Ábel Gábor halálára

Soha nem titkolta, hogy szereti, kihagyhatatlan életeleme volt. Némi túlzással a többi sportágat is fociszemmel nézte. Érvelt mellette, népszerűsítette, és szerette, ha az ő neve is a legelterjedtebb sportággal párosul. Megszámlálhatatlan írást hagyott maga után, sport-, de inkább fociéletünk állandó megörökítője volt.

Sajnos mindezt már csak múlt időben írhatom le, mert Ábel Gábor (1948–2021), lapunk évtizedeken át egyik legszorgalmasabb és kifogyhatatlan tárházú külső munkatársa elhunyt. „Rövid ideig tartó betegségtől meggyengült szíve 2021. december 19-én a késő esti órákban utolsót dobbant az érsekújvári kórházban” – olvasható fia Facebook-bejegyzésében.

Élete utolsó húsz éve számtalan szálon összekötött bennünket. Ő volt az, akit előbb Zselízről, a Lévai járásból, majd szinte egész Dél-Szlovákiából szállította az írásokat Régiósport rovatunkba. Élvezte, hogy milyen nagy teret kap kedvenc játéka lapunkban, tapintatosan szóvá tette, ha a szerkesztő nem a futball felé húzó szíve szerint döntött. Mert ő legszívesebben csak annak adott volna teret. S ha szűknek érezte a régiósport világát, az élsportba is bekacsintott. Szurkolóként a DAC-táborba tartozott, s ha szükség volt rá, megírta a kedvenc csapata mérkőzésén tapasztaltakat is.

Lámpása volt a futballnak, a Csemadoknak, Zselíznek és környéke közéletének. Űr marad utána nemcsak a családjában, hanem mindenhol, ahol örökmozgó létére még hetvenen túl is megfordult. Lelkesedése úgy vitte magával, hogy közben az orvosokkal csak beszélőviszonyban volt, s nem jutott eszébe, hogy szívére, egészségére is kellene időnként gondolni. Amikor észbe kapott, már késő volt. Legutóbb beszélgetésünk végén javulást kívántam neki, de utána napokig az motoszkált a fejemben, hogy miért nem győzködtem tovább, hogy már kórházi kezelésre van szüksége. Most már hiába tenném.

Gábor, nyugodt pihenőt az égi focimérkőzésen!