Brazil telenovellák – a valóságban

„Megáll az ész!” – mondaná a helyzetre fővárosi barátom, ha most itt lenne a kies szép végeken. Hát mi is történik a kis folyó melletti falucskában mostanában? Megoszlott egység, lehangoló történések, brazil telenovellákba illő szerelmi és családi fordulatok, fűszerezve némi politikával, „bíróválasztási” kampány előhangjaival. Menjünk csak sorjában! Megoszlott egység és lehangoló történések alatt az értendő, hogy bizony lassan már a pofa sört is kinézik egymás szájából az emberek. Lehangoló, hogy falubeli nem köszön falubelinek, mert egyszer régen kölcsönkért a másiktól, s mikor az szerette volna viszontlátni a pénzét, inkább megsértődött az adós, mert úgy az egyszerűbb. Ikszné, megunva férjét, összefekszik a sógorával, majd kibékülnek, és nyilvánosan nyalják-falják egymást. Brazil forgatókönyvírók, nosza gyertek hozzánk tanulmányozni, hogyan is megy a dolog a való életben. Politikai fűszer, „bíróválasztási” előkampánnyal. Merthogy nincs most éppen feje a falunak. Mert a régi lemondott. Belefáradt, sokat zaklatták, nem tudta megértetni magát az önkormányzat többi tagjával. Amúgy se tudott volna előrelépni, sajnos túl sok zavaros és kibogozhatatlan ügy maradt korábbról. Főleg piszkos pénzügyek, amelyek kimerítik a sikkasztás és a hűtlen kezelés fogalmát. Akár hatalommal való visszaélésről is lehetne beszélni. Csak mindenki hallgat. Még azok is, akiknek esetleg bizonyítékaik vannak. Ami a legfájdalmasabb, itt helyben már régen nem valamiért történnek a dolgok, hanem javarészt mindig valami vagy valakik ellen. A személyes érdekek kerültek előtérbe, eldurvult ez a világ. Mégis érthetetlen, hogy a köz javát szolgálni hivatott személy hogyan használhatja haszonforrásként a pozícióját. Betegsége ez lassan egyre több kis falunak. A betegség gyökere pedig abban van, hogy már nem a közösség érdekeit szolgálják a történések, hanem a magánérdeket. Az, hogy ötletet lopnak egyesek, már fel se tűnik. Tapasztalataim és ismerőseim, barátaim elmondása szerint egyre gyakoribb a valamilyen párt családi alapon való megalakítása és működtetése, amely aztán képes befészkelni magát akár önkormányzati szintig is a helyi hatalomba. Ott pedig már pénz, pénz, pénzecske is van. Amit sokféleképpen lehet kezelni.

A szakmaiság abban merül ki, hogy amit kikiáltunk mondjuk tájháznak, az nem több, mint egy rossz régiségkereskedés raktára. A megépített, a világhálón is meghirdetett túraútvonal pedig kilátóstól, miegyebestől nem más, mint túlélési gyakorlatnak megfelelő csörtetés az akácok között. A másik oldal, a még ténylegesen valamit tenni akarók elfásulásának ez is oka lehet. Mert ha más ilyesmire alapítványi támogatást kap, felmerül a kérdés, mi értelme van itt egyáltalán valamit is komolyan csinálni. Fogd a pénzt és fuss! A végeredmény pedig előbb-utóbb az, hogy nincs kivel, nincs kinek, nincs miért, mert olyan ember még a földre soha nem született, aki mindenkinek elég jó tudna lenni. Pláne falun! Ilyenkor, a hiányt megérezve előbújnak a pártszínekbe öltözött helyi konjunktúralovagok, megszavaztatják a pártcsaláddal a jelölést, ami hivatalos, hiszen a párt alapszervezete legitim módon működik. Csak nem valamiért, hanem jórészt valami, vagy valakik ellen. „Megáll az ész!” – mondaná a barátom, aki egyébként arról álmodozik, hogy falura fog költözni. Mostanában azonban mintha kicsit visszafogná magát. Azt mondja: „Még a végén pártot alapítanék, és megválasztatnám magam polgármesternek. Most mondd meg, kell az nekem?”