Doky emlékére

Órákon át tudott beszélni a kickboxról. A választások előtt annak kapcsán, megy-e szavazni, hosszú filozófiai okfejtésbe kezdett a fair-play fontosságáról a sportpályákon kívül is. Akár klisének is hangozhatott volna, amit mond, mégsem így volt, akkora meggyőződéssel beszélt. Meggyőződéssel tudott beszélni tanítványairól is, s hogy mindig igyekszik emlékeztetni őket az álmaikra. Mint mondta, először ő is csak a spárgát akarta tudni, aztán egy meccset nyerni, aztán eljutni a szlovák bajnokságra és így tovább. Aztán azt is mondta, hogy senkit sem aszerint kell megítélni, milyen magasra jutott, hanem aszerint, milyen mélyről indult.

Ő maga volt nagyon mélyen is. Volt egy balesete, ami után amputálni akarták a lábát. „De nem hagytam!” – nevetett, és nem akarta részletezni a dolgot. Elütötte azzal, hogy „dokiként” az orvosok is adtak a szakvéleményére. Elmesélte, közvetlenül a visszatérése után félt belemenni a párharcokba, aztán rádöbbent, így nincs sok értelme. „Csak az aranyért érdemes csinálni” – hangoztatta, s elszántsága nagyon gyorsan átragadt másokra is. ´

Boldog volt, amikor tavaly a válogatott vezetőedzője lett, de a visszavonuláson még nem gondolkodott. „Egyre kevesebb versenyen fogok indulni, nem akarom hirtelen befejezni, fokozatosan akarom hozzászoktatni magam” – magyarázta. Közben tervezgetett: rendszeres edzőtáborokat akar szervezni a válogatott keretnek, nyáron a Szepsi Napokon is népszerűsíteni fogja a sportágát, ősszel meg kadett-világbajnokság lesz Pozsonyban… Millió terve volt.

Tavaly ezüstérmes lett a világbajnokságon. Ez volt a második vb-ezüstje, s először emiatt is elég csalódott volt. Néhány nappal később viszont már azon járt az esze, hogy a következő vb Rióban lesz, ha meg másképp nem megy, akkor rendeznek öregfiúknak is világbajnokságot…

Arra a vb-aranyra nagyon vágyott. De a gyűjtemény most már sosem lesz teljes.

Nyugodj békében, Doky!