Eddig „átok” volt a víz, ezután már áldás lesz?

Nem fordulhat elő, hogy valaki tartálykocsival jönSomogyi Tibor felvételeA községek azt szorgalmazzák, hogy az ásványvíz-használati díj 30 százaléka a városokat, községeket illesse, felügyelhessék az úgynevezett kinti csapokat, a forrás karbantartásáért illetéket kérhessenek, a vízvezeték-hálózat, szennyvíztisztító építési költségeit viszont az állam kiemelten támogassa.

– Tudatosítjuk, hogy a természeti kincseket védeni kell, ám ami más országokban áldás, az nekünk átok. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis eddig semmi hasznunk nem származott abból, hogy községeinkben gyógy- vagy ásványvízforrások találhatók. Sőt, mivel a tizenhét település az első és másodfokú vízvédelmi területeken fekszik, a környezetvédelmi megkötések miatt számos vállalkozásról le kell mondanunk – magyarázta Bazsó Árpád, Szalatnya polgármestere a márciusban parlament elé kerülő törvény lényegét.

A szalatnyai savanyúvíz évszázadok óta szolgálta az embereket anélkül, hogy tudatosították volna gyógyhatását. A 18. század végén a Magyar Királyi Kamara elnöke, Koháry Ignác nádorhelyettes (akinek 1815-ben I. Ferenc hercegi címet adományozott) számos vendéget vitt Szalatnyára, köztük Kitaibel Pált. A budapesti orvos tanulmányban foglalkozott a szalatnynai ásványvíz vegyi és gyógyhatásával. Megállapította összetételét, utalt az emésztő-rendszerre, a légutakra, az anyagcserére, a vérképződésre és az általános erőnlétre gyakorolt hatására. Összevetette a bártfai, több németországi, valamint a belga Spa fürdő gyógyvizével is, és közzétette: az ásványi anyagok mennyiségét és arányát tekintve elsőbbséget élvez a felsoroltakkal szemben. Mivel a víz tulajdonságait nem befolyásolta sem a szállítás, sem a palackozás, az ásványvíz üzleti sikere arra ösztönözte a tulajdonost, hogy fürdőépületeket építtessen. A kádfürdők, a szalatnyai gyógykezelés és pihenés egyre népszerűbbé váltak, és komoly konkurenciát jelentettek a közeli Szántónak. Bár a korabeli feljegyzések szerint az 1858.január 15-ei földrengés következtében csökkent a forrás vízhozama, a környék lakóinak mindig elegendő mennyiségü víz jutott.

A II. világháború előtt Szalatnya, Felsőszemeréd és Horváthi lakói ingyen jutottak az ásványvízhez, ásták és tisztították a kutakat. Miután az állami ásványvíz-palackozó üzemet (1958-ban alakult) 1996-ban privatizálták, a vízkitermelési jog az új tulajdonosoké lett. Az úgynevezett kinti csapból továbbra is bárki meríthetett vizet, ám visszaélésekre került sor: idegenek tartálykocsikkal vitték az ásványvizet, és más régiókban kereskedtek vele. Mivel a vandálok az éj leple alatt rendszeresen megrongálták a csapokat, a tulajdonosok lezárták az üzem területén levő főcsapot. A község lakói – hálózat híján – ivóvíz nélkül maradtak. Nemcsak a szalatnyaiak, a környéken élők is igényt tartottak a megszokott ásványvízre. Polgármesterré választásom után felvettem a kapcsolatot a palackozó vezetőségével, és kértem, nyissák meg a kinti csapot. Nem azért sikerült megegyeznünk, mert a részvénytársaságban 2,5 százaléknyi részvényünk van, hanem azért, mert vállaltuk a rendfenntartást, a vízfogyasztás ellenőrzését. Ez annyit jelent, hogy egy ember 30 liter ásványvizet vihet el. Sajnos a költségvetésünk olyan alacsony, hogy rajtam és a titkárnőn kívül nem alkalmazhatunk további személyt, az ásványvíz fogyasztóitól 30 literért 10 koronát kérünk. Tavasztól őszig heti négy órán át, télen – vasárnap és hétfő kivételével – napi két órán keresztül vihetik az ásványvizet, felügyelet mellett. Tavaly, a lakók legnagyobb megelégedésére, közel 200 ezer koronás beruházással tetőt építettünk a csapok, illetve a vezeték fölé. Amióta ügyelünk a rendre, nem fordult elő visszaélés. Az itt élők egyszerre általában egy hétre való vizet visznek. Szomjunk oltására nincs más lehetőségünk, hiszen Szalatnyán, Felsőszemeréden és Egegen nincs vízvezeték-hálózat, a talajvíz pedig egészségtelen. A palackozó az államnak fizet az ásványvízfogyasztásért, ha jól tudom, köbméterenként 10-15 koronát, ám a készülő törvény szerint a vízdíj 30 koronára emelkedik. Mi pedig azt követeljük, hogy az öszszeg 30 százaléka bennünket illessen. A bevételt fejlesztésre fordítanánk – magyarázza a polgármester, közben ásványvizet tölt a poharakba. – Nekünk csak ez ízlik. Lehet inni tisztán, keverhető szörppel, de a fröccsbe is kiváló. Tévedés ne essék, más az íze, mint a palackozottnak. Összehasonlíthatatlanul jobb – jegyzi meg, majd kóstolót önt a gyári vízből is.

