Csak a BL-helyekért várható további izgalom a Serie A-ban

Nehéz elképzelni, hogy a világtörténelem valaha volt egyik legjobbjával megerősített Juventus ne húzná be már április környékére sorozatban nyolcadik scudettóját. Nyilvánvalóan a bajnokság egyoldalúságért csak kis mértékben „hibáztatható” a torinói egylet, amely esztendők óta nem csupán gazdasági, hanem szakmai értelemben is mezőny fejére nő. Allegri csapata a rájuk vadászókkal ellentétben bármikor megteheti, hogy közvetlen riválisát gyengítse egy-egy igazolással, a grandiózus nyári Ronaldo-biznisz pedig azt bizonyítja, hogy immáron az európai élmezőnyben sincs elérhetetlen portéka számára. 

Ronaldót nem kell félteni

Néhányan féltették az ötszörös aranylabdás portugált a hírhedten nehéz olasz ligától, hiszen egyrészt errefelé a hátvédek nem selyemszalaggal átkötve adják át a ziccereket a támadóknak, másrészt a harminchárom éves energiabomba – bár minden szempontból ügyesen titkolja – öregszik, és szépen lassan eléri bámulatos fizikai képességeinek határait. Az őszi idényben hozott statisztikái alapján ettől továbbra sem kell tartani: a 19/14-es mutató öt gólpasszal kiegészítve egészen parádésnak mondható, ráadásként CR számai egyéb fontos kategóriákban (meccsenként 1,5 kulcspassz és 1,2 sikeres csel) a korábbi madridi produktumát hozzák, vagyis a hatékonysága egyáltalán nem csökken. 

Persze nem egyedül Ronaldo érdeme a veretlen ősz és a tizenkilenc meccsből bekebelezett tizenhét győzelem. A Juventus annak ellenére fordul féltávnál kilencpontos előnnyel a második Napoli előtt, hogy a játéka nem csupán a fanyalgó ellendrukkerek szerint csikorog, és a korábbi szezonokhoz képest nemhogy nem tapossa agyon az ellenfeleit, hanem gyakran szenvedve hozza le a kilencven perceket – más kérdés, hogy rendre bevasalja a három pontot. 

A csapatból kiemelkedett még a papíron a Valenciából érkezett, az előző idényben az Interben remeklő jobbhátvéd, Joao Cancelo, aki felfutásaival és cseleivel régóta nem látott fegyvert jelent a bajnoknak támadásban (övé házon belül a legtöbb sikeres csel, mérkőzésenként majdnem három), illetve a párszor már leírt, a balszélre száműzve amolyan melós támadóként is nyolc gólig jutó Mario Mandzukic. Ha abból indulunk ki, hogy az Allegri-féle Juve általában tavasszal szokott hármasból mindjárt ötösbe kapcsolni, akkor gyorsan lezárhatja a bajnokság érdemi részét és all in-t tolhat a Bajnokok Ligájára.

Ismét a Napoli a kihívó 

Egyelőre az a Napoli tetszeleg a fő üldöző szerepében, amely nyáron elvesztette a Sarriballt megalkotó Maurizio Sarrit, a meccsenként száz passzal a játékot szinte egymaga kontrolláló Jorginhót, és mindezek tetejében a klubikon Marek Hamšík pályafutása talán legrosszabb félszezonját zárta egészen döbbenetes módon gól és gólpassz nélkül…

A déliek sikeresnek mondható őszéért az Olaszországba kilenc év után hazatérő Carlo Ancelotti kap dicséretet, pedig az ötvenkilenc éves maestro kinevezésekor sokan húzták a szájukat, mondván, hogy az európai nagycsapatokat végigturnézó tréner mellett elment a modern futball. A Sarrihoz képest rugalmasabb, és támadóinak nagyobb szabadságot adó, ám a konzervatív 4-4-2-es felálláshoz visszatérő Carletto irányításával a nápolyiak a fenti két fő hendikep (Jorginho távozása és Hamšík gyengélkedése) ellenére a Juventus mögött a második legtöbb gólt szerezték, egyedül a rangadókon mutatott passzivitás (vereség a Juventustól és az Intertől) miatt lehet hiányérzetük.

Mi van a nyár bajnokával?

