Azért a vége csak izgalmas lett – ilyen volt az olasz bajnokság

No nem azért, mert történelmi tettet hajtott volna végre a Juventus (ó, várjunk csak…), hanem mert Damien Chazelle alkotásáról ugyanazt mondhattuk el, mint amit a hétvégén befejződött bajnokságról: tudtuk, mi lesz a vége – leszámítva persze a BL-helyekért és a kiesés elkerüléséért vívott csatákat, melyek elképesztő körülmények között, szó szerint az utolsó percekben dőltek el.

Ronaldo: igen vagy nem?
Pláne azt követően, hogy a ligát évek óta privát játszóterévé alakító torinói klub nyáron a semmiből leigazolta minden idők egyik legjobb játékosát, ez pedig mélyütésként érte a közvetlen (?) riválisokat. A Cristiano Ronaldóval kapcsolatos legfőbb kérdés az volt: megérte-e 112 millió eurós vételárát és évi 30 millió eurós fizetését? Marketingszemmel nézve egészen biztosan igen a válasz, szakmaival viszont inkább a nem. Az ötszörös aranylabdás portugál 31 bajnokin 21 gólt és 8 asszisztot szállított, ami egy Serie A-debütáló idényben egészen kiváló mutatónak mondható, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, ezeket a számokat valószínűleg a Milanba száműzött Gonzalo Higuaín is hozta volna hazai porondon, vagyis a sokat kritizált argentin csatárral a frontvonalban is mellkasra tűzi a klub zsinórban a nyolcadik scudettóját. 

A bizonyos különbséget a Bajnokok Ligájában kellett (volna) jelentenie Ronaldónak, amit előbb megtett az Atlético Madrid elleni párharc visszavágóján szerzett triplájával, ám az Ajax csikói ellen már tehetetlennek bizonyult. Nyilván nem egyedül rajta állt vagy bukott a Juventus BL-idénye, de tény: amiért Torinóba költöztették, azt nem sikerült abszolválnia. 

CR és a statiszták
A vezérszerepre szerződtetett Ronaldo mániákus győzni akarása és tökéletességre törekvése ellenben nagyot dobott a keret hozzáállásán és mentalitásán, ez pedig egy sorozatban bajnoki címeket habzsoló és emiatt jóllakott játékosok esetében csöppet sem elhanyagolható szempont. A kritikusok ennél a pontnál kongatják a vészharangot és hívják fel a figyelmet a Ronaldót kiszolgáló és miatta erőteljesen háttérbe szorult személyzetre. Való igaz, a Paulo Dybala, Mario Mandzukic, Federico Bernardeschi, Douglas Costa kvartett együtt lapátolt össze annyi kanadai pontot, mint CR egyedül. Főleg az argentin támadó nem tudott kibújni a Ronaldo-ernyő alól, felvillanásai sem nagyon akadtak a meccsenként átlagban majdnem hat kapura lövéssel próbálkozó 34 éves megasztár mellett, míg a brazil szélső egy sportpályára nem illő cselekedettel hallatott csak idén magáról. 

Egy megfáradt kapcsolat
A csapat játéka az Allegri-érában a mögöttünk hagyott idényben döcögött a legtöbbet. Jó pár olyan mérkőzésen vasalta be a győzelmet a Juventus, melyen a pályán nyújtott teljesítménye alapján nem érdemelte meg, a játék minősége pedig sokszor a Capello-féle minimálfocis Juvét idézte. Persze ez csupán a fanyalgás csimborasszója, mert a legtöbb rivális szurkoló bármikor aláírna ilyen fajsúlyos problémákat nyolc aranyérmet követően… Apropó, Allegri: a maestro öt trófeahalmozó esztendő (tizenegy cím és két BL-döntő) után, minden sorozatot figyelmebe véve 71%-os győzelmi mutatóval hagyja el a klubot. 

Elemzők szerint a kapcsolat megfáradt, és egymásra unt a két fél, míg ennek némileg ellentmondva egy-két játékos szinte kizárólag neki tulajdonította a sikert. Egy biztos: új korszak kezdődik a Juventusnál és újabb reménykedős nyár vár az üldözőkre, akik most talán tényleg joggal bizakodhatnak. Nem lesz könnyű dolga ugyanis a zebrák vezetésének, ha Allegrivel egy polcon lévő szakemberrel szeretnék pótolni a kiváló trénert, mert amit Mad Max tud erről a szakmáról, azt csupán nagyon kevesen hozzák. 

Ancelotti hozta, amit hozhatott
Ami a bajnokságot illeti, a Juventus mögött ismét több testhosszal lemaradt csapatoknak lelkifurdalás nélkül írhatnánk be fekete pontot, amiért megint nem tudták szorosabbá tenni a bajnoki címért folytatott küzdelmet. Írhatnánk, ha nem vennénk figyelembe a torinói klub anyagi és minőségi fölényét, ami kis túlzással akkora szakadékot teremt a Serie A-ban, mint Franciaországban van a Paris SG és a mezőny többi egyesülete között. Talán ha a Napoli, az Inter, a Roma vagy a Milan legalább annyi bevételhez jutna a tévés közvetítésekből, mint Angliában az éppen csak bentmaradt Southampton, gyorsabban csökkennének a különbségek. 

