Camino Steve: A hosszú távú túrázás egy érzelmi hullámvasút

Blogjában thru hikerként, azaz hosszú távú túrázóként hivatkozik magára. Mit takar pontosan ez a kifejezés?

A túrakultúrában vannak a day hikerek, ők azok a túrázók, akik hétvégén egy vagy két napra elmennek valahova kirándulni egyet. Aztán vannak a section hikerek, akik egy adott hosszú útvonal egy bizonyos szakaszát teljesítik. Míg a thru hikerek, magyarul hosszú távú túrázók az első lépéstől az utolsóig végigcsinálnak egy útvonalat, megszakítás nélkül. Ez utóbbi hetekig, hónapokig tartó kihívást is jelenthet.

A honlapján olvasható egy érdekes állítás, mely szerint minél hosszabb egy út, annál kevésbé számít a fizikum, annál inkább a mentális erő kerül előtérbe.

Egy ismerősöm, akit az El Caminón ismertem meg, még az első nagy észak-amerikai utam előtt mondta, készüljek fel arra, hogy egy hosszú távú útvonal sikeres teljesítése 60 százalékban a mentális felkészültségen múlik, és csak 40 százalékig az erőnléten. Úgy gondolom, hogy a valóságban inkább 70-30 az arány. Először is, a hosszú távú túra egy monoton dolog: felkelsz, eszel, összepakolsz, egész nap mész, megérkezel, kipakolsz és alszol. Az a feladatod, hogy épségben eljuss A pontból B-be. Ehhez hozzájön, hogy egyedül vagy, nehéz terepen, és sokszor navigálni is kell, hiszen távolról sem mindenhol vannak jelölt ösvények. Veszélyes helyzetek is gyakran adódnak az úton, és ez fejben meg tudja viselni az embert. Leginkább akkor fáradsz el mentálisan, amikor egy nehéz feladatot kell megoldanod. Vagy amikor napokon át esik, és egyáltalán nem látod a napot, na az betyár nehéz tud lenni! De a lényeg, hogy mindig tovább kell menni. A hosszú távú túrázás egy érzelmi hullámvasút: vannak gyönyörű pillanatai és van, hogy borzasztóan mélyre kerülsz.

Mi az, ami segít átbillenni a holtponton?

Ha ágyban alszom, mindig nehezebb másnap elindulni. Az ember olyan gyorsan tudja egy pillanat alatt megszokni a kényelmet, hogy az elképesztő. Viszont olyan helyeken van szerencsém járni, ahová nagyon kevesen jutnak el, és a csend, a feltöltődés mindig kárpótol. Nagy közhely, hogy minden fejben dől el, és ez így nem is igaz. Az például nem fejben dől el, hogy egy kő ráesik-e a fejedre, vagy sem. Viszont így is a mentális erő a legfontosabb tényező: azt szoktam mondani, a mentális erő azt jelenti, hogy akkor is találsz benzint az üzemanyagtartályban, ha nincs benne. Például amikor azt hiszed, nem bírsz tovább menni, mégis elindulsz, és aztán mész még tíz kilométert.  Az ilyen felismerések rengeteget tudnak adni az embereknek.

Több platformon is beszélt már a PTD-ről (Post Trail Depression), a túrákat és a zarándokutakat követő depresszióról. Ez komoly figyelmet igénylő probléma, mégis sokaknál tabunak számít. Hazatérve milyen lelki folyamatokat mennek végbe a túrázóban?

Először is fontos keresni azoknak az embereknek a társaságát, akik tudják, miről beszélsz. Mert lesz olyan, akinek azt mondod, hogy hat hétig kint voltál, esett az eső, hideg volt és fújt a szél, és neki az lesz a reakciója, hogy „hülye vagy, mire jó ez, miért nem mentél szállodába?ˮ Ez az ember nem lesz képes megérteni a motivációdat, hiába is próbálnád meg megmagyarázni neki. Viszont ha egyszer kipróbálná, azonnal megértené. A hazatérés nehézsége elsősorban abban rejlik, hogy neked a túra során annyi a dolgod, hogy eljuss a célba, vigyázz magadra és a felszerelésedre. Mit érdekel ott téged, hogy épp milyen hülyeségről dönt a kormány, a céged vagy a főnököd? Saját magadért felelsz, hatalmas szabadságod van, és ezáltal persze rájössz, hogy otthon folyamatos nyomás és pörgés alatt állsz. A túrákon rengeteg mindent átértékelsz. Engem például egy túráról hazatérve zavarni kezdett otthon a sok apró tárgy, kütyü, porfogó a polcokon. Persze, valamiért kötődsz a tárgyakhoz, de ha meghalsz? Ha esetleg van gyereked, lehet, hogy valamelyik tárgyat éppenséggel elviszi magával, de a többi? Nem fordíthattad volna másra a figyelmedet vagy a pénzedet?

