Magyar állampolgárként Erdélyben telepedett le

Sára Ferenc: semmiképpen sem akarok innen elmenni1989. december 24-én a budapesti hatos villamoson utazott, amikor megtudta, hogy Romániában kitört a forradalom. Győrbe utazott volt feleségéhez, aki a szentestére készült, összepakolt néhány meleg holmit, otthagyta családját, két hónapos kisfiát, hároméves lányát, és elindult Erdélybe ünnepelni. „Megkérdeztem egy-két barátomat, jönnek-e, aki jött, jött, aki nem, nem. Nem tudom, miért jöttem, nem csinálok semmit tudatosan, inkább ösztönösen” – mondja Sára Ferenc. Eufórikus állapotok voltak akkortájt Gyimesben, a szabadságot ünnepelték, nem kellett félni, hogy jön a milicista, végre lehetett énekelni, szórakozni. Ekkor már szinte mindennapos vendég volt Gyimesközéplokon, ebben a Csíkszeredától negyven kilométerre levő 5000 lakosú magyar faluban.

„A hetvenes évek elején egy televízió-műsorban hallottam először gyimesi zenét. Nagyon megmaradt bennem a hegedű és a gardon kombinációja.” 1976-ban megkapta jogosítványát, megkereste Románia térképén Gyimest, és elindult. Bár Ceausescu Romániájába nehezen lehetett bejutni, havonta elment Gyimesbe, a nyarakat is általában ott töltötte. 1995-ben új feleségével aztán végleg Gyimesközéplokba költöztek. Bár a román állampolgárságot nem vette fel, de letelepedési engedélyért folyamodott. „A főrendőr

HÜLYÉNEK NÉZETT.

Nem értette, miért akar egy magyar állampolgár Romániában letelepedni.” Másrészt Romániában nem is létezik igazán olyan törvény, amely külföldiek letelepedését szabályozná. ĺgy 1995-től turistaként él Erdélyben. Bár nem hétvégékre jár oda, vagy kirándulni, ott él, ott a telke, a háza, minden vagyona, mégis havonta át kell lépnie a magyar–román határt, mert csak harminc napig tartózkodhat az idegen Romániában, aztán „haza kell mennie”. Bár nincs nagy véleménnyel az Európai Unióról, a jelenlegi helyzetben számára ez lenne az ideális megoldás, hiszen az ember oda megy, ahova akar, ott telepszik le, ahol akar. „Nem kéne havonta néznem az útlevelemet, mikor jöttem át, mennyi időm van még. Elég fárasztó és unalmas havonta 1000 kilométert megtenni. Nagyon jól ellennék én itt e nélkül.” De addig is marad az utazgatás, mert Sára Ferenc hajthatatlan. „Változtatni lehetne ezen a helyzeten, ha sok pénzt fizetnénk. Akkor talán kaphatnánk egy hoszszabb időre szóló pecsétet, de ezeknek nem adok pénzt, főleg nem annyit, amennyit fizetni kellene.” Inkább havonta hazamegy, találkozik a barátokkal Debrecenben, vagy ellátogatnak Nyíregyházára, ahonnan a felesége származik. Aztán vissza.

Nem készült évekig arra, hogy Gyimesbe költözzön, teljesen természetesnek fogja föl, hogy ott van. „Nem gondolkodtam én ezen egy pillanatig sem, csak azon, hogy minél hamarabb ide jöjjek. Itt vagyok, ennyi.

BEÜLTEM A TRABANTOMBA,

Gyimesközéplok Setétpataka részén – ahogy itt mondják – házbérbe jöttem. Le akartam telepedni, ezért vettem itt egy eladó telket, itteni mesteremberekkel kalákában felépítettem a házamat, amiben tudtam, segítettem nekik. Fát adtak, iszonyatosan sok mindenre megtanítottak ez alatt a nyolc év alatt. Mostanában már nem kell mesterembereket hívnom. Szeretem a fát, szeretek vele dolgozni”. Állítja, 1976 óta folyamatosan tanul a helyiektől. Pedig falun nőtt fel, Turán. A gyimesi életmód nem volt idegen számára, csak otthon nem voltak hegyek. A gazdálkodás ugyanúgy megy mindkét helyen. „Ide kell jönni, meg kell nézni a helyet, beszélgetni a helyi emberekkel, s bele lehet szeretni. De pontosan nem tudom megfogalmazni, miért jöttem ide, mint ahogy azt se lehet elmondani, hogy miért jó a húsleves.” Nem misszióként fogja fel itteni életét, csupán egy természetes állapotnak.

Jó kérdés, válaszolja arra, hogy miből él. „Amiből az itteniek, állattartásból, kertészkedésből, falopásból. Nem szeretnék félreérthetően fogalmazni, de itt vagyok egyfajta bazárimajom-turistalátványosságnak is, ezért is elég sokszor kell átmennem Magyarországra, mert hívogatnak gyimesi táncokat tanítani.” Amikor megkérdeztem a helyieket, hogyan fogadták Sára Ferencet, úgy beszéltek róla, mint az istenről. „Ez az egész arról szól, kiért mit tudsz tenni. Hallottam egy nagyon érdekes mondást:

SEGĺTS ÚGY, HOGY NE ÁRTS.

