A végén csattant az ostor

Nagyon! Az olimpiára az ember még jobban odafigyel. Annál is inkább, mert négy éve, Sydneyben nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Nagyon izgultam, már-már elúszni látszott az érem, de szerencsére az utolsó kísérletem felettébb sikeres volt; a koreai pedig hibázott.

Nagyon odafigyelt ázsiai ellenfelére?

Oda-odapillantottam a monitorra, s amikor láttam, hogy lövése elkerülte a tizest, egy kicsit megnyugodtam. A többieket viszont nem kísértem figyelemmel; csak az utolsó kísérletemre összpontosítottam. Vártam a legmegfelelőbb pillanatra és arra gondoltam, milyen jó lenne dobogós helyen végezni. Pár másodperccel később már magasba emelt kézzel ünnepelhettem athéni sikeremet.

A tapasztalat döntött?

Nem, azt hiszem ma az döntött, ki volt a nyugodtabb és ki húzta meg a ravaszt a legmegfelelőbb pillanatban.

Az első és a kilencedik sorozatban viszont nem jött ki a lépése...

A kilencedik után én is meglepődtem, mert elször azt hittem, tizest lőttem, de sajnos, nem így történt. Elnéztem a céltáblát...

Mostanában füldugót használ. Miért?

A lövéseknél ugyanis elég nagy a durranás. Különben nagyon jól hallom, amit a közelemben beszélnek, azt is tisztán értettem, amit Bábik edző az utolsó kísérlet előtt kiáltott.

Miben hasonlítható az atlantai bronz az athénihoz?

Itt most jóval több kellett a sikerhez, hiszen nyolc évvel ezelőtt 594 körrel nyerték a viadalt, Sydneyben és Athénben pedig már 599-cel. A négy évvel ezelőtti betegségem erősen rányomta bélyegét a sportteljesítményemre. Sydneyben én voltam a favorit, s nem jött ki a lépés. Be akartam bizonyítani, hogy Ausztráliában valóban a betegség miatt szorultam le a dobogóról. Hatalmas nyomás nehezedett rám. Végül sikerült az éremszerzés, nagyon boldog vagyok. (zsi)