„A nagyapám nagybátyjának az unokatestvére...”

Újságíróként minden év vége (Budapesten újév eleje) az Év sportolója-gálán való részvételt is jelenti. Mit kérdezzek Zuzana Rehák Štefečeková sportlövőtől, ha a tavalyi interjú során már minden érdekes dolog szóba került? Úgyis az olimpiai bajnok síző Petra Vlhová fog nyerni, aki nem tud ott lenni Pozsonyban, minek ez a felhajtás?

Aztán – ezúttal a Nemzeti Színház helyett egy előkelő fővárosi hotel halljába lépve – minden ilyen és ehhez hasonló kétség eloszlik. Mert közhely ide vagy oda, egyszerűen minden sportolónak jól esik, hogy még egyszer, nagy nyilvánosság előtt elismerik az ezévi teljesítményét, azt hogy adott esetben néhány percnyi versenyzés mögött mennyi rengeteg munka van. És a sportolók arcán egytől egyig az látszik, ez nem egy újabb letudnivaló médiaszereplés, megtiszteltetésnek veszik, hogy ünneplőbe öltözhetnek a gálára.

Maga a díjátadó pedig – klasszikus tévés élő közvetítés hiányában is – mindig tartogat emlékezetes pillanatokat. Például rögtön az első díjazott, a sportújságírók szavazásán tizedikként záró birkózó, Tajmuraz Szalkazanov nyilatkozatát. A honosított vb-ezüstérmes, Európa-bajnok meglepően jó szlováksággal köszöni meg az elismerést, majd jó oszét módjára, kissé pajkos szemmel, de halálosan komolyan hozzáteszi: reméli, nemsokára meg is fogja nyerni az ankétot.

A hetedikként záró vb-ezüstérmes vízi szlalomos, 39 évesen a top 10 rangidőse, Alexander Slafkovský igazi show-t kerekít. „Jó, hogy azért az éltesebb sportolókról sem feledkeztek meg” – mondja mosolyogva, majd jön az obligát miniinterjú a műsorvezető párossal.

– Hányszor tévesztettek össze idén a hokis Juraj Slafkovskýval (aki egyébként második lett az ankéton)?

– Nem szoktak minket összekeverni, inkább azt kérdezgetik, van-e köztünk valamilyen kapcsolat.

– És van köztetek kapcsolat?

– Van.

A teremben nagyobb nevetés tör ki, így muszáj tovább vinni az irányt.

– És milyen ez a kapcsolat?

Slafkovský is nevet már, de hogy biztosan ne értsék félre, folytatja.

– Rokoni. Távoli unokatestvérek vagyunk. Az én nagyapám nagybácsija és Juraj nagyapja másodunokatestvérek.

Kész, vastaps, az előre megírt rendezői poénok nem ülnek, de Slafkovský spontán válaszai bejöttek mindenkinek.

Mosolyt csalt az arcokra a már említett sportlövő, Štefečeková is („Igen, szoktam úszni, síelni, görkorcsolyázni, jógázni, tornázni…, de ez mind olyan sportág, amit szeretek. Azt garantálom, hogy olyat senki nem fog látni, hogy egy tó körül rovom a köröket.”). Vagy épp a 18 éves Juraj Slafkovský kisvideója, amint egy betonfal előtt állva, előre-hátra billegve, kisiskolás hangsúllyal felmondja a tanultakat, köszönet, jó szórakozást a gálához, szép ünnepeket.

Persze komoly és megható pillanatokból sem volt hiány a szűk másfél órás, gyorsan pörgő díjátadón. A sportlegendák közé választott magasugrót, Mária Mračnovát spontán állótapssal köszöntötték a résztvevők. A lánya nevében az Év sportolója-díjat zsinórban negyedszer átvevő apuka, Igor Vlha pedig negyedszer is a sírással küszködve mondta el, mekkora öröm ez számára, és mennyi munka van a sikerek mögött. Mert Petra ugyan egy fenomén, de komoly meló nélkül messze nem tartana ott, ahol.

Az élet minden területén követendő ars poetica ez.