Ebbe bele lehet szeretniRigó Konrád felvétele Hogy ne verj szét magad körül semmit, ne árts az embereknek, a kultúrának, a természetnek. Ezt a gondolatot abszolút a magamévá tettem. Látják a helyiek, hogy itt vagyok, viszem az öregeket és a gyerekeket Magyarországra fellépni, évente szervezem a gyimesközéploki tábort, amibe a helyieket is belevonom, de én futok mindenhol, a középpontban én vagyok, mert valakinek kézben kell tartania a történéseket.” Mióta Gyimesben él, nem változott itt semmi. Sajnos, teszi hozzá. Ezerféle dolgot szeretett volna megváltoztatni, például a szemételhordást. Létre akar hozni egy kulturális szabadidőközpontot, ami bár már folyamatban van, ám a bürokrácia komoly akadályokat gördít a terv útjába.

Felesége viszont gyökeresen megváltoztatott valamit: „Most Gyimesközéplokon 350 gyerek nem szégyelli saját régi kultúráját, sőt, szereti csinálni. Ez óriási változás, azelőtt nem foglalkozott velük senki.” Felesége minden középloki iskolában régi kultúrájukat tanítja. Több iskola van, kettő a főút mentén, több a patakok völgyeiben. Szégyellték vagy nem ismerték kultúrájukat? – teszem fel a kérdést. „Szégyellték – hangzik a válasz. – Az idősebbek viszont nagyon tudatosan és pontosan vigyáznak kultúrájukra, én is tőlük tanulok.” Az ittenieknek más a természetes, mint azoknak, akik idejönnek. „Aki idejön, azt mondja, milyen szép ez a hely, a kaszálás csíkja, a rend bevágása, szép ahogy lóval húzatják a fát és a szénásszekeret. De egy itteni embernek felmenni a hegyre fáért, vagy kaszálni hegyről lefelé a lejtőn hónapokon keresztül, nagyon kemény meló. Nekik a McDonald’s, a homokóra, a diszkó nem természetes, ezért szívnak magukba mindent, ami bejön. Ez nagyon visszás dolog, mert mi meg idejövünk, és azt mondjuk, hát ez milyen szép!” Több barátja mondta már, hogy ő is itt akar élni, mert érdekesnek találták az itteni életet, de odaköltözni végül mégsem akartak. „Mondtam nekik, gyertek, próbáljátok ki, de még nem jött senki.

MESSZE VAN, NEM KÖNNYŰ ITT.

Nem panaszkodom, egyszerűen mindenkinek nehéz, aki más környezetbe kerül. Sok mindent meg kell tanulnia, különben elvész.”

Sára Ferenc nem beszél románul, a rendőrökön kívül nincs is román a faluban, Hargita megyében eleve kevés van. „Nem vagyok rászorulva. Érteni már sok mindent megértek, mert természetesen kereskedelmi kapcsolatban vagyunk. Kukoricát, pálinkát, bort hoznak, mi meg adunk helyette krumplit, deszkát, ami itt van. Hallom, mit beszélnek, helyenként megértem, de hát a helyiek sem beszélnek nagyon románul.” A nők közül nagyon kevesen beszélik az államnyelvet, a katonaviselt férfiak értegetnek, de rosszul beszélnek románul. „Mennyibe kerül, mi az, mit kér érte, igazából ebben merül ki az itteni romántudás.”

„Nem”, válaszolja határozottan, amikor azt firtatom, nem tervezi-e hazaköltözését. Gyimesben akarja leélni életét. „Itt a házam, az életem, mindenem itt van”, mondja, de kardoskodom, hogy a házat el lehet adni. „Ha te építetted, akkor nem lehet. Olyan területen, ahol az enyém van, főleg nem lehet.” Háza a hegy lábán, kertjében patak, a környezet zöld, legelésző állatok, mennyei nyugalom. Mindezek közepén a gyönyörű ház. „Hazudnék, ha azt állítanám, hogy még nem fordult meg a fejemben, mert nem csak fenékig tejfel itt minden. Mikor véget ér a tábor, s mindenki elmegy, vége az ünnepnek is, marad a szürkeség, ami messze van a rózsás körülményektől, de semmiképpen sem akarok elmenni. Ha elmennék innen, csak keletre, Indiába. Az nagyon szimpatikusnak tűnik, de teljesen mindegy, hova megy az ember, mindenhol utoléri a civilizáció. Itt meg az emberek karján nincs óra, a természeti jelenségek alapján cselekednek, kaszálnak, fekszenek, kelnek.”

NEM SZERETI A CIVILIZÁCIÓT,

pedig a nyakában mobiltelefon lóg, kocsija van, e-mailezik. „Ezek igazából számomra csak eszközök, a mobil azért van, hogy a barátaim elérjenek, ha akarnak velem beszélni. Nincs régóta telefonom, de egyre jobban látom a hátrányát. csak zavar abban, amiért ide jöttem.”