Németh Szilárd kétszer is lehetett volna az év játékosa

Nem bánta meg, hogy focista lett?

Kiskorom óta szerettem a labdát, megfogott már négy-ötévesen. A tévé előtt is képes voltam órákat ülni, és nézni bármilyen focimeccset. Ha visszapillantok arra, amit elértem, gondolom, jól választottam. 

Gazdag játékos-pályafutást hagyott maga mögött. Az emberek leginkább góljaira, váratlan megmozdulásaira, parádés átadásaira emlékeznek. Mire emlékszik szívesen Németh Szilárd?

Annak örültem, hogy jól ment a játék, azon a szinten, ahol futballoztam. Nem voltam olyan topjátékos, mint Messi vagy Ronaldo, de szlovákiai viszonylatban, merem mondani, kimagasló voltam abban az időszakban. És annak is örülök, hogy eljutottam a világ egyik legjobb bajnokságába, Angliába, és öt évet fociztam ott. 

A legnépszerűbb sportág népszerű játékosa volt. Hogyan élt együtt a hírnévvel?

Fiatalabb koromban nem is vettem ezt annyira figyelembe, minden nagyon gyorsan ment. Jóval később, huszonhárom évesen, mikor az Interben fociztam, akkor tudtam már, hogy kinőttem a szlovák bajnokságot, és tovább szeretnék lépni. Nem volt problémám a hírnévvel. Az előzőekhez képest csak annyi változott, hogy felismertek az utcán, nem lehetett csakúgy kimenni, sétálni az üzletközpontokban.

Ez zavarta?

Meg lehet szokni. Fokozatosan jött, nem az egyik napról a másikra. Az is segített talán, hogy kikerültem külföldre, a Middlesbrough-ban voltak nagyobb sztárok, mint én. Angliában pedig nem szóltak bele a futballisták életébe. Normálisan viseltek bennünket. Adottak voltak a szurkolóknak a szabályok, mikor osztogatunk aláírásokat, eljöhettek utánunk az edzőközpontba, de ha véletlenül észrevettek az utcán, akkor nem álltak meg mellettünk. Tisztelték a magánéletünket. 

Csatárként a hátvédek gyűrűjében, a kapu torkában töltötte a legtöbb időt a pályán. Milyen érzés volt lerázni magáról a tapadó védőjét?

Idővel minden labdarúgónak kialakul a saját játékstílusa. Én nem tartoztam a kétméteres, százkilós játékosok közé. Nekem a fejemmel és a gyorsaságommal kellett boldogulnom. Kiskoromtól kezdve megszoktam, ha helyzetbe akarok kerülni, először is le kell ráznom a hátvédet, nem szabad mellette állni, mert jön a rúgás, jön az ütközés, fizikailag ugyanis nem voltam erős a párharcokra. Ez volt az én játékstílusom, automatikusnak tűnt, hogy ezt teszem a pályán. A védő lerázásakor tudtam, hogy ebben vagyok jó, erre van pont szüksége a csapatnak s nekem is. Gyorsaságommal nőttem fel, bennem volt, s kihasználtam ezt az előnyt.

Kevesen adnak száznál több bajnoki gólt az élvonalban. Németh Szilárd 109-nél állt meg, aminek csak örülni lehetne. Van hiányérzete is?

Hogy kevés volt a találatok száma? Ha visszanézek a pályafutásomra, többnyire a szlovák bajnokságban rúgtam a góljaimat, és volt nagyon sok helyzet is, amit kihagytam. Lehetett volna több találatom is. Az angliai statisztikám sem rossz, hiszen százhúsz mérkőzésen huszonhárom gólt szereztem, vagyis minden hatodik találkozóra esett egy. 

Bajnok és kupagyőztes csapatokban futballozott, 2000-ben az év játékosa volt Szlovákiában, két gólkirályi címet szerzett. Akad-e a sikerek között olyan is, ami jobban a szívéhez nőtt?

Ilyen nincsen. Minden sikernek örültem. Hogy az év focistája voltam, az elég szép dolog. Lehettem volna minimum kétszer is az, de máshogy szavaztak a szakemberek. Az 2001-es év is az enyém volt, mert úgyszintén bajnok, kupagyőztes és gólkirály lettem, mint egy esztendővel korábban. És sikerült az átigazolás is Angliába. 

A rengeteg díj között szerénykedik, hogy 1996-ban az év szlovákiai magyar sportolója lett hétvégi magazinunk, a Vasárnap ankétja alapján. Emlékszik még erre az olvasói támogatottságra?

Természetesen. Szlovákiában elég sok a tehetség, abban az időben magas szinten volt a sportélet is, ezért minden elismerés nagy örömnek számított.

Mesterlövészként emlegette, hogy a háló megzörgetése ugyanolyan érzés, mint a kapusnak a tizenegyes hárítása. Milyen is ez az érzés?