A rendre „nyár bajnokaként” cinkelt Internél lényegében nem lehet panasz a fél szezonra. Luciano Spalletti együttese elsősorban feljavult védekezése (csak a címvédő nyelt be kevesebb gólt) és a liga legjobbjai közé emelkedett Škriniar–De Vrij belsővédő kettőse miatt posztol a harmadik helyen – plusz idén túlélte a karácsonyt. A korábbi évek megborulásaival ellentétben most veretlenül hozta le a hó végi hajtást, így egy korrekt tavaszi teljesítménnyel nem lehet gond a minimális cél, a BL-indulást jelentő hely elérése. Izgalmas kérdés, ebben mennyi szerep jut majd (ha jut egyáltalán…) a rajt előtt nagy csinnadrattával szerződtetett, hol sérülés, hol fegyelmi okok miatt hiányzó, lényegében az őszi bronzhoz alig valamit hozzátevő Radja Nainggolannak. Az indonéz származású belga fenegyereket a középpálya dominátorának szánták, ehhez képest átlagosan teljesített, már amikor éppen a pályán tartózkodott (csupán 730 perc jutott neki a lehetséges 1710-ből).

A negyedik helyen állomásozó Lazio inkább a mögötte pöfékelő Milan és a Roma gyengélkedésének köszönheti előkelőnek mondható pozícióját, mintsem saját produkciójának. Simone Inzaghi úgy tartja ebben a magasságban a csapatát, hogy a néhány hónapja még világsztárnak jelölt és százmilliós árcédulával közlekedő Szergej Milinkovics-Szavics közelében sem jár korábbi produkciójának (a szurkolók is kikezdték), a támadások szellemi atyjaként piedesztálra emelt spanyol Luis Alberto meg mindössze egy góllal és gólpasszal áll a kanadai táblázaton. A másik fővárosi csapat visszaesését elsősorban az átigazolásokért felelős Monchi nyakába varrják a Roma hívei, mert ő roppantotta meg a Farkasok gerincét azzal, hogy a világklasszis Alisson kapust és a középpálya motorjait (Nainggolan, Strootman) egyszerre engedte el a nyáron, helyükre pedig nem tudott hasonló minőségi futballistákat hozni. Eusebio Di Francescónak elsősorban a gárda védekezésén kell javítania, ha szeretne odaérni a húsosfazék közelébe.

Messze nem tényező a Milan

Milan-szurkolónak lenni most sem volt egy szláv karnevál. A piros-feketék néha egészen nézőriasztó futballal tettek azért, hogy inkább a szabadban töltsük azt a kilencven percet, amit rájuk szánnánk hétvégenként, igaz, Gennaro Gattuso védelmében el kell mondani, hogy sérülések miatt sokszor elfogyott alóla a csapat (megesett, hogy az alapesetben jobbhátvédtartalékként használt ifjú Davide Calabria középső középpályást játszott). 

Jelen állás szerint nagyon messze van az az idő, amikor a Rossoneri újra tényező lesz Itáliában, bár a klub, ha lassan is, de úgy tűnik, elindult egy jónak tűnő ösvényen: Paolo Maldini és Leonardo szerepet kapott a vezetőségben (utóbbi januárban Milánóba hozta az új Kakának kikiáltott brazil Paquetát) és a pénzügyi Fair Play-korlátozások lejártával hamarosan nem lesz akadálya az újabb pénzköltésnek és minőségi igazolásnak.

Ami a többi csapatot illeti, a néha egészen parádés meccseket lehozó, fantasztikusan futballozó Fabio Quagliarella vezette Sampdoriát és a hazai pályán a nagyokat rendre megfirkáló Atalantát érdemes kiemelni – bravúrral mindkét csapat akár még a negyedik helyért folytatott harcba is beleszólhat. A liga egyetlen magyar játékosa kevés lehetőséget kapott a meglehetősen szürke Bolognában. Nagy Ádám tizenkét találkozón 868 percet töltött a pályán, a mérkőzésenként bemutatott 2,3 szerelése jónak mondható adat (ezzel a második helyen áll a házi rangsorban). A néhány napja a posztjára szerződtetett korábbi olasz válogatott Roberto Soriano leigazolása miatt majd alighanem még nehezebb dolga lesz bekerülni Filippo Inzaghi bentmaradásért küzdő csapatába. A kiesés elkerülése amúgy komoly izgalmakat tartogat, mert a menthetetlennek tűnő Chievót leszámítva legalább hét csapat várhatja cidrizve a tavaszt.

Csáki Csaba