Az ezüstérmesként végzett Napoli­tól és a Maurizio Sarri helyére érkezett Carlo Ancelottitól várták a Juve nyakának megszorongatását. Carletto első nápolyi idényére rámondhatjuk, hogy már magán viseli a csapat az Ancelotti-billogot: magas labdabirtoklás (átlagban 56,8%), meccsenkénti legtöbb kapuralövés (átlagban majdnem 19!), konzervatívabb játékfelfogás jellemezte a délieket. Az 59 éves edzőfejedelem fokozatosan kikukázta elődje 4-3-3-as játékrendszerét és a régimódi 4-4-2-ben rajzolta fel legtöbbször a kezdőt, melyből gyakran kihagyta a helyi istenséget, Lorenzo Insignét, akivel a pletykák szerint nincs jó viszonyban. Ancelotti az előző szezonhoz képest tizenkét ponttal kevesebbel kormányozta a Napolit a dobogóra, ebből a szempontból tehát nem érte meg az edzőcsere.

Milánó fekete szezonja
Ha csalódás, akkor Milánó. Az Inter szokása szerint rendre nagyot megy a nyári átigazolási piacon, ígéretesen teljesít ősszel, aztán meg jól leolvad tavasszal. Utóbbiban vastagon benne volt a klub kirakatbábuja, a szerződéshosszabbítási mizériája és belső feszültségek miatt karszalagjától megfosztott, december eleje óta akciógól-képtelen Mauro Icardi. A center a szezon második felére totálisan szétesett fejben, ez pedig értelemszerűen alapjaiban ásta alá Luciano Spalletti a középcsatár etetésére épülő, kiismerhető támadójátékát. Az elmúlt idényhez hasonlóan – hála főként a kötelezőnek gondolt győzelmek elmaradásának – most is az utolsó forduló utolsó másodpercéig kellett idegeskedniük a fekete-kék híveknek, hogy egyáltalán a kármentés, a Bajnokok Ligája-indulás meglegyen. Meglett. A negyedik helyet az Inter nagyrészt a Samir Handanovic-vezette védelmének köszönheti – 17 mérkőzést zárt kapott gól nélkül a csapat. 

A város piros-fekete felében még ennek se lehetett örülni – igazából egy-két téli igazoláson (a fél idény alatt 9 gólt vágó lengyel Piateken és a középpályára végre kreativitást csempésző brazil Paquetán) kívül semmi másnak sem. Gattuso csapatának újabb középszerű produkciója most sem láncolta a tévé elé a szurkolókat, ráadásul a Milan az Inter elleni mindkét városi derbit elvesztette. Igaz, az utolsó fordulóban így is majdnem összehozták a bravúrt.

  
Szinte mindenki megbukott Rómában
Rómában a giallorossi-szurkolók többsége az átigazolási stratégiáért felelős Monchit vette elő a gyengébb szezonért, nem pedig az idény közben kivágott Eusebio Di Francescót. A tréner joggal védekezhetett azzal, hogy Alisson, Strootman és Nainggolan eladásával kiszerelték alóla a tengelyt, míg a helyükre hozott pótlékok (Olsen, N’Zonzi, Cristante) csődöt mondtak. Akárcsak a végül szintén lelépett spanyol sportigazgató. A klubvezetés jóvoltából ráadásul nem túl szép körülmények között hagyta el az egyesületet – 19 évnyi szolgálatot követően – a legenda, Daniele De Rossi, így a romanistáknak a tavalyival ellentétben kevés pozitív élmény jutott idén. 

Ha a Milan meccsei miatt nem nagyon volt érdemes lecsapni a távkapcsolóra, az Atalantáért már annál inkább. A kék-fekete társulat elképesztő idényt produkálva, harmadikként végezve kiharcolta a Bajnokok Ligája-indulást, a Juventust elintézve – 1963 után története során másodszor – még az Olasz Kupa döntőjébe is bejutott (igaz, ott vereséget szenvedett a Laziótól). A földöntúli eredmény elsősorban a kiscsapat-specialista Gian Piero Gasperini érdeme, aki Bergamóban is dogmatikusan ragaszkodott elveihez és örök szerelméhez, a 3-4-3-as felálláshoz. A pazarul futballozó szárnyvédőre, valamint támadó szélsőkre (Papu Gomez 7 góllal és 11 gólpasszal, Josip Ilicic 12 góllal és 7 assziszttal zárt) építő ősz hajú mester csapata a legtöbb gólt szerezte a ligában, szereplése igazi tündérmesét jelentett a kissé megfásultnak tűnő olasz futballnak. 

A szezon igazi negatív meglepetését a február óta nyeretlen Fiorentina mélyrepülése szolgáltatta, amely végül szerencsés körülmények között kizárólag élvonalbeli tagsága megőrzésének örülhetett, ellentétben a végül kizuhant Chievo–Frosinone–Empoli-trióval.