Egy barátságtalan meccs

Persze, a szurkolók ingyenkolbászt is kaptak, ami kétségkívül remek marketingfogás az MLSZ részéről. Ugyanez nem mondható el a „telt házas blöffről”: a győri stadionban több ezer szék üresen maradt.

„Hiányzik a rutin a bolgár válogatottból” – olvashattuk a meccs előtt az ellenfélről, de a pályán nem a bolgárok, hanem mi tűntünk kezdőknek; játékunkból nemcsak a rutin, hanem a futball is hiányzott. Nem az óriási pörgést hiányoljuk, az jöjjön a vébé-selejtezőkön. Elég lett volna néhány finom csel, egy-két fineszes megoldás, meg egy kis (igen, legalább egy icipici) lelkesedés. De ezekből nem kaptunk, se sokat, se keveset.

Passzivitásunk egészen riasztó volt. Ugyanaz a pontatlanság, ugyanaz a melankólia jellemezte a csapatunkat, mint a finnek (0:0) vagy a lengyelek (1:2) ellen. Mindez persze Egervári Sándor felelőssége is. Neki kellene motiválnia a játékosokat, neki kellene „megfelelő hőfokra” izzítani a harci kedvet. S hát éppen ez hiányzik. A tűz, az elszántság, a harci kedv.

Hogy kísérletezésre mégiscsak jók az ilyen meccsek? Elméletileg igen. A gyakorlatban nem ezt láttuk. Az már az első félidőben kiderült, hogy az Egervári által előirányzott 4-4-2 nem működik, mégsem váltottunk, ugyanazt a terméketlen taktikát erőltettük végig, a bolgárok pedig a szünet után kitömhettek volna bennünket, négy-öt tuti ziccerük volt (nekünk meg egy remek Bogdánunk a kapuban).

A lehető legalaposabban felkészültünk a mérkőzésre – nyilatkozta Egervári a meccs előtt. Remélhetőleg túlzott. Középpályánk ugyanis felszívódott, mintha nem is lett volna. Hajnal a jobbszélen sokkal visszafogottabb, mint irányítóként (lassú ahhoz, hogy szélső legyen), Dzsudzsák végigalibizte a meccset, a Buzsáky–Pintér tandem pedig nem találta a ritmust (sokszor a labdát sem). Kérdés az is, vajon megérte-e az utolsó öt percre pályára küldeni Király Gábort, aki nyolcvanhatodik válogatottságával megelőzte ugyan az örökranglistán Puskást (és utolérte Grosicsot), csakhogy két percre rá gólt kapott, a nézők pedig kiábrándultan legyintettek, és elindultak hazafelé.

Ki dicsérhető? Bogdán és Szalai mindenképp. Talán még Koman és Németh Krisztián. Meg a B-közép a nyugati tribün szélén. Más nemigen.

Vajon van-e értelme úgy válogatott mérkőzést játszani, hogy egyeseknek még sprintelni sincs kedvük, s inkább kerülik az ütközéseket, mert nem akarnak megsérülni a tavaszi szezon elején? Nincs értelme. Címeres mezben az ilyen hozzáállás elfogadhatatlan – és teljesen mindegy, hogy barátságos meccsről van-e szó.