A félsz dacára a csúcsra értek a lévaiak

Vasárnap este lettek bajnokok. Meddig tartott az ünneplés?

Ez a bajnoki cím a város és a klub számára is nagy siker, így kellőképpen megünnepeltük. A kassaiak elleni utolsó meccs után elég sokáig ott maradtunk a csarnokban, majd pedig egy étteremben folytattuk reggelig. Hétfőn szusszantunk egyet, majd kedden előbb Léva város elöljáróinál volt jelenésünk, aztán pedig – az eső miatt nem a főtéren, hanem a csarnokban – a szurkolóinkkal találkoztunk, akik begyűjtötték kedvenceik aláírásait és fotózkodtak velük.

Ha visszatekint az egész idényre, volt olyan momentum, olyan esemény, amely után azt mondta magában, ebből még valami nagy dolog is kerekedhet?

Pont az a lényeg, hogy nem, soha. Épp fordítva, még ha az alapszakasz második helyéről vághattunk is neki a playoffnak, igyekeztünk reálisan látni a dolgokat, sőt, talán azt mondhatom, hogy egy kis félsz is volt bennünk. Erős csapatok voltak a riválisaink, akik közül némelyeknek nagy kijelentései is voltak, mi viszont csak lépésről lépésre mertünk haladni.

Mi volt a legfontosabb tényező, ami a klubtörténet második bajnoki címéhez segítette önöket?

A mi csapatunk nem a sztárokról szólt, lényegében tíz, közel azonos képességű kosarasunk volt a keretben, akiket majdnem mindig tudott forgatni a meccseken Teo Hojc vezetőedző. Ezáltal pedig nagyon nehezen olvashatóvá váltunk az ellenfeleink számára. Csapatként tudtunk teljesíteni, és ez az egység a döntő első meccse után is megmutatkozott, amikor föl tudtunk állni az itthoni vereségből, és rögtön a második meccsen nyertünk Kassán, igazi kollektív kosárlabdával.

Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy kosárlabdaberkekben és a semleges szurkolók között is a lévaiaknak szorított a többség. Ezt önök is így érezték?

Aki figyelemmel kíséri a kosártörténéseket Szlovákiában, tudja, hogy néhány éve a megszűnés fenyegette a klubot. Szerencsére kemény munkával sikerült megmenteni az egyesületet, és találni olyan szponzorokat és játékosokat, akik magukénak érezték az új vezetés szellemiségét. Emiatt valóban sokan pozitívan viszonyultak hozzánk.

A kassaiak klubelnöke pár napja jelentette be, hogy egyebek mellett a döntő második meccsén született bírói ítéletek miatt nem fognak tovább az Eurovia SBL-ben szerepelni. Mi a véleménye erről?

Elsősorban szomorú vagyok, mert bármilyen komoly hagyományokkal rendelkező klub eltűnése nagy veszteség a homi sportágnak. Másrészt kicsit fájlalom, hogy ez a döntés kicsit beárnyékolja a mi sikerünket. Mert a nyilatkozat egy része akár úgy is értelmezhető, mintha kvázi mi lennénk az egyik oka a kassai klub megszűnésének, holott ez egyáltalán nincs így. Hét év kemény munkájával értünk fel újra a csúcsra, a kassai történések teljesen rajtunk kívül zajlanak. (ot)

A kulturáltság diadala

Hét év után tért vissza a hazai kosártrónra a lévai férficsapat. A klubtörténet második szlovák bajnoki elsősége a 2011-eshez hasonlóan némileg meglepetés, de a két diadal közti párhuzam itt vélhetően megszakad: a jelenlegi klubvezetés a biztosíték arra, hogy a „merjünk nagyot álmodni”-szerű irreális vágyak kergetése helyett a szisztematikus építkezés fog folytatódni.

Az első bajnoki cím megszerzése után ugyanis elszaladtak a lovak az egyesülettel: az Interrel karöltve sokkal többre vágyva a cseh ligában indultak, a hazai pontvadászat értékét egy „futottak még” B csapattal degradálták. A többi klub joggal érezte elégtételnek, hogy a következő szezonban az alapszakaszgyőztes lévaiakat már „nem engedte” a playoffba a versenykiírás. A cseh bajnokságban azonban egyik esetben sem jutottak túl a negyeddöntőn, majd a főszponzor gondjai miatt csődközelbe került a klub.

A nevüket Patriótákra változtatva, a támogatóknak és drukkereknek is (egyebek mellett a honlapon) könyörögve sikerült megmenekülniük a megszűnéstől, és évről évre lassan összerakni azt, ami egy bajnokcsapathoz kell:

1. Egy szakértő edzőt, aki időt kap a munkához. Teo Hojc ismeretlenül érkezett Szlovéniából, sikereket csak ifjúsági csapatokkal ért el. Filozófiáját azonban teljes mértékben elfogadta a klub: azt a pár légióst, akiket megengedhettek maguknak, hetek hosszú videózása alapján választotta ki Hojc, keresve a legapróbb bejegyzéseket is a kiszemeltekkel kapcsolatban. Úgy tartotta ugyanis, hogy a technikai tudás mellett legalább annyira fontos az emberi kvalitás. Ő maga erre az élő példa: harmadik lévai évére perfekt megtanult szlovákul (ahogy azt első, angolul zajlott beszélgetésünk során 2015-ben ígérte), sosem voltak gőgös nyilatkozatai (ellenben például az Intert irányító Oliver Vidinnel), az pedig, hogy egy tréner egy playoff-meccs közbeni kiállítására úgy reagáljon – a komáromi kollégával, Milos Sporarral egyetemben –, hogy a szünetben bocsánatot kér viselkedéséért a játékvezetői hármastól és a csarnokban levő szurkolóktól, alighanem a világon is egyedülálló.

2. Kell továbbá egy remek szurkolótábor, amelyre mindig lehet támaszkodni. Ha hangerőben nem is, létszámban már-már vetekednek a minden téren number one komáromiakkal a lévai drukkerek, akikre egyre jobban átragad a szakvezetés kulturáltsága. Mikor a playoff-elődöntőben csapatuk épp a földbe döngölte idegenben a komáromiakat, rákezdtek a „Mi vagyunk itthon” rigmusra, amely semmilyen körülmények között nem kelt pozitív hangulatot. A szpíker némileg erélyesebb felszólítására azonban – a mai világban szokatlan módon – nem füttyszó és ordenáré bekiabálás volt a válasz részükről, hanem saját csapatuk biztatása, már a kellemetlen „honfoglalós” sor nélkül.

3. S persze a bajnoki címhez a legszükségesebb, egy olyan csapat kialakítása, amelyben mindenki elfogadja a feladatát és szívvel-lélekkel végre is hajtja. A szlovák szinten sztárnak számító Milan Žiak alapvetően külföldi szerződésben gondolkodott, hogy aztán a csereirányító (!) szerepével is megbékéljen Léván. Vagy épp egy amerikai center, Garrick Sims sértődhetett volna meg, hogy nem kap több lehetőséget, mint a nála jóval kevésbé rutinos, időnként még mindig önbizalomhiányos Boris Bojanovský. De a többieknek is, Krajčovičnak, Diabaténak, Mijovicsnak, Vaslnak, Kurbasnak és Djuricsnak is el kellett fogadnia, hogy „csak” egy a kilenc egyenrangú kosaras közül. S a bizonyíték, hogy így tettek, a statisztika, mely szerint nyolcuknak is tíz pont körül mozgott a meccsenkénti átlaga a szezonban.

Részünkről csak annyit tennénk hozzá ehhez: sok ilyen történetet még a honi sportba!