Négy-öt magyar összehajol...

Ipolybalogon, ebben a honti községben olyan fiatalokra találtam, akik nem elégszenek meg azzal, hogy céltalanul sodródjanak az árral. 1997-ben alapították meg a Szent Korona Kórust. A névadás nem véletlen, hiszen Ipolybalog a Kárpát-medence azon három településének egyike, ahol a Szent Korona díszíti a templom tornyát. Hétszáz évvel ezelőtt, a trónviszály idején ugyanis itt őrizték egy éjszaka a magyar koronát, egy, az oltár mögötti mélyedésben.

A fiatalok először csak a szentmiséken énekeltek, majd némi ösztökélésre, rászánták magukat, hogy vállalják a megmérettetést országos viszonylatban is. Három évvel ezelőtt vettek részt első ízben a galántai Kodály-napokon, ahol rögtön ezüstkoszorús minősítést szereztek. Tavaly már nemzetközi versenyre is elmerészkedtek: az Olomoucban rendezett kórustalálkozón, ahol több mint 7000 résztvevő jött össze, kategóriájukban ezüstkoszorút sikerült szerezniük. A rangos mezőnyben – amelyben még Dél-Amerikából is voltak szereplők – az ő kategóriájukban mindössze egy kórus előzte meg őket.

Molnár Ottó kórusvezető és Cibulya Márk szervező vezeti a fiatal csapatot, amelynek átlagéletkora a huszonöt évet sem éri el. Honnan jött az ötlet, kérdem őket, hogy ezzel a nemes időtöltéssel foglalják le a község énekelni tudó fiataljait?

Molnár Ottó kórusvezető:

– Ez nem egy véletlen ötlet alapján született, hanem a falu előző plébánosa, megboldogult Mocsko Tibor kanonok úr kérte, hogy a szentmiséken a lányok énekeljék a zsoltárt. Akkoriban kerültem ide kántornak a községbe. Tulajdonképpen így kezdődött. Eleinte hét-nyolc lány énekelte a zsoltárt, később ez bővült, egyre több lány énekelt, majd jelentkezett egypár fiatalember is. A galántai kórusok minősítő versenye előtt természetesen volt már több fellépésünk, de ez volt az első, ahol versenyszerűen is felléptünk.

– Hol, merre fordult meg a Szent Korona Kórus az elmúlt években?

– Az alapvető küldetésen kívül, hogy a szentmiséken énekelünk, elkerültünk néhány minősítő versenyre is. Volt, amikor mi akartunk menni, de volt úgy, hogy ösztönöztek bennünket. Kétszer voltunk Galántán, egyszer Olomoucban, két alkalommal szerepeltünk a Námestovóban rendezett kórustalálkozón. De ezenkívül egyre több vidéki fellépést vállalunk, a közvetlen környék mellett felléptünk több alkalommal Budapesten, Esztergomban, de Rómában is, ahol három éve volt szerencsénk énekelni vasárnapi szentmisén a Szent Péter-bazilikában, de felléptünk a Santa Maria Maggioréban is.

– Honnan ez az igény a falu fiataljaiban? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy csupa jó torkú ember él Ipolybalogon?

– Ennek is szerepe van természetesen, de mint az előbb említettem, ebben nagy része van Mocsko atyának, akinek köszönhetően igen magas volt a zenekultúra a templomunkban, s nem utolsósorban lelkes segédjének, az akkori kántornak, aki éveken keresztül szolgálta az egyházközséget. Ők együtt alapozták meg a sikereket. De az sem elhanyagolható tényező, hogy az alapiskolában volt egy jeles zenetanár, aki nagyon szerette a gyerekeket, és meg tudta szerettetni velük a zenét. Faluhelyen egyébként nincs sok lehetőség kulturális tevékenységre. Természetesen a fellépések élménye is vonzza a fiatalokat, akik – lévén, hogy zömük egyetemista és középiskolában tanul – rendszerint a hétvégéiket áldozzák fel a próbákra.

– Önök rendszeresen szoktak pályázni a szlovák kulturális minisztériumnál támogatásért. Az idén, ha jól tudom, a kuratórium úgy döntött, hogy nem ad önöknek támogatást. Elképzelhető, hogy nem tudnak önökről, vagy minek tudható be, hogy ilyen mostohán intézték el önöket?

Cibulya Márk szervező:

– Tudni tudtak rólunk, hiszen minden évben kaptunk valamennyi támogatást, pedig éveken keresztül úgymond nem magyar felügyelet mellett folyt a támogatás elosztása. Most, hogy magyar főosztályvezető „kezeli” a kisebbségi kultúrák ügyét, nem tartottak bennünket méltónak a támogatásra. Hét pályázatot adtunk be különböző fellépéseink támogatására a minisztériumba, de úgy látszik, egyik sem tetszett nekik.

– Ki támogatja önöket? Hiszen az utazások sokba kerülnek manapság.

– Elsősorban a község és az egyház, de nagyon sok pályázatot adunk be minden évben különböző alapítványokhoz. Bár az idén nagyon lefaragták a magyarországi támogatásokat is, azért kaptunk némi támogatást például az Illyés Alapítványtól és az Apácai Csere János Alapítványtól. Időnként a kormányhivatal, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes hivatala is besegít.

Az ipolybalogi fiatalok esete sajnos szinte fehér hollónak számít tájainkon. Pedig esetükben nemcsak arról van szó, hogy a község lakossága – akárcsak az egész régió – erősen őrzi katolikus hitét, hanem a hiten túl egyfajta minőségi élet, a tartalmas szórakozás igénye is munkál bennük.

Fellépéseiket, utazásaikat, mint kiderült, zömmel a helyi közösség, az önkormányzat támogatja, nem kis anyagi terhet vállalva. Nem valószínű azonban, hogy felmerülne bennük a kétely, vajon megéri-e vagy sem az áldozatot.