Sport

A letámadás mestersége – zsenik a rendszer szolgálatában

A Bajnokok Ligája 2017/2018-as szezonjának döntőjét a Liverpool és a Tottenham vívta. Egészen biztosan nem csak és kizárólag azért, mert ennek a két csapatnak van a letámadást leginkább hangsúlyozó és a rendszert mindenek fölé helyező, fiatal, dinamikus és sikeréhes edzője. De legfőképpen ezért.
Hegedűs Henrik

2019. szeptember 4. 18:15

- TASR-felvétel

A kétezres években a játékot elsősorban a labdabirtoklásra épülő futball uralta – szinte mindenki arra törekedett, hogy hosszú meccsperiódusokon át megtartsa a labdát, miközben az ellenfél visszahúzódott, és várta, hogy rá kerüljön a sor. Csakhogy az évek előre haladtával a csapatok egyre szélesebb körben elsajátították a letámadás mesterségét, így ahelyett, hogy hátul ácsorogtak volna az ellenfél passzjátékát csodálva, elkezdtek nyomást gyakorolni az ellenfélre és megzavarni a labdajáratást. 

Ez a gondolkodás persze nem volt újkeletű a futballban. Az 1970-es években az Ajax és a holland válogatott totális futballjának is a letámadás volt a fő sajátossága, valamint Arrigo Sacchi lehengerlő AC Milánját is ez jellemezte az 1980-as évek végén.

A letámadás újjászületése

Ennek ellenére a letámadás nem terjedt el a világon mindenhol – a Premier League-éra első két évtizedében például egyáltalán nem volt jellemző a letámadás. Az 1992 és 2012 közötti időszakból nehéz lenne akár csak egy csapatot is kiemelni, amely kollektív csapatmunkával tartotta volna nyomás alatt az ellenfelet. A következő öt évben viszont a letámadás szolgáltatta a futball legfőbb beszédtámáját.

A letámadást Pep Guardiola Barcelonája kezdte újra népszerűsíteni, különösen a 2010/2011-es Bajnokok Ligája-szezonban, amelyet meg is nyert a katalán csapat – 2009 után újra az MU ellen. A Barcelona két Manchester United felett aratott Bajnokok Ligája-győzelme között óriási volt a különbség: 2009-ben a Barca támadói a félpályáig visszahúzódtak, 2011-ben viszont könyörtelenül letámadtak, és elejét vették a United minden előre felé irányuló passzkísérletének. „Annyira az ellenfél térfelén próbáltunk játszani, amennyire csak lehetséges – magyarázta Guardiola. – Labda nélkül borzalmas csapat vagyunk, szóval mindig a lehető leghamarabb vissza akartuk szerezni.”

Ha csak egy edzőt kellene mondani, akit Guardiola letámadása nagyban inspirált, akkor André Villas-Boas lenne az. A portugál edző találkozása a futballal egészen költői volt – az akkor tizenhat éves Porto-szurkolót bántotta, hogy a kedvenc játékosát, Domingos Pacienciát Bobby Robson kirakta a csapatból. Villas-Boas ugyanabban a bérházban lakott, amelyikben Robson, ezért egy levelet dobott Robson postaládájába, amiben a Porto taktikájával szembeni kifogásait fogalmazta meg. Ezt követően Robson a tőle megszokott baráti stílusban áthívta magához Villas-Boast egy csésze teára, majd azt kérte tőle, hogy elemezze a Porto következő meccsét, rámutatva a vitatottnak vélt pontokra. Robsont teljesen lenyűgözte, hogy Villas-Boasnak milyen agya van a futballhoz, csakúgy mint annak idején José Mourinho, akit ő tett meg segédedzőnek. 

A félig sikeres apostol

Robsont követően Villas-Boas egyébként még akkor is a Portónál volt, amikor 2002-ben kinevezték José Mourinhót a csapat élére: az ő dolga volt az ellenfelek feltérképezése. 2009-re Villas-Boas maga is vezetőedzővé vált, a portugál Académicát irányította, mielőtt 2010-ben a Porto trénere lett volna. Az első szezonjában veretlenül nyerte meg a bajnoki címet, majd az Európa-ligát is elhódította a Braga fölött aratott 1–0-s sikerrel – az ellenfelet egyébként az a Domingos Paciencia irányított, aki akaratlanul is elindította Villas-Boas edzői karrierjét.

Rögtön az Európa-liga-győzelem után Villas-Boas kiérdemelte Robson és Mourinho elismerését, sőt, meglepő módon Guardioláét is, akivel korábban még soha nem találkozott személyesen. 

