Athéni tájkép kóbor kutyákkal és görög salátával

Az Akropolisz épületeit évek óta állványerdő csúfítja „Euchariszto” – mondja Zorba, és láthatóan elbizonytalanodik. A mosoly ráfagy az arcára, meglephettem. Miért kérdezősködik ez a hülye külföldi? „Akkor hát euchariszto, de nem” – köszönök el diadalmasan, és faképnél hagyom. Megszaporázom a lépteimet, a fehéringes görög még követ egy darabig, lelkesen – és beszédes gesztusokkal – dicséri az általa közvetített hölgyek előnyeit, áradozik „szakmai” tudásukról, de hiába. Aztán feladja, legyint.

Ha nem lett volna ilyen rámenős, még tovább „beszélgettem” volna vele, hiszen az általam Zorbának elnevezett férfi volt az első görög, akivel szót váltottam Athénban. Ez jó jel, itt tudnak angolul.

A HELLÉNEK NYELVE

ugyanis nem az egyszerű halandóknak való, legalábbis én négy nap alatt képtelen voltam bármit is megtanulni belőle. A feliratok egy része ugyan latin betűs, de a legtöbbször a középsulis matekból visszaköszönő omikronok, epszilonok és dzéták dzsungelében bolyongok. Ha véletlenül sikerül is kibetűznöm egy szót, a görög nem olyan, hogy támpontot adna, most semmilyen általam ismert nyelv nem segít, mert mit jelenthet mondjuk az, hogy apodeikszi? Aztán valakitől megtudom, hogy csak i betűből vagy ötfajtát használnak, úgyhogy esélyem sincs. Szerencsére Athénban egy kalimerosznyi görög szókinccsel is elboldogul az ember, ha tud valamicskét németül vagy angolul. Már ilyenkor, május végén is rengeteg a turista, a görög főváros pedig berendezkedett a megpumpolásukra. Itt

MINDEN DRÁGA,

legalábbis a központban, nekem meg olyan hülye szerencsém van, hogy a szállodám éppen a parlament mellett, a hatalmas belvárosi botanikus kerttel szemben áll. Az ottaniak persze azt mondják, az euró bevezetése után mentek föl ennyire az árak, minden kocsmáros és szuvenírárus felfelé kerekített, állítólag már a turisták is kezdenek átszokni az olcsóbb Törökországba. Ha elég jó szállodát fog ki az ember, hat eurót is otthagy egy pohár sörért, az akropoliszi belépő átszámítva ötszáz koronába kerül, körülbelül ugyanennyiért lehet megúszni egy éttermi ebédet is, ennél csak a McDonald’s olcsóbb. Bármennyire szentségtörésnek tűnhet is, az egyikbe betérek.

A kéteurós – és kimondottan finom – Greek Chicken utolsó falatjainál tartok, amikor az Omonia nevű térre érek. (Csak később tudom meg, hogy ez Athén legveszélyesebb környéke.) Éjfél előtt pár perccel van, mikor megszólít egy homályos tekintetű, tizenéves fiú. Egy euró kér, tartja a markát. Benyúlok a zsebembe, legalább meghallgatom még egyszer a köszönömöt görögül. Ezúttal azonban elmarad az euchariszto. Mindegy, az ember nem mindennap segít egy uniós koldusnak, egy euró nem vág földhöz, több is veszett Marathónnál.

Milliónyi méregdrága márványutánzatA szerző felvételei Betérek egy csecsebecseboltba, a büszkén mutatja üzletét – „Helló, minden olcsó, antik nagyon szép” –, találomra kézbe veszek egy falitányért, aztán óvatosan visszateszem a polcra a nyolcszáz koronás festett gipszet. Kis földrajzi-kulturális ferdítés – elismerem, első pillantásra nem feltűnő – a Dávid-szobor, de kapható vasparthenon, Pallasz Athéné életnagyságú gipszfeje és még ezernyi apróság. Az eredetire hajazó amforák mellett a leggyakoribb szuvenír a 2004-es nyári olimpia jelével ellátott törölköző, kulcstartó, strandlabda és kávésbögre. Mindez méregdrága, egy olimpiás sapkát 24 euróért, vagyis majdnem ezer koronáért akartak rám sózni.

