Történetek az elfeledett határszélről

A földrajztudomány ma Aggteleki-karszt és Gömör-tornai-karszt néven ismeri azt a valójában egységes területet, melyet a rossz emlékű 1920-as határrendezést követően egy tollvonással kettéosztottak. Bölcs királyaink annak idején kunokat telepítettek ide az akkor még végeláthatatlan erdők, bővizű források őrzésére; annak a harcos népcsoportnak a leszármazottait, akik polovec néven írták be magukat Európa történelmébe – elsősorban a kijevi fejedelemség krónikájába. Innen a palóc elnevezés. Őrizték is a rájuk bízott javakat, s arról, hogy Gömörország erdei egyre szellősebbek, forrásai pedig fokozatosan elapadnak, igazán nem ők tehetnek, hanem a globális felmelegedés, mely e tájon csapadékhiányt eredményez, illetve a globális elhidegülés, mely az ember és a természet viszonyában mutatkozik meg leginkább.

A karsztvidék területén sosem volt könnyű az élet – a meszes, terméketlen vörös talaj (a palócok szerint „veresfőd”) alig hálálja meg a belé fektetett munkát, így növénytermesztéssel csak a termékenyebb folyóvölgyekben, a fennsíkok erdőtlenített részein, illetve a karszt dombságba simuló peremvidékén foglalkoztak. A mész- és szénégetésnek is leáldozott a múlt század derekán, az állattenyésztés pedig – néhány „elvetemült” kis- és nagygazdálkodó csökönyös „túlélőmutatványától” eltekintve – az utolsókat rúgja. Ma a határ mindkét oldalán nemzeti park található – míg „emitt” Gömör-tornai-karszt Nemzeti Park (NP Slovenský kras), „amott” Aggteleki Nemzeti Park néven tisztelik ugyanazt a területet, mely méltán tarthatna igényt a páratlan természeti kincsekben gyönyörködni vágyó nemzetközi nagyközönség érdeklődésére. De ez az „iparág” sem vert igazán gyökeret a mészkősziklás tájban; mert erre az elfeledett határszélre a változás szele is csak jó néhány évtizedes késéssel ér el.

Ebben az alig valószínű, „márquezi” világban található Kecső és Aggtelek község, melyek között mindössze egyetlen dombhát, meg az elszakítottság bő nyolc évtizede húzódik meg.

Többszörösen egymásra utalva

Hét évezreddel ezelőtt a csiszolt kőkor embere lakta e tájat, ám talán az összefüggő barlangrendszert alkotó Baradla- és Domicacseppkőbarlangban talált leletanyagnál is érdekesebb a történészek azon megállapítása, mely a IX.–XII. századra, a honfoglalás korára vonatkozik. Bár településnyomokat nem találtak, a térségben az 1960-as évektől folyamatosan több kis vaskohót vagy őskohót tártak fel, amiből Ila Bálint levonta a következtetést, mely szerint „nem kétséges, hogy ez a terület a királyság első századaiban várbirtok volt, közelebbről az itt húzódó őrvidék része. Itt húzódtak a királyi gyepük és ugyanitt éltek a királyi várispánság erdő- és vízóvói”.

Kecsőt és Aggtelket a XIII. század elején említik első ízben a határjárásról készült feljegyzések, s ezekből kiderül, hogy két, területileg összefüggő településről lehetett szó. Előbb a tatárok, majd a husziták dúlták fel a vidéket, mígnem a mohácsi vészt követő török hódoltság korában Kecső teljesen elpusztult. Lakóinak egy részét az 1550-es években már az aggtelki dézsmajegyzék említi, ami azt jelenti, hogy a hegy túloldalán található településen kerestek menedéket. Kétszáz évvel később áttelepített lakossággal építik fel újra a falut, de már nem az eredeti helyén.

