Az Öreg Hölgy esete az olasz futball Pillangójával

La Vecchia Sig­no­ra – nem éppen félelemkeltő elnevezés, így adja magát a kérdés, miért nevezik el a világ egyik legnagyobb futballklubját egy idősödő hölgy után? A válasz kézenfekvő, legalábbis nem túl meglepő: viccből. Még ha nem is olyan jó viccből, de mint minden rossz poénnak, ennek is megvan a magyarázata.  Öreg: A Juventus latinul annyit tesz, fiatalság (a modern olasz megfelelője a gioventù). Ebből származik a fantasztikusnak éppen nem nevezhető csavar, hogy bár az olasz futball egyik legrégibb klubjáról beszélünk, mégis fiatalként hirdetik magukat, haha, milyen tréfás. Egy fokkal érdekesebb eredetmonda szerint a Juventus az 1930-as években – és ha Del Pieróra, Gigi Buffonra vagy Andrea Barzaglira gondolunk, akkor manapság is – addig ragaszkodott az idősödő játékosaihoz, ameddig az csak lehetséges volt. Hölgy: A Juventus szurkolói mindig is szenvedélyes rajongással viseltettek a klub iránt, és ebből kifolyólag nőként kezdték emlegetni az örök szerelem szimbólumaként, hiszen adja magát a párhuzam: „Gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan.” Erre a vonalra erősített rá a déli munkások migrációja: Torino és a FIAT gyár úgy vonzotta magához a szorgos kezeket, mint anyakirálynő a szorgos méheket, ezért a klub úgy is ismertté vált, mint „La Fidanzata d’Italia”, vagyis Olaszország mennyasszonya.    Hogy aztán az 1930-as években mi vezette az ismeretlen sporttárs gondolatait, mikor összekötötte a két jelenséget, nehezen érthető, mégis, fél Olaszország az Öreg Hölgyet választotta rajongása tárgyának.  Persze vannak a Juventusnak kevésbé hízelgő (?) elnevezései is, mint például a Gobbo, többes számban Gobbi – rendszerint így használja az ellen. A gobbo „púpost, hajlott hátú öregembert” jelent, nem nehéz kitalálni, honnan a gúnynév, de van sportszakmai alapja is. Az 1950-es években a Juventus szakított a nehéz szövésű mezek viselésével, és könnyebb, lágyabb anyaggal próbálkozott, ám az új portéka – különösen nagy szélben – sokszor kelletlenül lobogott a játékosok után, és innen a ragadványnév. Bár a Gobbi egyértelműen csúf- és gúnynév, a Juventus drukkerei is használják magukra, amolyan „mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el” alapon.   [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"258796","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"A megállíthatatlan Gigi Meroni legendája ma is él a Torino-drukkerek emlékezetében","typeof":"foaf:Image","width":"459"}}]] A nettó becsületsértéseken innen még akad egy kifejezés, amit az egyszerű szurkoló – általában Torino-szurkoló – használ, mégpedig a „ladri”. A ladri annyit tesz: tolvajok, és itt a nép az ellopott, elcsalt bajnoki címekről emlékezik meg a maga keresetlen módján.  Éppen így, ezzel a formával köszöntött egy jóravaló pék december 7-én, kedden, vagyis napokkal a Torino–Juventus derbi előtt az északolasz város központjában. A köszöntött persze túlzás; „Ladri, Juventus!” – rikkantotta köszönés helyett a ruházatom látva, majd félreérthetetlenül adta tudtomra, nem hajlandó kávéval kiszolgálni. Persze csak tréfált, hiszen az olasz vendéglátás szentsége felülírja a legvadabb klubellentéteket is, és kedvesen fogadta mentegetőzésem, mely szerint csak a Juventus BL-meccsére, a Dinamo Zagreb elleni összecsapásra érkeztem a városba. Emellett volt egy adum is: a pékség a Corso Re Umberto szomszédságában állt. Ez az az utca, amelyen emlékmű őrzi Luigi „Gigi” Meroni emlékét, és amelynek meglátogatása emberszámba sorolt a Toro-drukkerek előtt is.  Gigi Meroni a supergai katasztrófa után ismét megerősödő, sőt lassan szárnyaló Torino ásza volt az 1960-as évek elején. 