Koszovofóbia

Most aztán vitatkozhatnak a történészek, a nemzetközi jogászok és a politológusok, precedenst teremtettek-e a koszovói albánok a függetlenségük kikiáltásával, vagy nem. A szerbeknek természetesen nem tetszik a dolog, hiszen annyiban igazuk van, hogy éppen Rigómezőn harcoltak a nemzeti függetlenségükért. Lássunk egy kis történelmi leckét. A 12. században szerb uralom alá került területen először 1389-ben feszültek egymásnak a szerbek és az Oszmán Birodalom hadai. Az első csata érdekessége, hogy szerb, bosnyák, havasalföldi és albán egyesített hadak álltak szemben az oszmánokkal (vagyis: szerbek és albánok vállvetve). A szerb csapatban magyarok, horvátok, sőt lengyelek is harcoltak. A második csatára 1448-ban került sor, ekkor Hunyadi János vezette a magyar-havasalföldi hadakat II. Murád ellen. Jókai Mór plasztikus képet fest a második csatáról: „Mindkét sereg egy ponton iparkodott találkozni, s ez volt Pristina mellett a Rigómező, hol ötvenkilenc év előtt I. Amurat elveszté életét, s melynek emlékét azon helyen magas kőoszlop örökíté. Mindenik fél oment látott e helyen csatázni, de Hunyady hamarább ért oda, s a siető törökök elől elfoglalá a kőemléket s a mezőt körülfogó hegyormokat. A síkon a Raska folyam hömpölyög keresztül, melyen a magyar seregnek fél napba került átkelni, míg a török had három napig mindig vonult rajta keresztül. Egy oláh jósnő ezt rossz előjelnek jövendölé, amihez nem kellett nagy boszorkányság. Amurat serege négyszerte több volt Hunyadyénál.” A vesztes csatából menekülő Hunyadit „egy szerb paraszt, kit kalauzul választott, ahelyett, hogy Belgrádba vezette volna, árulóul Szendrőre vitte, halálos ellensége, Brankovics kezei közé. A szerb fejedelem kedves dolgot vélt Amuratra nézve cselekedni, ha Hunyadyt kezébe adja, de a nagylelkű férfi nemes utálattal veté meg az ajánlatot, s Brankovics egyfelől a magyarországi rendektől, másfelől Marnavics bosnya bojár által kényszerítve, szabadon bocsátá a hőst.”

Mint látjuk, a mai állapotokhoz hasonlóan, hat évszázada sem volt egyszerű a képlet Rigóföldön. Együtt és egymás ellen, közösen és egymásnak uszulva páholták egymást eleink. Közép-kelet-Európa és a Balkán hadvezérei és kiskirályai pedig mindig is hajlamosak voltak a nagyobb hatalom előtt hajbókolni.

Mint az elején említettem, a szerbeknek nem tetszik a koszovói történet, mert nemzeti bölcsőjüknek tekintik a területet. Az albánok, ha nem is bölcsőjüknek, legalábbis hazájuknak, s joggal, hiszen benépesítették, és mára elegük lett a szerbekből. A magyarok meg – másokkal együtt – szokás szerint ott véreztek a geopolitikai célok oltárán. Pedig holt volt még akkor a nemzetközi jog? Azt csak 1648-tól, a vesztfáliai béke óta datálják. Ekkor mondták ki először, hogy a statusquó-ról nem népek, hanem államok döntenek. Ami önmagában nézve is elég bizarrnak tűnik, hiszen azóta eltelt vagy három és fél évszázad, és ezalatt született meg például az amerikai függetlenségi nyilatkozat, hogy Belgium Hollandiából történt kiválását ne is említsük. Az egyik oldalon tehát a népek önrendelkezési óhaja és joga, a másikon a nagyhatalmi diktátumok, Trianon és Jalta szelleme. Ha a szerbek az előbbit komolyan vették volna, és nem veszik el Koszovótól az autonómiát, talán elkerülhetik a saját Trianonjukat. Késő bánat, marad a siránkozás, az egykori kisantant részéről is. Más idők járják. Hiába sumákolnak és tiltakoznak éppen azok az országok, amelyekben jelentős kisebbség él, és amelyeknek rossz a lelkiismeretük (Oroszország, Románia, Szlovákia, Spanyolország stb.), a koszovói albánok történelmet írnak a szülőföldjükön. Ahogyan ezt megtette Szlovákia és a volt szovjet, jugoszláv tagköztársaságok. S akkor senki nem óbégatott a nemzetközi jogról. Mindazonáltal ideje már felejteni az elavult statusquón alapuló vesztfáliai nemzetközi rendszert.