Fehér Tóni kapusként az újságírók között

Fehér Antal, vagy ahogy a barátai szólítják, a Tóni, Somorján kezdte labdarúgó-pályafutását. Először a különböző városrészek haveri alapon összeverődött gyerekcsapataiban, majd 1964-től a városi klub, az STK utánpótláscsapatában védett. Három évvel később „mint fiatal virgoncot” bevetették a felnőttek között. „1967 augusztusában, a pozsonyi Rapid ellen játszottam az első meccset. Kikaptunk 4:3-ra, aztán a következő fordulóban elmentünk Nagymegyerre, ahol pedig 4:0-s vereséget szenvedtünk…” – idézi fel első meccseit az STK A csapatában. Két meccs alatt nyolc gól, nem túl szerencsés kezdet egy kapusnak, de Fehér Antal gyorsan hozzáteszi, olyan is előfordult, nem is ritkán, hogy egy gólt sem kapott.

Néha tartalékkapus volt, máskor első számú hálóőr. A katonaság után is folytatta a védést, de gyerekei születése után abbahagyta az aktív futballt. „Aztán már az újságíró-válogatottnak szenteltem minden szabadidőmet” – teszi hozzá cinkos mosollyal.

Fehéréknél egyébként családi vonás volt a sportszeretet, édesapja a somorjai STK legendás alakja volt, jobbfedezetet játszott. Tóni azonban rögtön a kapuba állt, és egyik öccse, Tibi is kapus lett, később 11 évig védett Nagymagyaron. A fiúk nemcsak a focit szerették, a gimnáziumban télen kosárlabdáztak, II. ifjúsági ligát játszottak.

Kis Építő, Új Ember

A hetvenes években Magyarországon nagy népszerűségnek örvendtek a Népstadionban rendezett „SZÚR”-ok, azaz színész–újságíró rangadók. Batta György, a Kis Építő gyermeklap akkori főszerkesztője jött az ötlettel, hogy a magyar újságíró-válogatott mintájára legyen egy szlovákiai magyar újságíró-válogatott is. A csapat 1976-ban alakult meg, és mivel nem volt stabil kapusa, egy évvel később Szilvássy József, az Új Szó kulturális rovatának vezetője felkérte somorjai jó barátját, Fehér Tónit, segítsen be a csapatnak. Végül egészen 1993-ig a csapat tagja volt. Szponzor is jelentkezett, éspedig a nagymagyari Nagy Zoltán, aki a helyi VARIA cég társtulajdonosaként felszerelést vásárolt, üdítőket szállított nagy mennyiségben a csapatnak. Néha kolbászt is, hosszabb utakra.

„Olykor a Kis Építő, máskor a katolikus Új Ember munkatársaként mutattuk be Tónit. A falvakban az idős asszonyok mind le voltak nyűgözve, hogy ilyen szép szál ember, és hivatalosan is vallásos” – jegyzi meg Szilvássy József.

Az újságíró-válogatott mérkőzéseit mindenhol nagy érdeklődés övezte. Pereden négyezer néző előtt játszottak a magyar színészválogatottal. A színészek kapuját Koós János védte, mindig Fradi-mezt viselt a kapuban. Annyira szerette a focit, hogy egyszer a Tornalján játszott meccs miatt egy nappal korábbra átíratta a repülőjegyét Moszkvából, hogy hazaérjen, és Budapestről taxival utazott a meccs helyszínére. „Mindig a mellkasa közepére mutatott, úgy mondta: ide lőjetek, hogy könnyen meg tudjam fogni!” – meséli kapuskollégájáról Fehér Antal. Juhász Jácint is valóságos futballbolond volt, előfordult, hogy hajnali háromkor még forgatott, de aznap délelőtt tízkor kész volt pályára lépni. „A színészek nem voltak pökhendiek, közvetlenül beszélgettek a nézőkkel is. Zenthe Ferenc, Szirtes Ádám, Ihász Gábor vagy Aradszky László különösen készséges, nyitott volt mindenkivel” – emlékszik vissza Fehér Antal.

