A bányászok bizakodnak: mindig lesz mit ünnepelni

A tervet rendszerint kétszáz százalékra teljesítő egykori „munkahősök” és „sztahanovisták” ezúttal hálaadó misén vettek részt a Szent Katalin-templombanÉvezredek óta tudott dolog, hogy a Kárpátok nyugati vonulatának hegységei ércekben gazdag ásványokat rejtenek; ennek is köszönhető, hogy európai léptékkel mérve is viszonylag korán kezdtek fémszerszámokat használni e tájakon. Később, az egyre növekvő igényekkel – melyeket főképp a hadiipar, a fegyvergyártás támasztott – a Selmeci-hegységtől a Szepes-gömöri-érchegység keleti nyúlványáig húzódó térség az érckitermelésre és -feldolgozásra rendezkedett be. Nagy becsben álltak Felső-Magyarország ércbányái, hiszen ontották a vasat, a rezet, a nehézfémeket, de az ezüstöt és az aranyat is. A jelentősebb bányaközpontok körül hangulatos kis bányavárosok épültek – például Selmecbánya, Rozsnyó vagy Igló. Jelentőségük és gazdagságuk ma igazán a királyoktól kapott privilégiumokkal, illetve a városokban felhalmozott kulturális értékekkel mérhető. Elsőségünket bizonyítja az is, hogy tájainkon nyitotta meg kapuit 1764-ben a világ első bányaakadémiája, hogy nálunk használtak először fekete puskaport az érc kitermelése során, hogy Hell Miksa és társai már a XVIII. évszázadtól olyan gépeket és berendezéseket készítettek a bányaipar számára, melyekről a civilizált világ legtöbb országában akkoriban még álmodni sem mertek.

Fakuló bányászbecsület

Érthető, hogy az életüket nap mint nap kockára tevő bányászoknak meg is volt a becsületük. Céhjeik kiváltságokat élveztek, és még a kommunizmus építésének évtizedei alatt is tartotta magát a „Bányász vagyok, ki több nálam?!” mondás. Keresetük átlagosan harminc százalékkal volt magasabb a nemzetgazdaság egyéb ágazataiban dolgozókénál, a hűségpénzről és más juttatásokról nem is beszélve. Bányásznak lenni biztos egzisztenciát jelentett – egészen a rendszerváltásig, meg még két évig. Míg a cseh-szlovák föderális kormány úgy nem döntött: a bányaipar fenntartása túl sokba kerül, nem kifizetődő, vannak olcsóbb (bár lényegesen alacsonyabb minőségű) nyersanyagforrások. Ezzel kezdetét vette a bányászat fokozatos leépítése, visszafejlesztése.

Aki ma végigutazza az egykori, Jászótól Körmöcbányáig, vagy Iglótól Rudabányáig terjedő bányavidéket, egyértelműen a hanyatlás kézzelfogható jeleivel találkozik. Gömörben – és ez alól annak középső és déli része sem képez kivételt – vagy a Szepességben egykor szinte minden, magára valamit is adó település valamilyen szinten kapcsolatban állt a bányászattal, illetve az ércfeldolgozással. Huták, hámorok – azaz kisebb olvasztók, kohók – adtak megélhetést ezeknek a falvaknak, és a bányák tulajdonosai ügyeltek arra is, hogy bányászból, kohászból, megmunkálóból legyen utánpótlás. ĺgy történt, hogy Rozsnyó környékén az Andrássy grófok az ipartelepeken kívül például bányászlakásokat építettek, és lerakták a szakképzés alapjait is. Ma, százegynéhány évvel később mindennek nyoma sincs; az ország valamennyi középszintű, bányászatra szakosodott tanintézménye megszűnt. Az áldatlan viszonyokat jellemzi az is, hogy az érckitermelés a minimális szintre esett vissza, hiszen alig van már működő bányaüzem országszerte. A hangsúly az európai jelentőségű felső-gömöri lelőhelyeknek köszönhetően a magnezit, a Nyitrától északra található lelőhelyeken a barnaszén, az Erdőháti- és a Kelet-szlovákia-alföldön a kőolaj, illetve az építőipar számára mész alapanyagú nyersanyagot biztosító felszíni kitermelésre helyeződött.