1920-ban Kecső és Aggtelek között megvonták a trianoni határt, ám ez nem jelentette azt, hogy a kapcsolatok végérvényesen megszakadtak. Az egymásra utaltság négy évszázaddal később, 1946-ban nyilvánult meg újfent – a második világháborút követő népmozg(at)ások elől a Csehszlovákiához tartozó Kecső lakosságának egy része ismét csak Aggtelekre menekült. Antal István Bertalan egykori jegyző így ír erről helytörténeti munkájában: „1946 – menekültek siránkozásától hangos a falu. Kecső községből kilenc, Hosszúszóról egy család menekül Aggtelekre a csehszlovák hatóságok által elrendelt morvaországi kitelepítés elől. És megismétlődik a négyszáz év előtti történelem: Aggtelek a menekülteket most is befogadja…”

Pillanatképek egy betyár világból

„1934-ben születtem, egész életemet itt éltem le; tizenkét éves voltam, amikor a menekültek a faluba érkeztek” – mondja Kovács Gyula aggteleki lakos, s név szerint sorolja azokat a kecsőieket, akik a deportálás helyett a hontalanságot választották: Tóth Márton, Lőrincz Andor, Örvös István, Örvös Márton, valamint Molnár Ferenc. Természetesen valamennyien családostól érkeztek, ki batyuban, ki szekéren hozva csekélyke, menthető ingóságát.

„Mi egy idősebb házaspárt, Lőrincz Mártont, illetve feleségét, Zsuzsát fogadtuk be. Körülbelül négy évig laktak nálunk, de a többiek is ideiglenes otthonra leltek a faluban. Aki tehette, bérelt földeken kezdett gazdálkodni, de akadtak közöttük olyanok is, akik fuvarosnak álltak. Voltak, akik négy, de akadtak, akik nyolc-tíz év múlva tértek vissza Kecsőbe.”

Kegyetlen világ volt itt a második világégés alatt, emlékszik vissza Kovács úr; a szovjet csapatok bejövetelét követően a községben hat hétig állt a front. A három-négy kilométerre található Hosszúszó határában négy német katona foglalt harci állást, s tartotta fel a Vörös Hadsereg több ezer fős alakulatát. Legenda ez, vagy valóság? Mondják: így történt…

„A templomban volt a hadikórház; a padokat szétszedték, azokon feküdtek a sebesültek. A négy német meg szakadatlan ágyúzta a falut, hogy minden romokban hevert. A lakosság a Baradla-barlangban húzódott meg, ott éltünk hetekig; ennek köszönhető, hogy a hat hét alatt csak egyetlen polgári személy vesztette életét. Az oroszok feldúltak és kifosztottak mindent – épp úgy, mint annak idején a tatárok meg a törökök.”

Mindenki élt, ahogy tudott – sommázza a történteket. A lakosok jelentős része csempészetből tartotta el magát; ki sóért, ki terményért, ki meg dohányért kockáztatta meg az éjjeli átkelést a zöldhatáron, de a ló is kelendő portéka volt az idő tájt.

A falut elpusztító 1858-as tűzvésznél, illetve az 1944-es „frontátvonulásnál” is nagyobb érvágást jelentett Aggtelek lakossága számára a Rákosi-rendszer. A hatóságok huszonkét kulákot számoltak össze, Kovács úr édesanyja is három év börtönt kapott azért, mert földje, erdőrésze volt, ám nem tudta teljesíteni az ötszáz tojás, három mázsa vaj beadásáról hozott rendeletet. „Ha teliholdkor bekandikált a házba a holdvilág, édesanyám rettegni kezdett, hogy a csendőrök világítanak, megint viszik. Betyár egy világ volt…”

Fogságból a semmibe

Az 1923-ban született Dusza Gyulát Aggtelken a falu emlékezeteként tartják számon. Saját bevallása szerint is világot látott ember – cherbourgi hadifogságból tért haza, látta a tengert, s ezzel a múlt század negyvenes éveiben e tájon kevesen büszkélkedhettek. Bár lehet, hogy meglett volna nélküle…

„Szüleim földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, s aki keményen dolgozott, azért boldogult. Mert eléggé iparkodó nép az aggtelki – állapítja meg. – Amellett meszet is égettünk, s bizony volt olyan hét, hogy háromszor szekereztem le Ózdra eladni, akkora keletje volt.”

