Háromszor II. Erzsébet királynőnél

Földijeink közül aligha akad még egy sportember, akit háromszor fogadott volna II. Erzsébet brit királynő. Hogyan fordulhatott ez elő Földes Frigyessel?

Nagyon egyszerű a történet. Az 1996-os atlantai olimpián a brit csapat nagyon rosszul szerepelt. Csak egy aranyat és egy-két más érmet szerzett, ami az akkori kormány szerint egy nagyhatalomnak nem volt elég. És 1998-tól nagy összegű anyagi támogatásban részesítette az élsportot. A következő két évben megalakultak az élsportközpontok, amelyek Angliában addig nem léteztek. Az öttusa is belekerült ebbe a programba, mégpedig úgy, hogy valamit ígérni kellett a 2000-es sydney-i olimpiával kapcsolatban. A szövetség úgy döntött, hogy elvállalja, hoz egy érmet a távoli Ausztráliából. 1999 októberében kerültem ki Angliába, akkor, amikor a központi felkészülési program elindult, és 2000 szeptemberében letettünk egy arany- és egy bronzérmet az asztalra, miután a sydney-i játékokon női öttusában Stephanie Cook győzött, Kate Allenby pedig harmadik lett. Mivel az olimpia brit szempontból nagyon eredményes volt, a királynő úgy döntött, hogy meghívja a sikeres csapat egy részét a Buckingham-palotába. Először fordult elő a történelem folyamán, hogy ilyen társaságot fogadott a királynő. Mindenki nagyon megörült, hogy mehetünk hozzá. 

Mi történt a fogadáson?

Fél hattól hatig a királynő fogadta az olimpiai aranyérmeseket, és hattól hétig pedig találkozott a többiekkel. Mindenki várt. A palota alkalmazottai azt mondták, hogy csoportosuljunk sportáganként. Amikor a királynő odajön és megszólít bennünket, akkor válaszolni kell, amennyiben nem jön oda, mi nem mehetünk utána. Ez egy íratlan szabály. Ha megszólít, meg kell hajolni. Ha megkérdi, kik vagyunk, megmondjuk. Ha nem kérdi, akkor is el kell mondani. Ez az előírás, a hivatalos protokoll. 

És odament az öttusázókhoz a királynő?

Szerencsénk volt annyiban, hogy az olimpiai csapatvezetőnk a Buckingham-palota egykori testőre volt, aki a testületben szolgált négy évig. Elárulta, milyen trükkökkel lehet a királynő figyelmét felkelteni. Csak legyetek nyugodtak, a királynő idejön hozzánk, mondta. És tényleg úgy is történt. 

Mi volt az a trükk, amivel odacsalogatták magukhoz?

Nem tudom, mi volt, de az egykori testőr valakinek valamit mondott, és aztán elment, és egyszer csak a királynő is megjelent köztünk. Kérdezte, hogy kik vagyunk. Az a személy, aki előtte a királynő szolgálatában volt, bemutatta az egész társaságot. Név szerint a versenyzőket, az edzőket. Amint meghallotta az edzők neveit – Jan Bártů, Csehország, Németh István, Magyarország, Földes Frigyes, Csehország –, azt mondta, ezek mind külföldi nevek. Magyarországi kollégám válaszolt, igen, külföldiek vagyunk, mi vagyunk az idegenlégiósok. Ezen olyan jót nevetett II. Erzsébet, hogy mindenki felénk fordult, s arra volt kíváncsi, mi történt. A királynő megkérdezte, hogyan érezzük magunkat, hogy vagyunk. Mintegy kétperces beszélgetés volt. Mindenkinek kezet adott, ami nem nagyon fordult elő a többi társaságnál. Természetesen kesztyűt viselt már akkor is. 

Hogyan élte át a kézfogást?

Az első pillanatban nekünk ez nem volt nagy valami. Találkoztunk a királynővel, és kész, véltük. Mikor később belegondoltunk, hogy hány millió brit van, aki életében nem láthatja a királynőt, legfeljebb csak a tévében vagy fotókon, nekünk pedig volt alkalmunk bejutni a Buckingham-palotába, akkor leesett a tantusz. Ráadásul még egy éve sem voltam Angliában, amikor ez megtörtént, találkozhattam a királynővel, válaszolhattam egy kérdésére, és kezet foghattam vele. Ez nagy valami volt, hiszen egy monarchiának az első embere, elismert államfő az egész világon. Utána volt egy kis fogadás, aprósüteményekkel, egy kis ital, és hét óra előtt a lakájok kezdtek bennünket tologatni kifelé. Ennyit volt, el lehet menni haza. 

Ugyanez ismétlődött meg 2004-ben az athéni és 2008-ban a pekingi olimpia után is?

Athén után hasonló formában történt minden. Akkor is odajött hozzánk a királynő, és tudtunk a lányával, Anna hercegnővel is beszélni, aki kitűnő lovas, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja. Vele is nagyon kellemeset csevegtünk. 

Lassan már bevett gyakorlattá, természetessé vált, hogy az olimpia után irány a Buckingham-palota...

