Volko azt hitte, nagyon fog zokogni a dobogó tetején

Glasgow-ba combsérüléssel utazott el. Mikor kezdett el bízni abban, hogy rajthoz állhat a 60 méteren, sőt, akár komoly eredményt is elérhet?
Két nappal a verseny előtt állapíthattam meg, hogy nem akkora a fájdalom, és elkezdtem bízni magamban. Bár addig is elég pozitívan álltam a dolgokhoz, ami szokatlan tőlem (mosolyog). Először csak az előfutamon akartam túllenni, de láttam, hogy nem vagyok rossz formában, ami akár az elődöntőre vagy a döntőben is elég lehet. De egyáltalán nem számoltam éremmel.

A tavalyi szabadtéri berlini Európa-bajnokságon 100 és 200 méteren sem jutott be a döntőbe. Mennyire motiválta most az a viszonylagos sikertelenség?
Jól jött az a pofon, tudatosítottam, hogy az atlétika csak sport, élvezni kell, és nem stresszelni miatta. Elkezdtem együttműködni egy sportpszichológussal, aki nagyon jól felkészített. Megtanultam kicsit felülnézetből szemlélni a dolgokat, többet mosolyogni. Egyszóval mentálisan kiegyensúlyozottan vártam a fedett pályás Eb-t.

Az elődöntős futam után a célba éréskor a combjához kapott...
Nem sejtettem, hogy futhatok-e majd a döntőben. Nem éreztem extrém fájdalmat, de nem is volt kellemes érzés. Már hallottam olyan hangokat, hogy az egész csak marketingfogás volt részemről, de bárkinek megmutathatom az orvosi látleletet. A célba éréskor először nem tudtam, hogy végeztem, aztán nagyon kis regeneráció után már a döntő jött. Kisebb gondom a rajtnál volt, amely így lassabbra sikerült, de futás közben az adrenalin már elnyomta a fájdalmat. Jelenleg nem érzem magam rosszul, az országos bajnokság után nagyobb fájdalmat éreztem, de szakemberekkel konzultálunk a legmegfelelőbb gyógymódról.

Mire gondolt a dobogó tetején állva?
Nem volt egyszerű, de még erősebb érzelmekre számítottam, azt hittem, nagyon fogok sírni. Büszkeséget éreztem és hálát a csapatom és a családom felé, és köszönetet mondtam Istennek, hogy egyáltalán rajthoz állhattam a fináléban.
A két éve győztes Richard Kilty Belgrádban az ezüstérme után vállon veregette és azt mondta, fényes jövő vár önre. Most, Glasgow-ban beszéltek egymással? Mondott valamit a meglepetésre csak negyedik helyen végzett britnek?
Nem közvetlenül a verseny után, hanem a doppingellenőrzésen mentem el utána. Teljesen odavolt, így edzőmmel, Naďa Bendovával próbáltuk bíztatni, hogy ne adja fel. Két éve ismerkedtünk meg, egyáltalán nem beképzelt vagy arrogáns, mert nem akarom bántani a többieket, de elég specifikus a sprinterek közössége. A világbajnok Kilty egy élő legenda, mindent elért, amit lehetett, én csak megpróbálhatom őt követni.

Ez az eddigi legnagyobb győzelme?
Nehéz megmondani, hogy a legnagyobb-e. Mindenképpen a legnehezebben született meg az eddigiek közül, a legtöbb fájdalmat és gondot a mostani alkalommal éltem meg. De a siker miatt talán a legszebb is az eddigiek közül.

Mit szól hozzá, hogy az oktatási minisztérium által anyagilag is támogatott „topcsapat” projektbe, a legjobb szlovákiai sportolók listájára eddig nem fért fel?
Írtunk Lubyová miniszter asszonynak, olyan értelemben, hogy az Eb-cím már egy olyan eredmény, amely megérdemli a támogatást. Nem tudom, mi mást kellene még tennem, hogy az állam is támogasson. Persze nem csak rólam van szó, hanem a többi atlétáról is. Nem azt kellene keresnünk, hogyan és miért ne segítsünk nekik.

A híradásokban a sikere elhomályosította az új Nemzeti Futballstadionban rendezett első tétmeccsről szóló beszámolókat is.
Nem volt ilyen érzésem, mert a döntős futamom alatt a köztévé a Nové Zámky–Detva hokimeccset közvetítette. Nem akarok senkit megsérteni, tényleg nem erről van szó, csak nem tartottam ezt teljesen helyénvalónak. A fociról nem szívesen beszélek, mert már nem nagyon követem. Kicsit keserű szájízzel gondolok a stadionépítésre, mert nem rendelkezik atlétikai pályával. A mai világban ezt nem lett volna nehéz megoldani, és két legyet ütöttünk volna egy csapásra. De így döntöttek. 

22 évesen milyen célok lebegnek a szeme előtt?
Van még egy célom, amit eddig nem tudtam valóra váltani, ez pedig, mint minden sportoló számára, az olimpia. Remélem, sikerül kijutnom egy év múlva Tokióba, bár nagyon nehéz a kvalifikáció. A közeljövőben pedig szakemberekkel fogok konzultálni a sérülésemről, valószínűleg külföldön. És persze az egyetemi dolgaimmal is kell foglalkoznom, hogy a civil jövőm is rendben legyen.