Egy másik téma, amiről szintén gyakran szokott beszélni, a közösségi média negatív hatása a természetre. A legnépszerűbb turistacélpontok rengeteg képen és videón ott virítanak, ezáltal újabb és újabb emberek mennek oda. A legnépszerűbb szlovák túrázós Facebook-csoportban például a fotók többségén ugyanazt a három-négy tipikus helyet látni körbe-körbe. Mi a megoldás a problémára, és hogyan kell helyesen hozzáállnia egy túrázónak ehhez a kérdéshez?

El kell fogadni, hogy a közösségi média az életünk része. Vannak egyértelműen pozitív oldalai, és mi magunk döntjük el, hogy a negatív dolgoknak mekkora teret engedünk. Én döntöm el, hogy mit láttatok. Bloggerként hatalmas felelősségem van, hogy mit mutatok meg a világból, hogy mit reklámozok. Tavaly keresztülmentem Európa utolsó érintetlen vadonján, és összesen talán öt emberrel találkoztam. Az én felelősségem is, hogyan tudjuk megőrizni ezeket a helyeket. Az egészet lehet pozitívan és tisztességesen csinálni, és meg lehet ragadni a rossz oldalról is. Vannak, akik százezres követőbázisokat tudnak kiépíteni a semmiből, vagy hogy mást ne mondjak, trágárságból. Azt szoktam mondani, hogy a fénynél egy dolog terjed gyorsabban: a fa…ág. A hülyeség pillanatok alatt megragad az emberekben. Az álhírkutatók is bebizonyították, hogy az összeesküvés-elméletek gyorsabban terjednek, mint a hírek. De ha korrekten kommunikálsz, jó dolgot teszel. Én például nagyon haragszom az Insta-túrázókra, akik úgy pózolnak a képeken, mintha teljesítették volna a túrát, miközben szó sincs róla. Erre konkrét példákat is ismerek: az illető tudja, hogy én tudom, hogy nem teljesítette a túrát, mégis büszkélkedik vele. Ez tisztességtelen azokkal szemben, akik valóban végigcsinálták.

Az évek és a túrák folyamán mi minden változott meg önben? A dunaszerdahelyi előadásán például a 700 kilométer hosszú Jordan Trailről mesélt, amely során észak–déli irányban átszelte Jordániát, említett pár érdekes dolgot...

Most egy kicsit csapongók lesznek a gondolataim, de az jutott eszembe, hogy gyerekként volt bennem bizonyos szintű romantika néhány dolog iránt. De ma nem tudnám elképzelni, hogy például fegyvert fogjak, és lelőjek egy elefántot vagy egy oroszlánt. Engem sosem fog egy vadász meggyőzni arról, hogy harmóniában él a természettel. Elfogadom a felelősségteljes vadgazdálkodás fontosságát, hiszen bizonyos helyeken nincs meg a természetnek az önfenntartó képessége. Hogy egyes fajok ne terjeszkedjenek túl természetes ellenség híján, oda kell a vadász, aki az előírt mennyiséget kilövi. És vannak a trófeavadászok, akik befizetnek egy nagy összeget, aztán kilövik a vadat. Ma már nagyon éles határt húzok a két jelenség között. És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy Jordániában, amikor a sivatagban gyalogoltam és a semmi közepén egy sejknél aludtam, majd elindulva azonnal eltévedtem, akkor láttam életemben először szabadon élő tevéket. Ekkor láttam ezt az állatot először a természetes élőhelyén. Felfoghatatlanul más élmény volt, mint a lusta turistákat cipelő tevéket és lovakat látni Petrában, amik tényleg kizárólag a lusta emberek kényelméért vannak ott. Kihasználják őket, és látom, ahogy verik azt az állatot. Na, ezt nem tudom elfogadni.

A januári, dunaszerdahelyi VándorLáss-estjét úgy harangozták be, mint egy előadást az eddigi legkeményebb útjáról. Mi volt az, ami a jordániai túrát a többi fölé emelte nehézségben? Hiszen gyalogolt már 5000 kilométert az észak-amerikai vadonban, járt Grönlandon, Skóciában, Korzikán...

