Egy játszma hiányzott...

Nagyon! Sajnos, a zöld asztalnál minden és mindenki ellenem volt. Egyszerűen hadilábon álltam a szerencsével, nem jött ki a lépésem, pedig a felkészülés nagyon jól sikerült, az országos bajnokságot is megnyertem, a katari csapat-világbajnokságon pedig az előkelő 12. helyen végeztünk.

A novemberi, luxemburgi olimpiai selejtezőn a sorsdöntő meccsen már három egyre vezetett, s úgy tűnt, Nastase feladta. Aztán...

... aztán a mérkőzésvezető egyik percről a másikra sorra vette el az adogatásaimat. Szerinte szabálytalanok voltak. Ebben csak az az érdekes, hogy sem az ominózus meccs előtt, sem pedig utána nem fordult elő ilyen. Hiába reklamáltam a főbírónál, ő is hajthatatlan volt. Ezek az erősen vitatható ítéletek annyira megzavartak, hogy elbizonytalanodtam. A román játékos ezt megérezte, és fordított. Rettenetesen dühös voltam, hiszen már novemberben kiharcolhattam volna az olimpiai részvételt. Mindössze egy játszma hiányzott... Nagyon megviseltek a Luxemburgban történtek, napokig, sőt, hetekig csak erre gondoltam. Ha lehet, még többet edzettem, rendszerint eljártam Budapestre, a Statisztika edzőtáborába. A lehető legjobb formába akartam lenni a májusi, innsbrucki pótselejtezőn. Ment a játék a francia bajnokságban is, végül az előkelő negyedik helyen végeztünk. Egy kis szerencsével akár harmadikok is lehettünk volna.

Innsbruckban ketten ünnepelhették az olimpiai részvételt, Ódor Éva azonban el sem utazhatott Ausztriába...

Két héttel a kvalifikáció előtt megsérültem az edzésen, ám úgy nézett ki, hogy egy-két napos pihenő után ismét csatasorba állhatok. Sajnos, a bokám egyre jobban bedagadt, tíz napig alig bírtam mozgatni, s még mindig gipszkötéssel bicegek. Végtelenül sajnálom, hogy így történt, mert én voltam a második kiemelt. Talán a túlzott megterhelés és a nagy hajtás miatt sérültem meg. Az bosszant a legjobban, hogy mindkét továbbjutót, a szerbiai Erdélyit és a második helyezett tajpejit a közelmúltban legyőztem.

Hogyan tovább?

Elsősorban minél előbb teljesen fel szeretnék épülni. Ami történt, megtörtént, nincs mit tenni. A kényszerpihenő után elkezdem a nyári alapozást. Az már biztos, hogy maradok Franciaországban, jövőre dobogós helyen szeretne végezni csapatom, a Lys Lez Lannoy. Jó lenne elfelejteni ezt a balszerencsés évet, komoly kihívást jelent számomra a tavaszi Európa-bajnokság, ahol bizonyítani szeretnék. A visszavonulás gondolata fel sem merült bennem, hiszen még csak huszonnégy éves vagyok, s arra gondolok, hogy négy év múlva is lesz olimpia...