Nehéz ezt leírni. Focista, csatár voltam, gólt akartam rúgni, az volt az igyekezetem végeredménye. Ugyanúgy tettem, mint a kapus, ha hárítja a tizenegyest, a vágtázó, aki megnyeri a versenyét, vagy a tornász, akinek sikerül a gyakorlata. Munkám a góllövés volt. S ha ez megvalósult, jöhetett utána az öröm. 

Tizennégy éves korában a Németh családban eldöntötték, hogy nem a DAC-ba, hanem a Slovanba megy futballozni. Onnan valóban rövidebb út vezetett a válogatottba. Klubváltásai idején máskor is szembesült hasonló dilemmával?

Mindig elgondolkodtam azon, hogy igen vagy nem. A Slovanból a prágai Spartába kerülésem nem az én kérésem, óhajom, hanem a két klub megegyezése volt. Aztán jött az újabb dilemma, hogy a Spartában maradni, vagy elmenni Kassára. Nagyobb elhatározás kellett ahhoz, hogy visszajövök-e Szlovákiába. Utólag megítélve jó döntés volt. Aztán már több dilemma nem is nagyon akadt, legfeljebb csak az, hogy mikor Angliában az utolsó évet töltöttem, volt két-három csapattól szigetországi ajánlatom, plusz a Strasbourg is jelentkezett. Egy kicsit rossz volt az a döntés, hogy elmentem Franciaországba, az a négy hónap nem volt sikeres, de hát megtörtént.

Játékosi értékrendjében az egészséget sorolta a legelső helyre. Mit juttat az eszébe a lábszártörés, a bokafájdalom vagy a tüdőembólia?

Nekem különösen szükségem volt az egészségre. Pályafutásomat is ehhez mérten tartom sikeresnek. Tizenkét évesen volt nyílt lábszártörésem. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mekkora ez a sérülés, mindjárt azt kérdeztem, mikor kezdhetek újra focizni. Örülök, hogy a lábam rendbe jött. Utána következett egy párszor a bokaficam, ami kisebb sérülésnek számított. Majd jött a pajzsmirigy, amivel fél évet kihagytam. S végül a tüdőembólia. Ez volt a legrosszabb, mert nagyon későn jöttünk rá, és már csak pár óra maradt a megmentésemre. Tehát két, nem a focival kapcsolatos egészségügyi gondom is akadt. Ki tudja, ha más valakinek lett volna ennyi problémája, sikerült-e volna újra kezdenie, és hozzám hasonlóan sikeresen szerepelnie. 

Évtizedek óta a futballal, a futballban és a futballból él. Mit tett Németh Szilárddal a labdarúgást is egy időre lebénító koronavírusos időszak?

Mindannyian elkezdtünk azon gondolkodni, hogy valóban az egészség a legfontosabb. Láthattuk, milyen sok fertőzött ember van, milyen sokan nem élték túl. Mindenkinek az eszébe juthatott, hogy milyen szabadon élünk, s a kicsinek tűnő tiltások, csak annyi, hogy nem szabad kimenni, mennyire megváltoztatják az életet. Senki sem volt ahhoz hozzászokva, hogy csak üzletbe lehet menni, mindenki szabadon élt, akkor ment el otthonról, amikor akart. A világjárvány mindenkinek, így az én életemben, egész nagy változás volt.

Komáromból indulva a Slovanban érett nagy játékossá, és jelenleg is a pozsonyi klub kötelékében, a B csapatnál edzősködik. Ilyennek képzelte el a játékosévei utáni életét?

Nem tudtam, mi vár rám a pályafutásom után. Aztán automatikusan jöttek a dolgok. Mikor befejeztem a focit Németországban, eléggé be volt gyulladva a hasizomzatom, meg az ágyékom is rossz állapotba került, úgyhogy a féléves szünet mellett döntöttem. Pont abban az időszakban jött a Manchester United ajánlata, hogy keresnek valakit az utánpótlás figyelésére. Elkezdtem csinálni, megfogott, elég érdekes volt a főnökömmel járni a mérkőzéseket. Ő más szemmel nézte a focit, mint ahogy megszoktam. Mert kívülről teljesen más, mint a pályán. Plusz maradt időm, és hozzáláttam az edzőképzésnek. Eljutottam a legmagasabb szintű Pro-licences minősítésig. Mikor a Manchesternek dolgoztam, újra Galis volt a Slovan nagycsapatának az edzője, és akkor sikerült a B csapathoz jutnom, mintegy hét évvel ezelőtt. Azóta vagyok edző a pozsonyiaknál. 

Mindkét fia, Dávid és Lucas is belekóstolt a fociba. Apai ráhatás is kellett hozzá?

Nem. Dávid kétéves volt, mikor szétmentünk a volt feleségemmel, lehet hogy azért választott így, mert Komáromban élt, ahol csak a foci és a kajak-kenu dominál. Lucas tenisszel indított, aztán mellette elkezdett focizni is, de sokáig nem ment a kettő együtt. Mondtuk neki, hogy csináljon, amit akar, csak az iskola mellett a sportnál maradjon. Dávid időközben abbahagyta, Lucas pedig a Slovan U13-as csapatában futballozik.