Eddig mindenhol észnél kellett lennem, de minden alkalommal volt legalább valamennyi túrajelzés. Jordániában volt az első olyan útvonalam, ahol végig navigálnom kellett, mert nem volt sem ösvény, sem jelzés. Irgalmatlanul nehéz volt a terep, és bónuszként rengeteg kutyatámadás ért. Állandóan le kellett mászni a vízmosásokba és vissza, volt, hogy 500 méteren belül kétszer is meg kellett ezt tenni. Egész nap fel-le kellett küzdeni a szintekkel, nagy melegben és nagyon alacsony páratartalomban. Mindez együttesen extrém nehézzé tette a Jordan Trailt. Még rendes sátorhelyet találni is kihívás volt. Annyira szétszabdalt volt a terep, hogy állandóan meg kellett állnom navigálni, de a térkép, ami elérhető volt, meg nem volt elég nagy felbontású ahhoz, hogy elárulja: azt a kanyont balról vagy jobbról kellene megkerülnöm, vagy épp benne kell menni. Képzeljük el, hogy elindulunk, és csak aztán látjuk meg, hogy a másik oldalt kellett volna választani! Ezek jobb esetben csak pár száz méteres távok feleslegesen, de van, hogy kilométerek.

Időtartamban és hosszban az eddigi legnagyobb projektje az észak-amerikai teljes Appalachian Trail és Pacific Crest Trail egy része volt, ami összesen 5000 kilométeres gyaloglást jelent. Az elképesztő táv mellett miben volt még különleges?

Amerikának köszönhetően mondhatom azt, hogy thru hiker lettem.  A GR20 Korzikát és a grönlandi Arctic Circle Trailt is teljesítettem, de azok jóval rövidebbek voltak. Tíz éve az El Caminóval kezdtem a nagy utakat, és igazából az is egy thru hike volt, csak persze sokkal könnyebb volt a terep, meg végig van fedél a fejünk felett. De Amerikában hónapokat eltölteni télen, tavasszal és nyáron, mínusz húsz fokban, nyakig sárban, állandó esőben vagy sivatagi forróságban, mindez egyszerűen más emberré tesz. Sokat tanultam magamról és a természetről is. Rájöttem például, hogy az emberek alapvetően jók. Mondom ezt úgy, hogy belecsöppentem egy gépfegyveres lövöldözésbe, máshol leszúrtak két túrázót, és voltam már rosszkor rossz helyen. Hiszek az emberek jóságában. Lehet, hogy muszlimgyűlölet van Magyarországon, de rám az sem tud hatással lenni, mert teljesen más világot tapasztaltam Jordániában.

Az első nagy útja tehát 2013-ban az ikonikus El Camino volt, a Camino Steve becenevet is ott kapta egy kanadai családtól. Azaz idén lesz tíz éve, hogy világgá ment. Létezik olyan gondolat, bölcsesség vagy életigazság, amelyről fogalma sem volt az indulás előtt, de azóta, az utazásoknak köszönhetően megvilágosodott és most azt mondja, hogy ez igazán meghatározza az életét?

Ezt úgy érzem, épp nemrég sikerült nagyon jól leírnom: ha hónapokat töltesz távol a civilizációtól és az otthontól, nehéz a visszatérés. Nem tudod visszagyömöszölni magad ugyanabba a skatulyába, mert egyszerűen már nem férsz bele. Más lettél, annyi élmény ért, és annyira mások lettek a prioritásaid. Ráadásul, miután mások nem élték át az élményeket, nem értenek meg. Nem értik, mi a jó abban, ha egy hétig nem fürdöm, fázom, éhes és kimerült vagyok. Nem értik meg, hogy ebben nincs is semmi jó, hanem ez az ára annak, amit megfizetek a meseszép élményekért. Nekem is megvan a napi rutinom, mint mindenkinek, csakhogy közben megszámlálhatatlanul sok impulzus ér. Sosem hajtom le ugyanott a fejem, nem eszem kétszer ugyanott, új embereket ismerek meg, barátságokat kötök. Velük azonnal van kapcsolódási pontom, hiszen ugyanaz a célunk, hogy az adott ösvényen végigmenjünk. Alkalmunk és időnk van rá, hogy meglássuk a felhőben a formákat, a napsugarakat. Ilyenkor nem hat ránk a politikusok arroganciája, a médiából folyó szenny, a negatív és értéktelen hírözön. Ez olyan élménymennyiség, amit korábban nem adott meg az élet. Minek vegyek tévét, amikor sokkal jobb felbontásban nézhetem a természetet.