Ma a bányászok bére harminc százalékkal alacsonyabb az országos átlagbérnél, tudatta velem a napokban Miroslav Gazdík doktor, a Bányaipari Alkalmazottak Szakszervezetének elnöke, kiegészítve ezt még egy fontos adattal: ez az iparág jelenleg mintegy tizenháromezer embert foglalkoztat, ám számuk évente több mint tíz százalékkal csökken.

Mindezek ellenére a bányászok, geológusok, kohászok és „naftások” idén is nagy ünnepséget csaptak a bányásznap tiszteletére. Volt rezesbanda, kitüntetésosztás, egyenruhás felvonulás – mint a „békeidőkben”, azzal a különbséggel, hogy a tervet rendszerint százötven-kétszáz százalékra teljesítő egykori „munkahősök” és „sztahanovisták” ezúttal a kor szellemének megfelelően hálaadó misén vettek részt. Hátha odafenn meghallgatásra találnak fohászaik... Ha egyszer idelenn minden érvük pusztába kiáltott szó csupán.

Szalamandra-menet

Jeles esemény volt az, mely szeptember 9-én Szlovákia, sőt Magyarország és Németország bányászainak képviselőit is a bányavárosok legszebbikébe, Selmecbányára csábította. Egyrészt bányásznapot tartottak, másrészt meg ekkor zajlott a Szalamandra-ünnepség; mindkettőnek évszázadok távlatába nyúló gyökerei vannak.

A Szalamandra-ünnepség természetesen szintén „bányásztalálmány”, mint minden, ami a Világörökség részét képező várossal összefügg. Évszázadok óta megrendezik azzal a céllal, hogy alkalmat teremtsenek a céheknek a bemutatkozásra – és egy kis jó népünnepélyre.

Hogy mivé nőtte ki magát időközben? Nem túlzok, ha azt állítom, hogy nemzetközi szintű kulturális eseménnyé, hiszen a városba özönlött több ezer látogató magyarul, németül, angolul, hollandul, csehül, és még ki tudja, a művelt világ hány nyelvén zajongott a városközpontban.

Az idei ünnepség látogatóinak igazán nem lehetett okuk panaszra, hiszen mindenki megtalálhatta számításait; ki a kirakodóvásárban, ki a Szalamandra-menetben, a koncertpódiumok előtt, vagy éppen a templomban. Mert a Szent Katalin-templomban a szóban forgó nap kora délutánján rendhagyó istentisztelet zajlott. A zsoltárok helyett a bányászok „himnusza” csendült fel, és a szép számban megjelent vendégek köszöntését követően az arra érdemesek átvehették a város díjait, címeit. A prominens vendégek között a második sorban ott ült Ľudovít Kaník népjóléti miniszter, Miklós László, a környezetvédelmi tárca vezetője, valamint Rita Tornyaiová, a gazdasági minisztérium hivatalvezetője. Valamennyien a bányászok fekete egyenruhájában, ahogy illik. Az első sorban – és ez senki figyelmét nem kerülhette el – Zdenka Predná, Szlovákia egyik „szupersztárja” virított, akit a szónok „média-személyiségként” mutatott be. Lelkük rajta; ilyen világot élünk.

Egyszer fent, egyszer lent...

Az ominózus napon magasan szárnyalt a hangulat a zólyomi Műszaki Egyetem Selmecbányára kihelyezett környezetvédelmi karának büféjében is. Itt a találóan csak Štiavničan nevet viselő selmecbányai bányász dalegylet „hangolt”. Mert a bányász „nótás népség”; ékesen bizonyítják ezt a szép számban megjelent dalgyűjtemények is. Aki volt már bányában, tudja, hogy a mélységben, ahol még ember nem járt, az évmilliók és -milliárdok óta érintetlen kőzetek között (vagy kőzetbe zártan?) a gondolatok filozofikus magasságokban szárnyalnak, és az érzést egyszerűen csak dalba kell önteni. Ez a „bánya-fíling”; ezt énekli meg a nevezett dalegylet is. Hitelességükből mindamellett az sem von le semmit, hogy alig húsz tagja közül talán, ha öt volt bányász. Éva asszony, aki a karnagy szerepét tölti be, állítja: a lényeg a lelkesedés és az ügy iránti elkötelezettség. Egytől egyig bíznak abban, hogy a város egykor teljes mértékben képes lesz megélni az idegenforgalomból, abból a tárgyi és szellemi örökségből, amit a bányász ősök rájuk hagytak. Ezekből pedig jó néhány található a környéken – így az országban egyedülálló bánya-skanzen, a nagyközönség számára „átalakított” bányaművek és a városközpont, melynek fénykora a bányászatéval esett egybe. Minden adott – csak türelemmel ki kell várni azt a néhány évtizedet, míg az idegenforgalom az állam részéről is megkapja az őt megillető támogatottságot. Addig énekelgetnek.

