Dolgok, melyekről jobb, ha hallgatunk…

„A magyarok félelmét – írja Vadkerty Katalin A deportálások című könyvében – sokan jó üzletnek tekintették, s magukat befolyásosnak mondó, felmentést ígérő ismeretlen személyek jelentek meg a falvakban. Volt közöttük civil, állami tisztviselő, de egyenruhát és fegyvert viselő partizán is. A felmentések »taxája« településenként változott. Marcelházán, Martoson, Hetényben a felmentés iránt érdeklődő magyar családoktól 10-15 ezer koronát (egy tehén árát) vettek át. A dercsikai komisszár csak ezer koronát kért, »s az akció befejezése után titokban elhagyta a falut«. Az ipolyszécsénkei komisszár taxája 4500 korona volt, s bár a felmentéseket ő sem intézte el, de megfenyegette az érintett gazdákat, nehogy visszaköveteljék a pénzüket.

Az első magyar transzportok megérkezése után a cseh hivatalnokok is korrupcióra gyanakodtak. »Csupa szegény ember érkezett, a módosabb gazdák feltételezhetően megváltották magukat« – áll a jegyzőkönyvben.”

ĺgy került bizonyos Füttyös komisszár jóvoltából 1947. januárjában cseh földre az akkor mindössze nyolcéves dercsikai Vida Nándor is…

Háború alatti békeidők

„Kis település volt a múlt század negyvenes éveinek elején Dercsika – mondja Vida Nándor –, s nem volt ott uradalom vagy nagybirtok. 50–60 hektáros gazda volt vagy öt, a többiek öt, tíz vagy húsz hektáron gazdálkodtak. Nincstelenekre viszont egyáltalán nem emlékszem; pásztort is idegenből kellett hívnunk, mert nem volt, aki elvállalta volna ezt a munkát, s így volt ez a cselédekkel, zsellérekkel is. Nem tudom, honnan, de mindig akadtak szegény sorban élő, írástudatlan emberek, akik a módosabb gazdáknál szolgáltak. Persze magyarok voltak ők is, egyetlenegy szlovák sem élt akkortájt Dercsikán. Édesapám állami alkalmazott volt, amellett három hektáron gazdálkodott. Hattagú családjának így tisztes megélhetést tudott biztosítani.”

Vida úr mindössze hatéves volt, amikor a magyar hadsereg katonáit elszállásolták a faluba, ám szóról szóra idézi, miről beszélgettek a felnőttek, öregek.

„A nagynéném férje, Wass Gáspár magyar katonatiszt volt, mégpedig alezredesi rangban. Amikor a magyar hadsereg visszafelé vonult a keleti frontról, Gazsi bácsi is nálunk lakott, s igen büszkék voltunk arra, hogy a házunkat magyar katonák őrzik. Megboldogult apámnak mondogatta esténként: »Nándor, nekem az a gyanúm, hogy elveszik a haza – mert nincsen honvéd a Hargitán!« Erdélyi volt, korondi, s gyakran fájlalta, hogy ő még honvédnek állt, de katonává degradálták, amikor kiküldték a keleti frontra, a Szovjetunióba. »Mit kerestem én ott, s mit védtem?« – tette fel gyakran a kérdést. Végül igaza lett elveszett minden…”

A magyar és a német seregek átvonulása idején békesség uralkodott a faluban, ám a felszabadító „kóbor szovjetek”, azaz nem reguláris alakulatok nem kis riadalmat okoztak. Ha megjelentek, a fiatal nők a vermekbe, a kemencébe rejtőztek előlük – így kárt nem tettek senkiben, csupán az élelmet vitték el.

Száműzetésben – valaki helyett

Az irigység mérgezte meg végül ezt a légkört; amikor szóba került a kitelepítés, a lakosságcsere és a deportálások, a szegények és a gazdagok között kiéleződött az „osztályharc” – bár Dercsikán azt sem tudták, hogy van ilyen. A módosabb gazdák mindenképp maradni akartak birtokaikon, a kevésbé tehetősek közül néhányan viszont önként áttelepültek Magyarországra. S voltak, akik minden eszközt megragadtak, hogy maradhassanak.