Mindig is inspirációt jelentett a számomra, mert a módszerei által fantasztikus futballt játszik a csapata – magyarázta Villas-Boas. – A minőség, amit képvisel, és a filozófiája egyfajta mintát jelent nekem a mindennapokra. 

Talán ez volt a figyelemfelhívó jel Roman Abramovics számára, aki nemrégiben menesztette Carlo Ancelottit, és aki epekedve sóvárgott egy olyan Chelsea-ért, amelynek jó a megítélése – így lett végül Villas-Boas a Chelsea edzője mindössze 34 évesen. Ez egy igen bátor és kockázatos húzás volt, és bizony Villas-Boas nem is örvendett túl nagy népszerűségnek Angliában, ahol gyakran „laptopedzőnek” nevezték, akit sokkal jobban érdekelnek a statisztikák, mint a játékosok menedzselése. Villas-Boas azonnal megpróbálta átültetni a Porto játékát a Chelsea-re, de mindezt kiábrándító eredménnyel tette. Villas-Boas végül nyolc hónapig húzta a Chelsea kispadján.  

Kevesebb mint öt hónappal a kirúgása után Villas-Boas visszatért a Premier League-be és a Tottenham Hotspur edzője lett, Harry Redknappet váltva. Itt is azonnal nyilvánvaló vált, hogy Villas-Boas letámadást fog játszani a csapattal. A 2012/2013-as idény nyitómeccsén a Tottenham 2–1-es vereséget szenvedett a Newcastle otthonában. Villas-Boas azt kérte a csapatától, hogy támadják le az ellenfél összes játékosát, kivéve a két középső védőt, Steven Taylort és James Perch-t, akik így 100, illetve 98 százalékos passzpontossággal zárták a meccset, miközben a többiek átlagos passzpontossága 77 százalék volt. Ez is csak azt erősítette meg, hogy Villas-Boas továbbra is hisz a magas blokkban, és esze ágában sincs felhagyni vele.

Tottenham, a modern futball iskolája 

A Spurs általában magasan, agresszíven támadott le. A londoniak játékának az volt az egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a kezdőkapus, Hugo Lloris söprögető kapusként rendszeresen kifutott a tizenhatoson kívülre, és olykor látványos fejesekkel tisztázott az ellenfél hosszú indításainál. A Spurs néha félelmetesen játszott Villas-Boas irányítása alatt, elsősorban a szenzációs Gareth Bale-nek köszönhetően. A Spurs 2012 szeptemberében, a Premier League-érában először 3–2-re győzni tudott az Old Traffordon, ahol a Moussa Dembélé–Clint Dempsey duóval agresszíven letámadták Paul Scholes-t és Michael Carricket az ellenfél középpályáján.

Gyakran megesett azonban, hogy a Spurs túlságosan intenzíven támadta le ellenfelét, így nem igazán tudta kontroll alatt tartani a meccset. És amikor Villas-Boas rendszere összeomlott, akkor az mindig látványos tragédia lett. A Spursnek akadt például egy szégyenteljes veresége a Manchester City ellen, amikor Jesús Navas kihasználta a magasra tolt védelmi vonalat, és már tizenöt másodperc után megszerezte a vezetést. A robusztus belső védőpárost, Michael Dawsont és Younes Kaboult darabjaira szedte Sergio Agüero sebessége, és a Spurs már a félidőre 3–0-s hátrányba került, a vége 6–0 lett. Kevesebb mint egy hónappal később a Liverpool hasonló körülmények közepette semmisítette meg a Tottenhamet.
Ebben az időben már nem Villas-Boas számított a letámadás reklámarcának a Premier League-ben. A karmesteri pálcát Mauricio Pohettinónak adta át, aki 2013 januárjában lett a Southampton edzője.

Meghalt a király, éljen a király

Pochettino egy nagyon ígéretes fiatal edző volt, akinek az edzői filozófiája szintén a letámadásra épült. Az argentin számára nagy inspirációt jelentett. Nemcsak Pep Guardiola, hanem a katalán mester nagy példaképe, Marcelo Bielsa is, akivel Pochettinónak amúgy is szoros volt a kapcsolata. Bielsa Pochettino ificsapatának az edzője volt az argentin Newell’s Old Boysnál az 1980-as évek végén, majd amikor az „Őrültet” kinevezték az első csapat trénerének, azonnal megadta a lehetőséget Pochettinónak, aki mindössze tizenkilenc éves volt, amikor argentin bajnoki címet ünnepelhetett. Bielsa csapata a magas intenzitású, energikus letámadásáról volt ismert – nem véletlen, hogy később Pochettino csapatai is.
Mikor Pochettino Angliába érkezett, Bielsa az Athletic Bilbao edzője volt, amellyel az Európa Ligában 5–3-as összesítéssel búcsúztatta a Manchester Unitedet: a Bilbao intenzív letámadása és gyors kényszerítői valósággal szétzúzták Sir Alex Ferguson csapatát. Bielsa már a meccs előtt felvázolta a filozófiáját. 