21 évesen került a klubhoz, olasz rekordot jelentő 300 millió líráért cserébe. Meroni a „Pillangó” becenévre hallgatott, oly kecsesen és kiszámíthatatlanul lebegett el a védők mellett, felett, hogy rajta ragadt a név. Különösen, hogy művészi, egyfajta hippi életvitelt folytatott, extravagáns ruhákat hordott, így személyiségétől sem állt távolt az elnevezés. 1967-ben egy gyönyörű cselsorozat után a tizenhatos sarkáról emelt a hosszú sarokba a Giuseppe Meazza Stadionban – ez a gól vetett véget a Grande Inter három éve tartó veretlenségének.  Az 1967-es év arról is emlékezetes maradt a szurkolók számára, hogy a csúf, gonosz, kapzsi és tolvaj Juventus – nem tévedés – 750 millió líráért akarta megszerezni a 300 millióval is olasz rekordot felállító játékost. A tervet azonban akkora közfelháborodás övezte mindkét oldalról, hogy végül nem lett belőle semmi, és Meroni a Torinónál maradt, de a két klub gyűlöletes viszonyát csak tovább élezte a dolog.  Mint utólag kiderült, végzetes hiba volt a Torinónál maradni: 1967. október 15-én a Sampdoria elleni bajnoki után Meroni egy csapattársa, Fabrizio Poletti társaságában készült nyakába venni a várost. Tiltott helyen próbáltak átkelni a nagy forgalmú Corso Re Umbertón, mikor a szabályosan közlekedő Attilio Romero Fiatja (mi más, gyűlölt Fiat!) elgázolta őket. Hogy szándékosságról szó sem lehet, arról mindent elmond, hogy Attilio Romero Torino-bérletes, fanatikus drukker volt, akinek otthonában egyetlen poszter lógott a falon: Gigi Meronié, és nem sokkal korábban természetesen a stadionban biztatta kedvenceit a Sampdoria ellen.  Akkora volt a csattanás, hogy a közelben lakó csapattárs, Lido Vieri is hallotta az ütközést. Lesietett az utcára, és még életben találta a súlyos sérüléseket szenvedő Meronit, akit haladéktalanul kórházba szállítottak, de az életét már nem tudták megmenteni. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"258797","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"Gigi Meroni emlékműve pontosan ott áll, ahol a gyűlölt Fiat elütötte a Corso Re Umbertón","typeof":"foaf:Image","width":"360"}}]]A temetésén húszezren vettek részt, ám Meroni annyira ellentmondásos személyiség volt – az olasz George Best, és erre a képre tudatosan rá is erősített életében –, hogy még az olasz egyház is megszólalt az ügyben, és rákoppintott a temetési szertarást végző Ferraudo de Francis atya orrára, aki túlságosan magasztalt „egy világi bűnökben fetrengő” embert.  Az ünnepelt sztár halála olyan erőt kölcsönzött a Torinónak, hogy október 22-én 4–0-ra kiütötte az ősi ellenfelet, a mérkőzésen pedig mesterhármast szerzett Nestor Combin, Meroni hű társa a csatársorban. A mai napig ez a legnagyobb arányú győzelem, amit a Torino aratott a derbik történetében.  Meroni halála az olasz – és a világ – labdarúgásának fordulópont-ját is elhozta. 1949-ben a super­gai katasztrófa után a Torino hiába remélt kártérítést a légi sze­rencsétlenségben elhunyt játékosai után, a bíróság a kérvényük ellen döntött. Nem úgy Meroni esetében, ami precedenst teremtett az olasz jogrendben, és a labdarúgás gyakorlatában is, ami a klubok és a játékosok jogi viszonyát illeti.  Zárásul, csak hogy még különlegesebb legyen a történet: Attilio Romero, a Fiat sofőrje 33 évvel később, 2000-ben a Torino FC elnöke lett, hogy aztán – már-már közhelyesnek ható drámával – a 99 éves klub is az ő elnöksége alatt lehelje ki a lelkét: 2005. augusztus 9-én a Torino Calcio – ahogy azt 1906. december 3-án megismerte a világ – csődött jelentett, és megszűnt létezni.  A Torino Football Club – ahogy ma ismerjük – 2005. szeptember 1-jén jött létre, és 2016. december 11-én, hazai pályán 3–1-es vereséget szenvedett az Öreg Hölgytől. De ez már egy másik történet. Hegedűs Henrik