér Béla, a mai magyar alternatív színház talán legmeghatározóbb egyénisége mondta egy helyütt, hogy „az orvos ma olyan hős, mint a Shakespeare-drámákban vagy a népmesékben a király. Élet és halál ura.” Egymás után két darabban,  Schwechtje Mihály Örökségében és Georg Büchner Woyzeckjében is fehér köpenyt öltöttél. A jó vagy a rossz megformálása ment könnyebben?
Ezek a szerepek jól megtaláltak, de talán ez már annak a színészi beérésnek az eredménye, amit az előbb is említettem. Érzik ezt a rendezők is, és már szívesebben bíznak rám komolyabb kihívásokat. Az Örökségben szinte le sem jövök a színpadról. Rédli Károly rendezőnek köszönhetően fantasztikus élmény volt már maga a próbafolyamat is. Jó volt érezni, hogy bízott bennem. Ahogy a többi kollégában is. Öröm volt vele dolgozni, és szerintem ezt a nézők is érezték. A Woyzeck Doktora homlokegyenest más karakter. Ő minden rossz gyökere. Elképesztő energiát kell belefektetnem, főleg, hogy egy, az én habitusomtól teljesen más karaktert kell bemutatnom. Szélsőséges viselkedést ábrázolni, hogy az ne csak karikatúra legyen, nem könnyű feladat. Béres Attila rendező ráadásul rendkívül igényes. Ő addig faragja a szerepbéli karakterünket, míg ki nem hozza belőlünk a maximumot. És ennek eléréséért kendőzetlenül meg is mondja a véleményét. Viszont: ha ő azt mondja, hogy most már jó, akkor a színész bízhat benne, hogy tényleg az. Negatív figurát többször játszottam, de azt azért nem mondanám, hogy beskatulyáztak. Bár a kőszínházaknál ez létező jelenség. A mi társulatunk pedig viszonylag kicsi, s a rendezők többsége is inkább biztosra szeretne menni. De ez a fajta alapfelállás a közönségben is ott van. Van, akiről könnyebben elhiszi, hogy csábító, és van, akiről azt, hogy intrikus. Az, hogy a színész mást is tudjon játszani, kicsit rajta is múlik. Ha át tudja vinni az akaratát, akkor a rendező könnyebben szavaz neki bizalmat. Hosszú ez a színészi út, úgy érzem. Sok mindent igazából csak most értek meg abból, amit Huba tanár úr mondott nekünk a főiskolán. De a színházunkban még mindig nagyon jól érzem magam. Tehetséges, odaadó emberekkel vagyok körülvéve. Jó lenne, ha kicsit még nagyobb lenne a közönségbázisunk, ha a magyarságtudatukat többen fejeznék ki a színházba járással is. Mi itt leszünk, ahogy a gála zárószámában is búcsúztunk – továbbra is igényes, szórakoztató és gondolatébresztő repertoárral készülünk.

Janković Nóra