A szénsavval dúsított szalatnyainak valóban más az íze, ám aki soha nem kóstolta az eredetit, ezt nem sejtheti. Persze, nemcsak ivóvízgondok keserítik a régió életét. A 348 lakosú községben – tíz évvel ezelőtt még a lakosság 70, ma viszont már csak 57 százaléka vallja magát magyar nemzetiségűnek – 30 százalékos a munkanélküliség. S amíg nem enyhülnek a szigorú rendeletek, Szalatnyán nem indulhat be egyetlen vállakozás sem. Vízvédelmi területen szinte minden tilos, a mezőgazdasági termelést, a fakitermelést is beleértve, hiszen a talajvizeket védeni kell. Helyzetünket könnyítené a szennyvízhálózat kiépítése, ám önerőből nem tudjuk előteremteni a 16 millió koronát. Nekiláttunk ugyan a munkálatoknak, de mert saját forrásokból csupán 1,6 milliót különíthettünk el (a község évi költégvetése 1,3 millió!), a környezetvédelmi minisztérium csak 1,7 milliós támogatást nyújtott. Ami azért sem igazságos, mert az ásványvízforrások védelme miatt hátrányos helyzetben vagyunk. Ha megépül a hálózat, végre nekiláthatunk az építésnek is. Hiszen a fiatalok is szívesen itthon maradnak, ha lesz hol lakniuk. Szalatnya viszont csak akkor fejlődhet, ha a képviselők elfogadják a törvényt.

A kút körül nagy a jövés-menés. Az emberek kézikocsikon tolják a palckokat. – Kifogytak a tartalékok, a hét végén vendégeink voltak, több savanyúvizet ittunk - magyarázta egy idős néni. Bár fáj a háta, a lába is dagad, nem mond le a szalatnyai vízről. Azt is elmondja, a gyárban palackozottat a romákat kivéve senki sem vásárolja a faluban. – Csúfolnak minket a cipekedés miatt, de miért fizessünk sokat a rossz vízért, ha a jóhoz fillérekért hozzájuthatunk. Mi harminc literért fizetünk anynyit, mint ők a bolti háromért. Amíg sorra kerülünk, beszélgetünk. Kell ez is – hangsúlyozta. Berkula László nem egyedül érkezett a hat kilométerre levő Palástról. – Húsz éve csak ezt a vizet isszuk. Volt is nagy felhördülés, amikor a gyár lezárta a főcsapot. Szerencsére a polgármester rendet teremtett, már nem fordulhat elő, hogy valaki tartálykocsival érkezik. Mert volt ilyen is, órákig vártunk arra, hogy sorra kerüljünk. Ketten hatvan litert viszünk haza, ez két hétre elegendő. Az a jó, hogy az ásványvíz íze, minősége nem változik, igaz, nyáron hetente töltjük meg a palackokat – mondja, s a többiek szintén bólogatnak.