Café 2004 – világít a kis kávéház fölött a neon. Hát igen, gőzerővel készülnek az olimpiára, pedig csak jövőre lesz, túrnak-fúrnak mindenütt, a várost mostanra sikerült teljesen a feje tetejére állítani, Athén egyetlen hatalmas építkezés. Ráadásul június végéig Görögország az Európai Uniós soros elnöke, egymást érik a konferenciák, mindenütt küldöttségek, diplomataautó-konvojok – Athén bedugult. A türelmesen várakozó kocsisorok között motorosok cikáznak félelmetes ügyességgel, nekik legalább esélyük van arra, hogy idejében odaérjenek, ahová. Különben

NEM SIETŐS NÉP

a görög, azzal a különbséggel, hogy a mindent „holnapra” halasztó spanyol manyána-hangulat helyett inkább a képedbe vigyorognak, és nyugodt mosollyal azt mondják, ha nem holnap, akkor azután. Vagy még később. Majd. „Relax, you are in Greece!” – vetik oda a türelmetlenkedő turistának. Igen, Görögországban vagyok, úgyhogy megpróbálok lazítani. Megy is a dolog, egyre ritkábban nézem az órámat, nálam gondtalanabbul már csak a kutyák pihennek. Annyit érkezésem előtt is tudtam Athénról, hogy az utcákon rengeteg a macska, arra viszont senki sem készített fel, hogy úton-útfélen döglöttnek tűnő kutyákat kell kerülgetnem. Hihetetlen, mennyi korcs állat hever – mit hever, döglik! – a járdán. Órákat képesek egy helyben tölteni a forró aszfalton, hosszan elnyúlt testtel, látszólag élettelenül. Az egyik éppen a parlament előtti főúton készül leheveredni egy fél napra, amikor egy kevésbé állatbarát taxisofőr rádudál.

A taxizás külön élmény Athénban. A sárga bérautók New Yorkot idézik, itt is rengeteg van belőlük, itt is úgy kell leinteni őket, a különbség csupán annyi, hogy itt a már foglalt taxi is csikorogva lefékez, a sofőr megkérdi, hová akarsz menni, és ha abba az irányba viszi a kuncsaftját, te is beszállhatsz. A költséget aztán megosztjátok. Az eljárás ugyan állítólag tiltott, de nagyon praktikus és elterjedt. A belvárosi parkban, a narancsfák és óriáskaktuszok között sétálgatva gyorsan elszalad az idő, mikor észbe kapok, már késő, menthetetlenül elkésem a szervezett akropoliszi kirándulásról, ha nem szállok taxiba. Meglendítem a kezem, szinte azonnal megáll egy kocsi. Egy turbános hindu már ül az anyósülésen, nekem hátul jut hely. Ők beszélgetnek, én hegyezem a fülem, de hiába. Az eucharisztót értem csak, amikor kiszáll az indiai. Az én önrészem három euróra rúg, de megéri, mert időben érkezem a kiindulási pontra.

