Három napig bújtatták a patikusék lányát

„Egy hétig gyalogoltunk alvás nélkül, a bakancs úgy feltörte a lábunkat, hogy a saját vérünkben tocsogtunk”A szerző felvételeAkkor még senki nem firtatta a textilkereskedő Buchbinder bácsi, a gyáros Sternlichték vagy a patikus Haasék vallási hovatartozását, de aztán eljött az idő, amikor ez mindennél fontosabb kritérium lett, a tehetség, szorgalom és emberiesség pedig feledésbe merült.

Áprilisi tanévzáró

A ma 78 éves Kovács Béla épp a háború végén lépett a Losonci Magyar Királyi Gimnázium hatodik osztályába. Addig eszébe sem jutott, hogy az iskolai évkönyvben a nevek mellett feltüntetett vallási hovatartozás valami rosszat is jelenthet, de amikor az egyik zsidó tanár óraszámát csökkentették, már sejtette, hogy baj van. „Losoncon soha nem volt zsidóelle-nes hangulat, az emberek nem dőltek be a fasiszta propagandának, hiszen ismerték a szomszédaikat, naponta találkoztak azokkal, akikről egyszeriben el kellett volna hinniük, hogy a legnagyobb ellenségeik. Az iskolában sem tettek közöttünk különbséget, épp csak hogy más hittanórára jártunk” – lapoz a megsárgult évkönyvben Kovács úr, és sorban olvassa a Dávid-csillaggal megbélyegzett osztálytársak nevét. „Kämpfner Tamás, Kuffler János, Buchbinder József, Weiner Viktor, Schwarz Éva, Garai János, Hertsko Béla és Haas Iván. Valószínűleg mind a nyolcan a haláltáborokban vesztek el, semmit nem tudok róluk. Utoljára akkor láttam őket, amikor 1944. április 1-jén az igazgató úr bejelentette, idő előtt befejezzük az iskolai évet, és április 5-én megkapjuk a bizonyítványt. A zsidó diákokat egy nappal korábban hívta be – a sárga csillag miatt –, hogy kímélje őket a többiek szánakozó-csodálkozó tekintetétől, és úgy tudom, még a nyáron el is vitték őket Auschwitzba. Azt hiszem, ők sem sejtették, hogy mi vár rájuk, csak azok a zsidók menekültek el időben, akiknek voltak külföldön kapcsolataik. Édesanyám például bejáratos vendég volt a gyógyszerész Haasékhoz, friss tejet, tojást, túrót hordott nekik biciklin. Emlékszem, mondták is neki, hogy eszük ágában sincs itt hagyni az otthonukat és mindent, amiért egész életükben dolgoztak. A lányuknak, Juditnak egy keresztény fiú udvarolt; ő a pesti kapcsolatai révén tudta, mekkora a veszély, és nagy nehezen rábírta a szülőket, hogy legalább a menyasszonyát kimenekíthesse az országból. Egy májusi éjszakán Judit édesanyámmal együtt biciklizett ki Panyidarócra (Panické Dravce). Senkinek nem tűnt fel, mert a környéken akkor még szabadon mozogtak a zsidók. A város határában a sárga csillagot is letépte a ruhájáról, és elkaparta a földbe. Néhány napig bújtattuk az egyik szobában, senki nem tudta, hogy nálunk van. Akkor talán nem is lett volna baj, mert a falubeliek nem jelentették volna fel, de később, amikor Szálasiék átvették a hatalmat, biztos bajunk származott volna belőle, ha kitudódik. Néhány napig én voltam Judit egyetlen társasága, a szoba hűvösében filmekről, irodalomról beszélgettünk, és tizenhat évesen örültem, hogy egy nálam négy-öt évvel idősebb lány komolyan vesz. Aztán autóval eljött érte a vőlegénye, és elvitte Budapestre. Hogy mi lett a sorsa, nem tudom, de a családja nem tért haza a haláltáborból.”

Hadköteles gyerekek

Losoncon a Fekete Sashoz címzett gyógyszertárban sem tudnak semmit az egykori tulajdonosokról. Azt hallották, Judit talán Amerikában él, bár a rendszerváltás után visszajött megnézni a szülővárosát, szülei gyógyszertárát mégsem igényelte vissza. Kovács úr édesanyja többször is találkozott vele, amikor Losoncon járt, de a fia azóta nem látta, hogy Panyidarócon búcsút intett neki. Hajdani barátai, ismerősei és osztálytársai közül soknak veszett nyoma a háborúban, és őt is messzire sodorta az élet Losonctól.