„Biztos nem Prágában, Pozsonyban vagy Zsolnán dőlt el, hogy Dercsikán kit írnak fel a deportálandó személyek listájára – vélekedik Vida úr. – A faluban intézték ezeket a dolgokat, annak is az ivójában, ami a kinevezett komisszár főhadiszállása volt. Valódi nevére már nem emlékszem, de mindenki csak Füttyösnek hívta, s egy keveset értett magyarul. Mivel édesapám állami alkalmazott, útkarbantartó volt, mi nem is kerültünk fel a listára, s amikor a többieknek már kezükben volt a deportálási végzés, még abban a hiszemben járt be a munkahelyére, hogy őt védi a törvény betűje. Hát nem védte; 1947. január 20-án kapta kézhez a végzést, hogy egy nappal később, azaz 21-én útra készen kell állnunk, s meg is jelentek a szlovák katonák a házunknál, hogy felrakják az ingóságainkat a teherautókra. Édesanyám a szomszéd istállójának padlásán bújtatott el bennünket, gyerekeket, s ott rejtőztünk két teljes napig. Édesapám közben megjárta a dunaszerdahelyi, majd a pozsonyi útkarbantartó vállalat igazgatóságát, míg sikerült pecsétes írást hoznia arról, hogy ő valóban állami alkalmazott. Szinte megdicsőülve vittük az igazolást az ivóba, ahol a komisszár tanyázott és mulatott a legmódosabb gazdákkal; visszafelé viszont már katonák kísértek bennünket. Hiába volt írásunk – eldöntött tény volt, hogy valaki helyett mennünk kell…”

A Vida családot a légi vasútállomáson vagonírozták be – az ott uralkodó fejetlenséget, tumultust látva rettentek meg; az egész a zsidók koncentrációs táborokba hurcolását idézte. Pozsonyon, majd Pardubicén keresztül vezetett az útjuk Slanýba. Ha vesztegelt a szerelvény, árusok jártak vagonról vagonra, „horké párky”-t, azaz meleg virslit kínálva. „Ezek a Horthy-pártiakat keresik!” – kiáltotta el magát valaki a vagonok egyikében, s a tolóajtók becsapódtak; csehül akkortájt csak azok beszéltek valamelyest, akik önként vállaltak munkát Csehországban, vagy az első Csehszlovák Köztársaság idején katonáskodtak.

Ha jó a vége…?

Éjszaka szállásolták be a Vida családot egy kisebb lakóházba. Azt se tudták, hol vannak. Reggel, amikor a gyerekek kimerészkedtek, derült ki, hogy Kolečra, egy Kladno környéki kis településre kerültek.

„Szüleim reggel óva intettek attól, hogy elhagyjam a házat, de a gyereknek mindent látnia s tudnia kell, így kimerészkedtem – szól tovább a történet. – S akkor derült ki, hogy a faluból több család oda került. A hivatalok az ábécé-sorrendben összeállított névsor szerint osztották el a családokat, így Kolečba csupa Vida és Vörös került, a közeli falvakba pedig a Katonák, Mészárosok, Szemesek és Simonok. A nyolc lakásegységből álló, cselédek számára emelt épületben hét lakást a Vidák laktak, a nyolcadikat egy Vinkler nevezetű cseh – de még ő is beleillett a névsorba. Kit a földekre, kit az istállókba osztottak be dolgozni, mi, gyerekek pedig iskolába kerültünk. A gazda – egykori cseh katonatiszt – nagyon emberségesen bánt velünk; rendesen fizette a munkásait, nekem pedig egy ízben, amikor betegen feküdtem otthon, narancsot hozott Prágából. Ennek ellenére sem éreztük otthon magunkat – nem volt például római katolikus templom, így az asszonyok hol az egyik, hol meg a másik lakásban gyűltek össze esti imára. Mi addig az udvaron őrködtünk, nehogy valaki rájuk nyisson, s még ebből is bajunk származzék. Aztán a szüleim lassanként szétszedték a bútorokat, míg vonattal haza nem küldték az egész berendezést, majd 1947. augusztusában édesanyámmal és öcsémmel mi is vonatra szálltunk, hogy Prágán és Pozsonyon keresztül hazatérhessünk. Mai napig csodálom megboldogult édesanyám lélekjelenlétét, mellyel két kisgyerek kíséretében nekiindult Csehországnak anélkül, hogy akár egy mondatot is tudott volna csehül. Az anyák különös dolgokra képesek…”

Vida úr édesapja és két nővére csak 1948-ban tért haza Csehországból, miután az államosítás hírére a légkör valamelyest enyhült; a Dercsikáról deportált tizenkét családból csak egy telepedett le végleg cseh földön.

„Apám tudta, ki helyett deportáltak bennünket, s én fiatalon, lázadó fejjel többször elégtételt akartam venni a bennünket ért sérelmekért, de végül megértettem: szükség esetén az ember képes lelkiismeretével és eszével ellentétben cselekedni. Nem voltunk mi háborús bűnösök – 1900-ban született édesapám az első republika alatt katonáskodott, Masaryk lovásza volt, s gyakran elmondta: megbocsátottam mindenkinek, aki erre a sorsra juttatott, mert szerencsésen hazatértünk. Egy dolog fájt neki: hogy soha nem mosták le rólunk, magyarokról a háborús bűnösség bélyegét; ezzel kell a mai napig élnünk…”