Fárasztó hegymászásra számítok, meg lélegzetelállító antikvitásra – egyik sem jön be. Pár lépcsőt leszámítva széles, árusokkal és utcai zenészekkel szegélyezett betonúton sétálunk fel az Akropoliszra. Pontosabban egy

KIÁBRÁNDĺTÓ ÁLLVÁNYERDŐ

közelébe, amely a Parthenont és a másik három épületet körülveszi. „A fellegvárat időszámításunk előtt 438-ban fejezték be, építésekor csak márványt használtak” – olvasom a bédekkerben. Azt már az egyik athéni ismerősöm mondja el, hogy ugyan hosszú évek óta restaurálják a Pallasz Athéné tiszteletére emelt szentélyt, ő azonban munkást dolgozni még nem látott az épület közelében, talán ezért tart olyan sokáig a felújítás. Igaza lehet, embert most sem látni a daruk közelében. A híres márványoszlopokat tehát – valakik, valamikor, talán az éj leple alatt – új darabokkal egészítik ki, az egyik beépítésre váró elem sérülten fekszik a Parthenon mellett, a márványszínű festék és habarcs alól kilátszik a tégla. Eddig még voltak illúzióim a restaurátorok munkájával kapcsolatban, most azonban rettenetes csalódást érzek.

Szerencsém van, megadatik nekem, ami kevés athéni lakosnak: látom a várost esőben. Errefelé májustól szeptember végéig füllesztő nyár van, most is csak egy órácskára ered el az eső, mire visszaérek a szállóba az ernyőmértt, már el is áll. A vizes utcák szinte azonnal felszáradnak, a nedves intermezzo után a nyár folytatódik. Erre a kis záporra is napokig készültek a meteorológusok, égiháborúról, felhőszakadásról beszéltek, aztán ez lett belőle. A csoportunk számára megszervezett hétvégi hajókirándulást is lefújták, pedig végül gyönyörű lett az idő. Szombat reggel a legtöbb belvárosi vendéglő kerthelyiségét (vagyis az aszfaltra kirakott székeket-asztalokat) is felszámolták egy kis időre, de mire megéheztem, már visszaállították valamennyi

Most kutya meleg van, de az athéni ebek mindig így pihennekGÖRÖG TAVERNA

eredeti állapotát. Girosz – a szlovákiai gyakorlattól eltérően – utcai árusnál nem kapható, csak éttermekben. A meghitt tavernázás szokását a huszonegyedik század sem tudta kiirtani, legfeljebb egy kicsit elturistásodott a hagyomány. A pincér – akinek lassúsága nem szúr szemet, hiszen idehaza ehhez már hozzászoktunk – kis kosárban hozza az evőeszközt, majd a kenyeret és a vizet, felveszi a rendelést, aztán hosszú időre eltűnik. Végül persze megérkezik a mesés falatokkal, és kihozza a számlát is, diszkréten az asztal sarkába állított pohárkába göngyöli, csak úgy, a miheztartás végett. És itt szeretném eloszlatni azt a rosszindulatú híresztelést, hogy a görög pincéreket jellemzően Abrosz Tisztakosznak hívják: fehér papírterítő kerül az asztalra, amit minden vendég után cserélnek. És hogy mit érdemes enni? Itthon görög salátaként ismerjük a darabolt zöldséget feta sajttal, itt choriátikinek hívják, és csak ránézésre hasonlít a „grécky šalát”-hoz. Nem tudom, mi lehet a titka az uborkából, olivából, paprikából, paradicsomból és vöröshagymából rittyentett salátának, szerintem az ecet-olaj kombináció lehet a kulcs, majd megpróbálom megkeresni a receptjét az interneten. Arra rájöttem, hogy a feta tetejére oregánót szórnak, a többi rejtély. Újabb szentségtörést követünk el, a saláta és a fenséges girosz után nem bort, hanem kéteurós (azaz nagyon olcsónak számító) Heinekent iszunk.

A pitakenyér utolsó darabjával tunkoljuk éppen a maradék szaftcseppeket, amikor egy testes kuvaszszerűség heveredik ráérősen az asztalunk mellé, egykedvűen beleszimatol a levegőbe, aztán mancsára ejti a fejét. Intek, hogy fizetünk, a pincér kikerüli a dögöt, és miközben elrakja az eurókat, a kutyára néz. Aztán ránk. Majd széles mosollyal azt mondja: „Relax, you are in Greece!”