Ötven éve alakult a Felső-csallóközi Népi Együttes

A rendezvényt Jégh Izabella nyitotta meg Urbán János Anyanyelvem című versével. A rendhagyó, de a megszokottól eltérő megnyitón a 14.00 órakor kezdődő ünnepi akadémiával a szervezők és a régi tagok visszaemlékeztek a fél évszázaddal ezelőtti kis csoport születésére, amely később mozgalommá terebélyesedett, s amely együttes munkája többet jelentett a táncnál, egy koreográfiánál. „Manapság hajlamosak vagyunk azonosulni azzal a divatos nézettel, miszerint csak a jelennek és a jövőnek kell szentelni minden időnket, és nem fontos sokat foglalkozni a múlttal. Pedig múltunk ismerete, tisztelete nélkül nem lehet jövőt alapozni, valamint jövőt építeni” – figyelmeztetett a helyi alapszervezet elnöke, Nagy Erzsébet (Elza) ünnepi köszöntőjében. Beszédében felelevenítette az egykori országos hírű táncegyüttes, valamint a későbbi sikeres csoportok tevékenységének főbb mozzanatait. Pozsonypüspöki életének szellemi és kulturális pezsgése az 50-es években kezdődött az alapszervezet, majd négy évre rá az első néptáncegyüttes megalakulásával. A kezdetben amatőr táncosokból, koreográfusokból összeállt csapat autodidakta módon fejlődött, a szakkönyvekből ellesett tánclépéseket a gyakorlattal egyre csiszoltabb és tökéletesebb mozdulatok váltották fel. A később Felső-csallóközi Népi Együttes névre keresztelt csoport a fellépések mellett több versenyen is bizonyította tánctudását, közülük a legjelentősebb a Csehszlovák Néptánccsoportok Országos Versenye volt Ostraván. Az első nagy együttes anyagi okok miatt egyesülni kényszerült a somorjai tánccsoporttal, így először Somorján, majd – a területi átszervezések miatt – Dunaszerdahelyen működött tovább. Az éveken át tartó sikersorozathoz nemcsak az alapító tagok, de az őket követő tánccsoportok tagjai is hozzájárultak. A hagyomány ápolását újabb csoportok folytatták, elsőként Czingel László vezetésével, aki koreográfusként is megállta a helyét. 1963-ban a pozsonypüspöki tánccsoport a vereknyeivel egyesült, ez idő tájt Quittner János koreográfus gazdagíthatta formációival a táncok színes palettáját. Az együttes ekkor vette fel a Kis-Duna nevet. 1968-ban Takács András vette kezébe a mozgalom irányítását. Tizenöt éves tevékenysége alatt a táncosok rendszeresen felléptek a helyi ünnepségeken, és gyakran szereplői voltak az országos rendezvényeknek is. Ennek a munkának elismeréseként a találkozó keretében az önkormányzat oklevéllel jutalmazta Horváth S. Rudolf, Takács András, Quittner János és Czingel László koreográfusokat, Csölléiné Mónosi Katalin alapító tagot, továbbá Benéné Holub Zsuzsannát és Koller Ferencet.

Az ünnepség első részének folytatásaként az együttes kitüntetett koreográfusai üdvözölték az egykori társakat, felelevenítve a múlt ezen örömteli időszakának közösen átélt élményeit, a próbák hangulát, az első színpadra lépés, majd az első sikerek boldogságának pillanatát, megköszönve az együttműködést. „Embert próbált faragni belőlünk ez a bizonyos kis kolektíva” – ragadta meg a tánc valódi üzenetét Takács András élménybeszámolójában, de a további köszöntőkben is megfogalmazódott a néptánc közösség- és jellemformáló ereje, az a kincs és az a hagyomány, amely nemzedékről nemzedékre ruházódott át, s amely örökség értéke sajnos manapság egyre inkább feledésbe merül.

Rövid pihenő után 17.00 órakor vette kezdetét az egykori együttes tagjai tiszteletére szervezett ünnepi műsor. Elsőként a helyi magyar tanítási nyelvű alapiskola diákjai kedveskedtek egy rövidebb összeállítással, ezt követte Oňová Orbán Gizella majd Fürst Pál nótacsokra Orbán Szilveszter zenei kíséretével. A dunaszerdahelyi Istiglinc gyerekcsoportjának csallóközi táncai után a somorjai Csalló együttes táncosai ropták, a rendezvény formális részének méltó befejezéseként a Szőttes Jöjjenek a lagziba! című műsorából adott elő egy részletet. Este 19.00 órakor kezdődött a harmonikaszó melletti kötetlen szórakozás, az éjszakába nyúló nosztalgiabál.