Szikora zseni volt

„Ordódy Vili, J. Mészáros Karcsi, Szilvássy Józsi, Tóth Elemér, Koller-Turbó Rudi, Palágyi Lajos, Tomi Vince, Nagy Laci, Racskó Zoli, Batta Gyuri, Balajti Árpi, Szigeti Laci…” – sorolja Fehér Antal a neveket, akik az évek során az újságíró-válogatottban leggyakrabban szerepeltek. A csapatkapitány Batta György volt, az összeállítást általában Tomi Vincével és Szilvássy Józseffel egyeztette.

Az újságírók nemcsak a színészválogatott ellen játszottak, részt vettek szerkesztőségeknek szervezett tornákon, és végigturnézták Dél-Szlovákiát, ahol a helyi öregfiúk ellen mérették meg magukat. Májustól szeptemberig hetente-kéthetente volt egy meccsük. Olykor igazi sztár is került az összeállításukba, főleg Batta György révén meghívták Szikora Györgyöt, Gőgh Kálmánt, Tóth Lászlót, a Móder testvéreket, Strausz Jánost, hogy egy vagy több meccsre álljanak be közéjük. Ezt pedig maguk a játékosok is kitüntetésnek vették, szívesen csatlakoztak az újságírókhoz.

„Szikorával élmény volt játszani. Élmény volt nézni a mozgását, a labdakezelését, a rúgásait, a negyven méterről is pontos passzait… Fantasztikus periférikus látása volt. Igazi zseniként csillogott a mi meccseinken is” – mondja óriási elismeréssel a hangjában Fehér Antal.

De Szikora is odafigyelt alkalmi játékostársaira. Egyházkarcsán Fehér Antal remekül védett, Szikora meg is jegyezte: „Tóni, elviszlek próbajátékra Dunaszerdahelyre!” Komolyan is gondolta. „De elhárítottam, nem éreztem magamban akkora tehetséget” – magyarázza az egykori kapus.

Kiválóságok között

A csapat többször pályára lépett külföldön is. A svédországi Lundban és Dániában a helyi magyarok ellen játszott. Ezekre a mérkőzésekre illusztris vendégeket hívtak meg a rendezők: Puskás Öcsi bácsit, Hidegkuti Nándort, Grosics Gyulát, Papp Lászlót, Szepesi Györgyöt… „Hidegkuti saját maga vezetett Budapestről egészen Koppenhágáig – tesz hozzá egy érdekes részletet Fehér Antal. – Nagyszerű érzés volt megismerkedni ezekkel a hírességekkel, sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen kiválóságokkal találkozhatok.”

A meccsek után legtöbbször a mulatozás sem maradt el. Néha ez még komolyabb kihívást jelentett, mint maga a mérkőzés. Buzitán például valaki kitalált egy versikét: „Fehér Tóni iszik most, néki örvendezzünk most!” Erre ki kellett üríteni a borospoharakat. A rigmust sorban minden jelenlévőnek elszavalták, ami 20–25 résztvevő esetén már egészen komoly „örvendezést” jelentett… Így hát megesett, hogy egyikük a mellékhelyiséget keresve, felbotorkált a borospincéből, ott meg nekitántorgott egy fának, és hangosan elnézést kért tőle…

Egy másik alkalommal az egyik játékosuk, aki a kirúgásoknál mindig meghúzta a kapuba direkt ezzel a céllal elhelyezett üveg borókapálinkát, sérülést szenvedett. Így is végigjátszotta a meccset, de hazafelé a buszon már nagyon jajgatott, ordított, hogy azonnal vigyék be a kórházba. A többiek lehurrogták, azt hitték, szimulál. Végül Pozsonypüspökibe érve, az éjszaka közepén egyik társának a hátán kellett becipelnie az orvosi ügyeletre, ahol kiderült, el van törve a lába. Az orvosok megkérdezték, mi történt, amire jött a válasz: „Fociztunk!” Éjjel kettőt mutatott az óra, az orvosok elhűltek: „Ilyenkor...?”