„A mi sajátosságunk, hogy a lehető leghamarabb, a pálya legmagasabb pontján visszaszerezzük a labdát. Ezt úgy értem, hogy a labda visszaszerzésében mindenkinek részt kell vennie, a csatárokkal kezdődően – magyarázta. – Amint megvan a labda, megpróbáljuk megtalálni a leggyorsabb módját annak, hogy keresztirányban eljuttassuk a támadókhoz.” Amikor ez működött, Bielsa csapata szenzációs volt, és Pochettino pontosan ugyanezt a stílust akarta viszont látni a Southamptonnál.

Minél erősebb, annál jobb

Pochettino játéka különösen hatékonynak bizonyult az erős ellenfelekkel szemben, amikor a Southampton meg tudta zavarni a hátulról építkező csapatok játékát. Az argentin az első három Premier League-győzelmét a Manchester City, a Liverpool és a Chelsea ellen aratta, de ugyanebben a periódusban nem tudta megverni a Wigant, a Norwich-ot és a Queens Park Rangerst – három kiscsapatot, akik nem is akarták felépíteni a támadásaikat, így a letámadás is jóval nehezebben ment ellenük. 

Pochettino elképzelései összességében tökéletesen működtek a Southamptonnál, ahol komoly sikereket lehetett elérni azáltal, hogy az akadémiának köszönhetően fiatal, intelligens, energikus játékosok álltak rendelkezésre, akik hajlandóak voltak új dolgokat tanulni. Ez az angol válogatott számára is hasznosnak bizonyult: Adam Lallana, Rickie Lambert, Jay Rodriguez, Nathaniel Clyne és Luke Shaw mindannyian megkapták a válogatott meghívót. A 2013/2014-es szezonban a figyelemre méltó nyolcadik helyen végzett a csapat, de elsősorban a Southampton stílusa, és nem az eredmények ösztökélték arra a Tottenhamet, hogy még azon a nyáron kinevezze Pochettinót.

Ez valójában egy kísérlet volt arra, hogy a klub tovább folytassa Villas-Boas filozófiáját, hiszen Villas-Boas és Pochettino esetében két olyan edzőről volt szó, akinél kőbe volt vésve a letámadás és a magas védelmi vonal.

Jürgen Klopp esete a PL-lel

A letámadást tekintve a 2015/2016-os szezonban a Tottenham legjelentősebb meccse a hazai Liverpool elleni gólnélküli döntetlen volt október közepén. A meccs maga eseménytelen volt, mégis jelentős, mivel ez volt Jürgen Klopp debütálása a Liverpool edzőjeként.

Klopp a Borussia Dortmundnál vált topedzővé, amellyel 2011-ben és 2012-ben is megnyerte a Bundesligát, majd a következő idényben bejutott a Bajnokok Ligája döntőjébe, ahol a Bayern Münchentől kapott ki a Wembley-stadionban – az angolok szentélyét megszállták a németek. A Dortmund rendkívül népszerűvé vált Angliában, és volt olyan időszak, amikor egy-egy Dortmund meccsre ezer angol szurkoló utazott el. A Westfalenstadion félelmetes atmoszférát biztosított, a jegyek olcsók voltak, és lehetett állni, valamint sört inni a lelátón – magyarul minden volt, ami a Premier League-ből látszólag teljesen kiveszett. És akkor ott volt a Dortmund üdítő, magas tempójú futballja, gyors átmenetekkel és direkt futásokkal tarkítva. Klopp futballja is a letámadás köré volt szervezve.

Hogy még pontosabbak legyünk, Klopp rendszere a gegenpresing köré volt szervezve, amely egy német szó, és lényegében a „visszatámadást” jelenti. Ez teljesen más volt mint a Villas-Boas és Pochettino-féle letámadás, amely az ellenél megzavarására irányult a támadóharmadban. Néha Klopp Dortmundja is így játszott, ám az ő letámadásukat az idő, és nem a pozíció határozta meg: a visszatámadás azonnal megkezdődött, ahogy a csapat elveszítette a labdát.