Tizenkilenc évesen, katonaként esett hadifogságba – szerencséjére amerikaiba, s bő egy évig élvezhette a jenkik vendégszeretetét. Erről a korszakról ma is nagy elismeréssel nyilatkozik – nem úgy a hazatértét követő évekről, hiszen a nulláról kellett kezdeniük.

„Az állófront miatt a házunkon egyetlen ablak, ajtó nem maradt épen – mondja –, s hogy segítsünk magunkon, csempészni kezdtünk. Tízéves sem voltam, amikor először elfogtak a cseh fináncok, mégpedig Žák és Lavička nevezetűek. Úgy könyörögtek ki a kezeik közül…”

Duszáék a Kecsőből menekülő Barkaiéknak adtak otthont a negyvenes évek második felében; rokonságban álltak velünk, miképp fél Kecsővel. Ők jószágokkal érkeztek, de rövid idő múltán visszatértek szülőfalujukba – legalábbis egy részük. Mert – ismét Antal István Bertalant idézve – „a tíz menekült család közül három később az ország belsejébe tovább vándorolt (ifjabb Hegedűs Sándor, Barkai János és Kovács László), míg az itt maradt hét család végleg letelepedett a községben. Gyermekeik már itt kötöttek házasságot, itt élnek és dolgoznak, új házakat építettek és beolvadtak a faluba.”

Kárpótlást – de hogyan…?

Aggtelek lakosai nem kaptak kárpótlást az elkobzott földekért, erdőkért, mert itt minden a nemzeti parké – hangzik a keserű szájízzel ejtett megállapítás a karsztok alján, ugyanakkor az egykori Csehszlovák Köztársaságból a deportálás, a meg- és kihurcolás elől menekültek leszármazottainak sincs sok okuk a reménységre. Szlovákiában földet visszakapni, vagy kárpótlást kieszközölni legalább annyira bonyolult, mint megoldani azt a bizonyos gordiuszi csomót.

Megjárta a maga kálváriáját Kövér Ferencné is, aki egyévesen került Aggtelekre; szülei a deportálás elől menekültek.

„Laktunk az Alvégen és a Felvégen is – emlékszik vissza –, míg a hatvanas években végre saját házunk lett. Megesett, hogy a nyakunkba szakadt a szükséglakás teteje, s úgy toldoztuk-foldoztuk a falakat, hogy a szél ne süvítsen rajtuk keresztül. A szüleim odaát gazdák voltak, így sok mindent ott hagytunk – házat, vetőgépet, egyéb berendezéseket. De hátrahagytunk több mint tíz hold földet, valamint erdőrészt is. Édesanyám sokat emlegette, s pontosan tudta, hogy hol, mennyit…”

Miután tudomást szerzett a kárpótlás lehetőségéről, előbb levelet írt a szlovákiai hivataloknak, majd személyesen látott az ügyek intézéséhez. Annak ellenére is, hogy első kézből kapta az információt, mely szerint eddig még senkinek sem sikerült „az ügy” végére járnia.

„Egy ügyvéd jelentette ki, hogy nekünk nem jár semmi, mivel önként hagytuk el Csehszlovákiát, a deportálás elől menekülve. Ha végzéssel telepítettek volna ki, még talán jogosultak lennénk… Ugyanakkor találkoztam olyan véleménynyel is, hogy ha ki tudom járni a tulajdonjogot, ha kárpótlást nem is kapok, bérbe adhatom a földet. Ez viszont rengeteg időbe és pénzbe kerül. Ha sikerülne is elintéznem, esetleg az unokáim lehetnének a haszonélvezők.”

A Szabad Föld egyik 2004. márciusában megjelent számát nyomja kezembe. A magyar tulajdonosokról és felvidéki földbirtokokról szóló írás szerint Szlovákiában mintegy hatszázezer hektár föld várja a gazdáját; olyan nevesítetlen földterület ez, melynek gazdái „odaát” talán nem is tudnak arról, hogy „ideát” földbirtokosok… Persze az sem sokat változtat a dolgon, ha tudnak róla, hiszen a tulajdonjog gyakorlását körmönfont jogszabályok teszik átláthatatlanná.

Visszakanyarodva írásom elejére: valahol honfoglalás ez is – de nem magyar módra…