Több rekesz banán

Az újságíró-válogatott népszerűsége dacára a szervezés néha nem volt zavartalan. Egyszer Ipolyságon játszottak a színészválogatottal, és a megegyezés az volt, minden színész kap a szereplésért ezer koronát. Ez ugyan abban az időben nagy összegnek számított, ám mindig akkora volt az érdeklődés, hogy összejött a pénz. Sokszor nem is kértek belépőt a nézőktől, mert egy-egy jól menő földműves-szövetkezet vállalta, hogy szponzorálja a rendezvényt.

Az ipolysági mérkőzés előtt azonban a rendezvény főszervezője, a helyi állatorvos sajnálkozva közölte: „Sajnos, a pénz nem jött össze, viszont az egyik nagyraktárból szereztem több rekesz, legalább egy mázsányi banánt! A haverok leírták, hogy megromlott, de semmi baja sincs!” A színészek persze nem akartak beleegyezni ebbe, úgyhogy végül a doki a saját pénzéből tett le tizenháromezer koronát a pesti művészeknek. „A sok banán meg ránk maradt. A fiaim két hétig csak banánt ettek!” – nevet Fehér Antal.

A téma a pályán hever

Az újságíró-válogatottnak köszönhetően az olvasók megismerhették a szerkesztőket, a meccsekről részletes tudósítások jelentek meg, ezzel is népszerűsítették a magyar sajtót. Tomi Vincének, Batta Györgynek nagy hírneve volt, az Új Szó munkatársaira és a többi újságíróra mindenhol kíváncsiak voltak. Az öregfiúk odáig voltak a büszkeségtől, ha legyőzték az újságírókat, pedig, amint Szilvássy József elismeri: „Sokkal jobb volt a hírünk, mint a játékunk.”

Az ellenfelek véresen komolyan vették a meccseket, nem kímélték a sztárokat sem, Gőgh Kálmánt Egyházgellén le kellett cserélni, annyira durvák voltak vele.

Akkor még több falusi öltözőben erősen korlátozott volt a meleg víz mennyisége, ezért a legrafináltabbak a második félidő közepén lecseréltették magukat, hogy biztosan jusson nekik.

Az újságíró-válogatott meccsei szakmai szempontból is hasznosak voltak, a nézőkkel folytatott közvetlen beszélgetések során rengeteg témát lehetett szerezni. Az olvasók fesztelenül elmondták, mi bántja őket, főleg a nemzetiségi oktatásügy gondjairól beszéltek őszintén.

Szívügye a futball

Fehér Antal „szép szál legényként” uralta a tizenhatost. „A szögleteket szerettem, mindenkit söpörtem! De voltak azért leventególok is, ezt is be kell vallani, ez is a sporthoz tartozik.” Budapesten egyszer egy kispályás mérkőzésen, a Margit híd alatti pályán nyolc vagy kilenc gólt kapott a magyarországi újságíró-válogatottól. „Már nem is volt kedvem elvetődni, mindig maguk jöttek kapura” – méltatlankodik több évtized elteltével is Fehér Antal.

Neki is voltak kapusrituáléi: amikor beállt a kapuba, mindig leellenőrizte a felső léc magasságát. „A tizenegyesrúgásoknál pedig, ha a játékos letette a labdát, és benézte a sarkot, akkor mindig oda vetődtem. Ezzel a stratégiával elég sokszor kivédtem a büntetőt. Persze voltak profik, akik egyik irányba néztek, és a másik oldalra rúgták, de általában bejött” – magyarázza Fehér Antal, aki nyugodt kapus volt, jól tudta irányítani a hátvédeket. Ha hibázott, az mindig bántotta, mert lelkiismeretesen vett minden meccset, szívügyének tekintette a játékot. „Szép időszak volt az életemben” – teszi hozzá nosztalgiázva.