A dalegylet tagjaival ellentétben a földön járt Dušan Oravecz mérnök, az ország egyetlen, ma is működő vasércbányájának, az alsósajói Sideritnek az igazgatója.

„Amióta 1992-ben kezdetét vette a ráfizetéssel működő ércbányák fokozatos leállítása és felszámolása, a bányászok helyzete egyre rosszabb – mondta Oravecz úr, aki egyben a Szlovák Bányászati Kamara alelnökének tisztjét is betölti. – Az alsósajói bányaüzem ma egyedüli ezen a piacon, ám mi is csak a létszám csökkentésével és más óvintézkedések bevezetésével tudtunk talpon maradni. A bányaipar gyakran élt át válságot, alakulását egy szinuszgörbével lehetne legjobban szemléltetni. A gond az, hogy a görbe túl sokáig volt leszálló ágban, míg el elérte a mélypontot, és évek óta nem emelkedik.”

Kérdésemre, hogy teljesen meg fog-e szűnni ez az iparág, kitérő választ ad.

„Az építőipar számára fontos alapanyagok külszíni kitermelése növekedni fog, ám a mélységi kitermelés nem kifizetődő. A nagy cégeket felszámolták, az utódcégek magánkézbe kerültek, és az állam ma egyetlen koronával sem dotálja a nyersanyag-kitermelést. Mindenki azzal gazdálkodik, amit előteremt magának.”

Mégis kell ünnepelni!

Tornyaiová asszony a gazdasági minisztérium képviseletében minden nehézség ellenére is úgy gondolta: van ok az ünneplésre, hiszen a Szlovák Köztársaság kormánya a közelmúltban úgy döntött, mégis szükség van a hazai nyersanyagra, ezért kitermelésében az állam hosszú távon részt fog vállalni.

„Tavaly a kormány elfogadta a nyersanyagpolitika aktualizálásáról szóló határozatát, melyet a gazdasági tárca dolgozott ki – közölte az ünnepi ülésen részt vevő bányászokkal. – Ez az érceket nem tartalmazó nyersanyagok kitermelésére helyezi a hangsúlyt. Évente jelentős összegeket költünk az egykori bányaművek szanálására, környezetük revitalizálására is. A bányászok munkáját nagyra tartjuk, és kívánjuk: őrizzék hűen tradícióikat.”

Az életkörnyezet és a bányászat nem mindig felhőtlen viszonyát elemezte hozzászólásában a környezetvédelmi tárcavezető, Miklós László.

„Nem sok újdonságot mondhatok önöknek, és úgy vélem, ez jó – mondta beszéde bevezetőjében. – Eddig ugyanis arra panaszkodtunk, hogy a bányaipar ingatag lábakon áll. Nos, az utóbbi időszakban helyzete stabilizálódott, ezért elmondhatjuk, hogy jó úton haladunk. Érvényes ez a környezeti károk felszámolására is, hiszen e téren is új lehetőségek nyíltak; ma már például nem kell feltétlenül arra törekednünk, hogy a felszín eredetihez hasonló állapotát visszaállítsuk, hiszen az új körülmények között megtelepedő növénytársulások is lehetnek nagyon értékesek.”

Felszólalása végén hozzáfűzte: ha a bányászat fokozatosan leépül is, azért mindig lesz okunk ünnepelni, hiszen a hagyományok tovább élnek.

Ezt követően a bányászok és a rokon rendek képviselői kitüntetést kaptak – ki a hűségéért, ki meg a haza építése terén elért kimagasló eredményeiért –, mint a régi szép időkben.

Az már csak az ünnepség „nem hivatalos” részében hangzott el, hogy – Hofi Géza javaslatával ellentétben – a bányászok szövőnővé történő átképzése tárgytalanná vált, mivel szövőnőkre ma már éppúgy nincs szükség. Meg az is, hogy igaz, a bányaipar tavaly még a szakadék szélén állt, ám idén tett egy sikeres lépést előre.