Ez nem természetes dolog, mert a királynő maga dönti el, hogy kiket fogad. Mivel az athéni olimpia még sikeresebb volt, valószínűnek tűnt, hogy utána meghívnak újra a királyi palotába. És meg is hívtak. 2008 után 2012-ben, a londoni játékok után is odamehettünk, de nekem éppen akkor el kellett utaznom egy világkupa-döntőre, így negyedszer már nem voltam jelen. A 2016-os riói olimpia után már nem hívta meg a csapatot II. Erzsébet, mert nagyon sok érmet szereztek a brit sportolók, így az ötödik lehetőségemből nem lett semmi.

A Peking utáni harmadik találkozásukról mi jut az eszébe?

Ez a meghívás a szokottnál később történt, mint az előzőek. Közben egy-két sportoló doppingolásért megbukott, s a második helyről előléptetett brit kerékpárosnak a királynő jelenlétében adták át utólag az aranyérmet. Mégpedig a Buckingham-palota tróntermében, ahova mi nem jutottunk be. Akkor összefutottunk Kamilla hercegnővel, a királynő fiának feleségével is. Rövid társalgásunk alatt számomra nagyon meglepő volt, hogy tudott egy olyan kis sportágról, mint az öttusa. Tudta, kik vagyunk, s jó öt-nyolc perces beszélgetésünk alatt nem csak a sportról esett szó. Közvetlenül tárgyalt velünk, s utána azt mondtuk, ezt a nőt úgy vettük, mint egy kalandort, pedig nagyon művelt hölgy, nekünk megtiszteltetés volt, hogy beszélhettünk vele. Nagyon jólesett. 

A három Buckingham-palotai találkozás a legnagyobb elismerés, amit átélt a szigetországban?

Valószínűleg igen. A 2004-es olimpia után Tony Blair miniszterelnök is meghívta a csapatot, oda nem mentünk. A következő olimpia után Gordon Brown is ugyanezt tette, ami olyan időpontban volt, amikor nem voltunk Angliában, nem tudtunk oda sem elmenni. Sajnos még amatőr képem sincs a királynővel történt találkozókról, mert a palotába lépve mindent elvettek tőlünk. Ott csak a saját emberük fotózhat, senki más. Különben Nagy-Britanniában az edzőket, de még a versenyzőket sem nagyon értékelik. Azt mondják az edzőnek, itt a pénzed, csináld, és neked a kötelességed, hogy olimpiai vagy világbajnokot nevelj. Kész, ennyi. Minden országban az olimpiai bajnokoknak, az érmes versenyzőknek, az edzőiknek aránylag magas pénzjutalmakat adnak. Nagy-Britanniában egy fillért sem kapnak, sem a versenyzők, sem az edzők. Azt mondják, te ezért meg vagy fizetve, kötelességed, hogy ezt a szigetországot képviseld. Olyan ott nincs, hogy milliókat kapnának a versenyzők a siker után, az nem működik.

Tehát csak a fizetésért teszi a dolgát a versenyző és az edző is...

Igen. A versenyzőnek annyiban jobb, ha sikeres, könnyebben tud szponzort szerezni. Hivatalosan azt mondják, hogy itt egymillió az éremért, és kész. 

Tizenkilenc évig edzősködött Angliában, jelenleg Olomoucban él. Napjainkban milyen szálak fűzik Somorjához?

Pozsonyban születtem, Somorján nevelkedtem, huszonhat éves koromig ott éltem. Árpi (Érsek Árpád – a szerző megj.) a legjobb gyerekkori barátom, mindig is kapcsolatban voltunk. Bármikor hazajöttem, mindig megálltam Somorján, a vívóklubban. Minden somorjai szálam nem szakadt meg. Rendre annyira foglalt voltam, hogy csak az idény után tudtam hazaugrani egy-két napra. Somorját nagyon szeretem, szívesen jövök ide, régi barátainkhoz. Forgács Oszi bácsi fiával, Krisztivel kezdte a vívást, én a következő csoportban jöttem a többiekkel, Fehér Bélával, Safarit Lacival...

Nyugdíjas éveire visszatért Olomoucba, Vállalt még edzői munkát egykori klubjában, a Duklában?

Természetesen. Amikor elmentem, a Dukla még a hadsereg sportközpontja volt. Utána átszervezték az egészet, s a vívás élsport szintjén Olomoucban megszűnt. De volt versenyzőim tovább éltették a sportágat, meghagyva a klub nevét. Elég szép eredményekkel. Mikor visszajöttem, azt kérdezték, beszállok-e segíteni. Ha igény van rá, megteszem, válaszoltam. Fizetés az nincs, mert a klubnak nincs annyi pénze, hogy fizessen, mondták. Én nem is kérnék érte semmit. Azóta edzősködöm. Van egy teljes gyerekcsoportom, akikkel csak én foglalkozom, ezenkívül heti négy edzésem van másokkal. 

Tehát talált magának elfoglaltságot...

Az nem tesz jót, ha az ember nyugdíjas korában nem csinál semmit. Hívnak elég gyakran külföldről, Magyarországról, Angliából, hogy menjek versenyt szervezni. Világversenyeken vagyok a vívás igazgatója, világkupákra járok. Eközben edzői továbbképzéseket szervezek Pozsonyban, Prágában... Nyugdíjasként is elég elfoglalt vagyok.