Rafa és a balkéz-szabály

GYÖRGY NORBERT

Amikor a profi teniszjátékosnak ugyan lúzer, viszont annál nagyobb karizmával bíró nagybácsi, Toni Nadal az akkor még alig nyolcéves, és szupertehetséges Rafaelnak felvetette, hogy „szépöcsém, ez így nagyon-nagyon jó, meg szuper, de mi lenne, ha mindezt bal kézzel csinálnád”, nyilván nem mondott hülyeséget. A balkezes teniszezőktől ugyanis a jobbkezes többség úgy fél, mint ördög a szenteltvíztől. Már az adogatásfogadással is gondok lehetnek, mivel a bal oldalról megütött, és jól eltalált, tehát szélre kipörgetett szervákat sokszor szinte a nézőtérről kell visszakotorni a vonalak közé (ami vagy sikerül, vagy nem), a pálya jobb oldala így teljesen nyitva marad. Ráadásul mindez a fogadójátékos fonák (tehát a teniszezők nagy részének a gyengébb) oldalára érkezik, ami ezen a szinten megint csak nem egy életbiztosítás. S akkor még nem beszéltünk a tudatosan fejlesztett, a legkisebb részletekig kigyakorolt gyilkos, Nadal esetében a végtelenségig kipörgetett tenyeresekről, amelyekkel például egy (vagy akár nyolc) Roland Garros-döntőt is meg lehet nyerni.

Természetesen nem lesz minden balkezes játékosból Grand Slam-bajnok, ez nyilvánvaló. A balogság (vagy álbalogság) önmagában még nem erény. Ehhez nyilván valamilyen „Nadal” (Toni, Rafael stb.) tehetsége, elszántsága és kérlelhetetlensége is szükséges, viszont ha ez megvan, akkor nagy dolgok születhetnek. Egyebek között – némi túlzással – véget lehet vetni egy hihetetlen Federer-érának. Akkoriban, nyilván emlékszünk még rá, azt gondoltuk, hogy a svájci zseni mindenhol mindenkit meg fog majd verni. És ez így is volt (kisebb-nagyobb kivétellel), egészen addig, amíg meg nem jelent ez a fejpántos, szűk gatyás (most már nem annyira szűk gatyás – mert a trendet követni kell), vakaródzós, kicsit autista megnyilvánulásokkal bíró mallorcai srác. És mit ad isten, az addig érinthetetlennek tűnő svájci végtelenül elegáns, ugyanakkor (mint később kiderült) törékeny egykezes fonákjai hirtelen kevésnek bizonyultak Rafa Nadal tenyeres oldalról átküldött iszonyú pörgetései ellen, a Federer verhetetlenségéről kialakuló mítosz pedig rövid időn belül darabokra törve a mélybe hullt. Az, hogy 2006-ban a Roland Garros-döntőben (s egyáltalán, egy GS-torna döntőjében) megverte Rogert, így utólag már nem meglepetés, a kegyelemdöfést viszont a 2008-as wimbledoni tornán vitte be a spanyol, ahol a svájci kedvenc borításán is nyerni tudott az addig megingathatatlannak tűnő ellenféllel szemben.

Ha már Federer elegáns egykezes fonákjait emlegettük, hát legyen: nyilván véletlen (biztosan véletlen), hogy az idei Garros negyeddöntőjében négy kétkezes fonákot ütő játékos (Nadal, Djokovics, Tsonga, Ferrer) került szembe négy, klasszikus egykezest játszó teniszezővel (Federer, Wawrinka, és a két „meglepetés-Tommy”: Robredo és Haas), és mind a négy alkalommal a kétkezes fonák nyert. Az viszont már nem véletlen, hogy a Nadal–Djokovics elődöntőről mindenki mint előrehozott fináléról beszélt már a mérkőzés előtt (álomelődöntő – ugye, milyen szép a magyar nyelv?), mert végül az is lett.

Nadalnak a fináléban Ferrer már nem volt igazi ellenfél: gyerekkoruktól ismerik egymást, hasonló stílusban teniszeznek (Nadal persze kicsit jobban), barátok, mi több, az idősebb Ferrer (31 éves) számára szinte példakép a 27 éves honfitárs. Ferrer állítólag bocsánatot is kért Nadaltól anno, amikor Rafa a sérülések miatt nem tudott elindulni a fontos tornákon, és a világranglistán visszacsúszott az ötödik helyre, éppen Ferrer mögé (amúgy Ferrer, ha akar, újra bocsánatot kérhet, mert ezzel a Garros-döntővel ismét Rafa elé került a ranglistán – furcsa rendszer ez, az egyszer biztos).

Nadal tehát nyolcszor is nyert ugyanott, amire ugye még soha nem volt példa a férfiteniszben, és egy ideig, azt hiszem, nem is lesz. A hölgyeknél persze volt már ilyen, mi több, Martina Navratilova például kilencszer is nyerni tudott Wimbledonban. De ez már tényleg csupán tenisztörténelem. Magyarán: kit érdekel. Amúgy Navratilova is balkezes volt.