„1944 decemberében Szálasiék rendeletet adtak ki, hogy tizenhattól negyven éves korig mindenki hadköteles. Addig csak leventekiképzésben részesültünk, amely javarészt légoltalomból és menetelésből állt, a harctéri támadásról és védekezésről fogalmunk sem volt. Először a lengyelországi Krotosinba vittek, három hétig ott voltunk az úgynevezett kiképzőtáborban, de a kiképzésünk csak árokásásból állt. Fiatalok voltunk, inkább kalandot, mint veszélyt láttunk az egészben, és akkor még az ellátásunk is egészen jó volt. Sokszor főztek káposztát a kantinban, de egyébként nem lehetett panaszunk a kosztra és Hollós hadnagyra, a parancsnokunkra sem. Okos, becsületes tiszt volt, tudta, hogy esélytelenek vagyunk a túlerővel szemben, és arra ügyelt, hogy élve megmaradjunk. Mondogatta is: »Az oroszok tankokkal jönnek, mi azokra nem lövöldözünk, de megígérem, hogy hazaviszlek benneteket«. Amikor már közel voltak az oroszok, német egységek váltottak fel bennünket, és mi tovább meneteltünk Németország felé a luzsicai szerbek lakta vidéken. Egy hétig gyalogoltunk alvás nélkül, nagyon kevés pihenővel, a bakancs úgy feltörte a lábunkat, hogy a saját vérünkben tocsogtunk. Először a sziléziai Lissában vehettük le a cipőnket, de aztán annál keservesebb volt újra felhúzni, mert menni kellett tovább Drezda felé. Ott három napig vártunk az állomáson; egy hétre rá, hogy elindultak velünk a vagonok, 1945. február 13-án 600 ezer égő bombát dobtak a szövetségesek a városra. Mi akkor már Rostockban voltunk – újra egy kiképzőtáborban. Itt vettem először hasznát annak, hogy jól tudtam németül, mert a nyelvet nem beszélő katonákat én kísértem az orvoshoz, és így megúsztam a gyakorlatokat.”

Hadifogság és papi szeminárium

Az utolsó hónapokban behívott fiatal katonák számára már csak végtelen erőltetett menet volt a háború. Öt hónap alatt megtapasztaltak mindent: éhséget, nyomorúságot, fájdalmat és félelmet – egyetlen szerencséjük volt, hogy a tisztjeik sem hajszolták őket kilátástalan ütközetekbe.

„Ekkor már csak heten voltunk a tizennégy panyidaróci fiú közül, a többiek útközben meghaltak, vagy eltűntek. Mindenki tudta, hogy vége a háborúnak, és számunkra az egyetlen tét az irhánk megmentése, ezért már csak a visszavonulásról lehetett szó. Három hétig Usedom szigetén egy lebombázott gyártelepen húztuk meg magunkat, szerettünk volna kitörni, de az oroszok utolértek bennünket. Harcokra szerencsére nem került sor, mert Greifswald parancsnoka elejét akarta venni a pusztításnak, és önként átadta a várost. Innen gyalog Stargard lengyel városba, majd tovább vonattal Graudenzbe mentünk, ahonnan az oroszok hadifogolyként munkatáborba vittek. Én a fehérorosz Bobr faluba kerültem egy fűrésztelepre. A bánásmódra nem lehetett panaszom, de már nagyon vágytam haza, és sejteni sem lehetett, mikor telik le a fogság. Néhány hónap elteltével annyira legyengültem a vitaminhiányos koszt miatt, hogy jártányi erőm sem maradt, a lábam csupa fekély volt, és nem gyógyultak a sebeim. Három hónapig feküdtem a tábori kórházban, ott tudtam meg hét hónapi fogság után 1945 decemberében, hogy a csehszlovák foglyokat hazaengedik. 1946. március elején léptük át a határt, de először Malackára vittek karanténba. Sokan megszöktek onnan; én maradtam, mert szerettem volna továbbtanulni, és nem akartam szökéssel rontani az esélyeimet. A gimnáziumot Hatvanban fejeztem be. Sokat nélkülöztem, de mégis kimondhatatlanul boldog voltam, mert a tanuláson kívül semmi más dolgom nem volt. Érettségi után a váci papi szemináriumba jelentkeztem, ahol két évet el is végeztem, aztán a harmadik évfolyamot már Pozsonyban kezdtem el. Azt hiszem, ma pap lennék, ha a nyári szünetben nem hallom a vatikáni rádióban, hogy Pozsonyban kommunista szellemben folyik a papnevelés. Ezen komolyan elgondolkoztam, és magam is arra a következtetésre jutottam, hogy két úrnak, Istennek és a rendszernek nem tudnék egyszerre szolgálni. Otthagytam a szemináriumot, és jelentkeztem német–magyar szakra. Az egyetem elvégzése után a kékkői (Nagykürtösi járás) szlovák gimnáziumban tanítottam német és latin nyelvet, később a nyitrai pedagógiai főiskolára német szakos tanárt kerestek, így megpályáztam az állást. Azóta itt vagyok, távol a vidéktől, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ahol először találkoztam az emberi kegyetlenséggel, de a segítőkészséggel is. Ahogy múlnak felettem az évek, egyre többet gondolok a háborúban elveszett pajtásaimra és Juditra, a szép zsidó lányra is. Nem voltunk hősök, még csak bátrak sem, azt tettük, amit a legtöbb panyidaróci család tett volna. Anyám úgy érezte, kötelessége segíteni, hiszen 1940-ben apámat is egy kárpátaljai zsidó asszony ápolta nagy gonddal, amikor hastífuszban megbetegedett. Én is csupa hétköznapi apróságnak, egy jó szónak, egy estemből felsegítő kéznek köszönhetem, hogy túléltem a háborút és a hadifogságot. Azóta hiszem, hogy az egyes emberek tisztessége minden tömegőrületnél erősebb.”