Földet vissza csak számos buktató árán adnak

A törvényalkotó fellélegzett, megmosta a kezét, a törvény végrehajtását pedig rábízta a jogosult személyekre és a körzeti földhivatalokra, a hivatalon belül pedig egy alaposan felkészített hivatalnokra. Földnélküli lévén tőlem senki nem vehetett el földet, ezért aljas szándéktól vezényelve elvállaltam egy ismerősöm kárpótlási ügyét, akitől földvagyona egy részét az állam hektáronként 4000, azaz négyezer koronáért felvásárolta a Bős-Nagymarosi Vízlépcső építkezéseire, a másik része pedig az idők folyamán valahogy ráíródott az állam egyik vállalatának a tulajdoni lapjára.

Nincs szebb dolog az ügyintézésnél

Előfordul az ilyesmi, s ma már azt is tudom, hogy nincs szebb, felemelőbb és hálásabb dolog, mint felvidéki magyar emberként itt, Szlovákiában ügyet, ezen belül földügyet intézni. Pedig – gyanakvó lévén – szinte minden lehetőségre felkészültem. Közlönyöket bújtam, leporoltam agyonhallgatott törvényeket, elemeztem, osztottam, szoroztam, helyzetgyakorlatokat végeztem, elképzeltem első találkozásomat a hivatallal, a hivatalon belül a virtuális hivatalnokkal. ĺgy született meg eddigi életem fő műve, az államnyelven megírt BEADVÁNY. Az első sikerélményem az volt, hogy a beadványomat 2004. március 29-i dátummal a körzeti földhivatal iktatta. Mivel azóta több sikerélményben nem volt részem, tételesen felsorolnám vonatkozó bánataimat és aggályaimat.

Az előzőekből már tudjuk, hogy a beadványomat iktatták, így lelkesülten, iktatott beadványom másodpéldányát lobogtatva átügettem a kataszteri hivatalba, s megkértem az ott dolgozó osztályvezetőt, hogy a hatályos törvény értelmében adnák ki a vonatkozó birtok- és tulajdoni lapokat. Az osztályvezető hajlott a jó szóra, s kimondta az őszintét, miszerint kettő, de maximum három, vagy négy hónap múlva az állam költségén posta útján megkaphatom a kért okmányokat. Ez a türelmi idő egy kicsit kétségessé tette a vállalkozásom sikerességét, azt viszont mégsem árulhattam el, hogy a földügyek intézésében otthonosan mozgó ismerősöm az alatt az idő alatt, míg mi az osztályvezetővel egyeztettünk, a szomszédos irodában kikérte és kikapta az iratokat. Ezekből az okiratokból megtudtam, hogy az ismerősöm földjei milyen úton-módon kerültek az új tulajdonos vagyonába, mint ahogy azt is, hogy adásvételi szerződés, vagy kisajátítási határozat híján a termőföld önző módon, saját elhatározásából is tulajdonost válthat, elegendő, ha a kataszteri hivatal illetékese hajlik a bejegyzésre.

Lassan mozduló gépezet

Az idő pedig telt és múlt, a beadványom iktatásától számított 48. napon erőt merítve a nagypolitika történéseiből, tiszteletemet tettem a körzeti földhivatalban. Az Úr velem volt, mert az ügyet egy kedves és készséges hivatalnoknő kapta meg, aki kedvesen és készségesen közölte velem, hogy az én beadványom színvonalában magasan veri az országos átlagot, s már mindössze tíz, esetleg tizenkét új dokumentumot kell beszereznem ahhoz, hogy az ügyről határozatot hozhasson. Az új dokumentumok beszerzése új, eddig még meg nem élt izgalmak megélését vetítette előre. Be kellett többek között bizonyítanom azt, hogy az adásvételi szerződéseket az azóta már elhalálozott eredeti tulajdonos a kommunista időkben kényszer hatása alatt írta alá. Ennél is bájosabb viszont az a feltétel, miszerint igazolást kell hoznom a földterület jelenlegi használójától arra nézvést, hogy az ingatlan az ő megítélése szerint kiadható-e az eredeti tulajdonosnak, vagy nem. Bevallom, egy kicsit elbizonytalanodtam. Az elbizonytalanodásom egy hangyányit akkor fokozódott, amikor a kedves és készséges, államnyelven beszélő hivatalnoknő feltette a költői kérdést: „Egyébként pedig mi lenne, ha minden kérelemnek eleget tennénk? Vissza adhatnánk a fél országot...”

A felvetés második részével természetesen egyet értettem, mivel balgán ma is azt gondolom, hogy, ha törvényellenesen a fél országot vették el, akkor törvényesen nagyjából ennek a fél országnak megfelelő területet kellene visszaadni. Parlagi lelkületem ellenére a hivatalnoknő eme őszinte kirohanása egy parányit meglepett, mert a mai napig abban a tudatban éltem, hogy a hivatalnoknak az a dolga, hogy a törvényeket végrehajtsa, nem pedig az, hogy mindenkori előítéletei alapján minősítse a kérelmezőket.

Csak egy pillanatra államosítunk

Az adott helyzetben azt hiszem, beláthatja az illetékes miniszter és a törvényt megszavazó képviselő, hogy az elbizonytalanodásom nem alaptalan annak ellenére sem, hogy az imént felsoroltak azt állították, hogy jó, a magyarság számára kedvező törvényt alkottak. Én nem kételkedem a szavaikban, annyit azért megkockáztatnék, hogy nincs földi halandó, aki önerejéből ezen törvény alapján a földvagyonát vissza tudná szerezni. A szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező jó nevű ügyvédek számára sem egyszerű a feladat megoldása. Mindezek függvényében gyanítom, hogy azon őstulajdonosok, akiknek 5-10 ár földjük menne veszendőbe, a leves és a hús közötti közismert kapcsolat miatt nem fordulnak ügyvédhez, ugyanakkor több tízezer 5-10 áras parcella ugyancsak jelentős méretű ismeretlen tulajdonosú földterületté terebélyesedik. Az 503/2003-as számú törvényben egyetlen biztos pont található, tételesen az, amit Csáky Pál miniszterelnök-helyettes így fogalmazott meg: ”... egy pillanatra államosítjuk az ismeretlen tulajdonosú földeket...” A törvény ugyan leírja, hogy ez a pillanat maximum egy évig tarthat, s ezt követően a földvagyont át kell adni az önkormányzatok tulajdonába, de az is kézenfekvő, hogy ezt a pillanatot egy egyszerű többséggel elfogadott törvénymódosítással el lehet húzni az idők végtelenségéig.