Ahogy Guardiola a Barcelonánál, úgy Klopp dortmundi módszerei is annyira hatékonyak voltak, hogy a filozófiája előbb elterjedt a Premier League-ben, mint ahogy ő megérkezett volna. Jürgen Klopp kinevezése életet lehelt a Liverpoolba a tizennyolc hónnappal korábban elbukott bajnoki cím után. „Egy olyan filozófiában hiszek, ami nagyon emocionális, nagyon gyors és nagyon erős – jelentette ki Klopp az első sajtótájékoztatóján. – A csapatomnak teljes gázzal kell játszania, és minden egyes meccsen ki kell adnia magából mindent – taktikailag is, természetesen, de a taktikához nagy szív is kell.”

Az első, Tottenham elleni meccsétől kezdve – annak ellenére, hogy Kloppnak csak néhány napja volt a Liverpool keretével az edzőpályán – a hatás nyilvánvaló volt. A Liverpool 4-3-2-1-et játszott, és dominálta a pálya közepét, a visszatámadást pedig azonnal megkezdte, ahogy elveszítette a labdát – ami gyakori volt, tekintve, hogy a Tottenham agresszíven letámadott. Ebből lett egy nagyon gyors, csapongó meccs, amely az ellenfél megzavarásáról, és a passzsávok lezárásáról szólt. A gólnélküli döntetlen nem volt meglepő, mivel mindkét csapatnak az volt a célja, hogy elrontsa a másik játékát. A meccs után Klopp elégedett volt csapat munkájával – a Liverpool lett az első csapat, amely többet futott, mint Pochettino Tottenhamje.

A határok feszegetése

A Tottenham magas letámadása azért is tudott szinte tökéletesen működni, mert Alderweireld félelmetes belső védő párost alkotott a belga Jan Vertonghennel – mindketten annak az Ajaxnak az akadémiáján nevelkedtek, amely szintén nagy hangsúlyt fektet a letámadásra. 

„Nagyon taktikusan edzünk – nyilatkozta ekkoriban Alderweireld. – A mi játékunk a letámadás, amelyben mindenki egymásért dolgozik, a csatártól kezdve a kapusig. Sikerre éhes csapat vagyunk, igazi szupersztár nélkül: még sohasem dolgoztam olyan keményen életemben, mint Pochettino alatt.”

A játékosok erőnléti szintje szintén nagyot javult a második szezonra, amely részben Pochettino intenzív edzéseinek volt köszönhető. „Hogy őszinte legyek, nem volt egy nyugodt pillanatunk sem az előszezonban – sóhajtott fel a 2018/2019-es szezon kezdetén Harry Kane, a Pochettino-éra legnagyobb nyertese. – Volt, hogy napi kétszer edzettünk, ilyenkor a határainkat feszegettük.”

Nem véletlen, hogy éppen ez a két csapat, a Liverpool és a Tottenham vívta a 2018-as BL-döntőt. Az edzők új generációja már olyan edzéseket tart, olyan stílust épít, ami hűen tükrözi a valódi játékot: a csapat együtt támad és együtt védekezik, miközben mindenki egyenlő, nincsenek kiemelt sztárok, a többiek felett álló karakterek. A letámadás elterjedtével a szabad szerepkör múlt idejűvé vált – nem véletlen az sem, hogy összességében a Liverpool milyen sokat nyert azzal csapatként, hogy eladta egyéni képességeit tekintve legjobb játékosát, Philippe Coutinhót a Barcelonának. 
A modern futball legnagyobb vívmánya éppen az lett a 2010-es években, hogy a sztároknak meg kell tanulni a rendszer szolgálatába állítani képességeiket, és csak ezt követően villoghatnak egyénileg. Pont úgy, ahogy azt a Liverpool és a Tottenham is bemutatta a tavalyi BL-szezonban. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Két gólt rúgott a ráadásban, így verte a Besiktast a Slovan az EL-ben

Barcelonában bravúros döntetlennel rajtolt a Ferencváros

Ötéves kislányt gázoltak el Nagymihályban

Mondák, legendák és régi történetek egy zárt közösségből

Egy kutatócsoport szerint lehetséges felére csökkenteni az üvegházhatású gázkibocsátást 2030-ra

Tizennégy ország íjászai versenyeznek Marcelházán

Legfrissebb galériák
Olvasta már?