65 év után is találkoznak „a falu mindenesei”

Az öregdiákok a 30-as évek végén, ill. 1940-ben születtek valahol a Pozsony és Léva által közrefogott területen. Most újra egy térben vannak, és végképp nem az újságírói túlzás mondatja velem, hogy érződik, ugyanúgy keresik egymás társaságát, mint hajdanán. Vannak olyan tanulói közösségek, akik ezt egyszer sem teszik meg, s már akkor elfelejtik egymást, amikor a záróvizsga után kilépnek az iskola kapuján. Itt és most ennek a szöges ellentétét tapasztaljuk, a IV. A-sok ugyanis még 65 év és számos osztálytalálkozó után is kötődnek egymáshoz. Csak most már nem az az aktuális kérdés, hogy kinek született gyereke vagy unokája – hanem már a dédunokák jelentik az egyik fő témát!

Kellemes szellemi frissesség lengi be az osztálytalálkozó színhelyét. Az egykori 38 fős osztályból 16-an vannak jelen. Sokan közülük már nem élnek, néhányan emiatt el is érzékenyülnek a közös emlékek felidézésekor – viszont messze nem merül ki ennyiben az ebéd. Sokan kérdezés nélkül is gyermekkorukat és diákéveiket idézik fel egymásnak – amelyek, mint köztudott, „bonyolult idők” voltak! Így kerül be a visszatérő témák közé a csehszlovákiai magyar oktatásügy újraindulása, vagy egészen konkrétan a mai pozsonyi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium története. Valahol pedig mindehhez a második világháború poklát követő jogfosztottság évei szolgáltatják az alapvető hivatkozási pontot.

A legjobbat kapták

Hogy a két világháború között, majd a második világégést követően milyen alapvető szerepük volt a pedagógusoknak, azt jól tudhatja mindenki, akit legalább egy kicsit is érdekel a szlovákiai magyarok története. Mégis vissza kell térni ehhez a témához időről-időre, hogy többet és jobban megérthessünk belőle. A teljes képet nézve az egykori IV. A-s diákok is ennek a nagy szellemi újjáépítésnek lettek a résztvevői. Ebbe az osztályba járt Beke Sándor rendező is, aki a többieknek is elmondta, milyen „esszenciát” kaptak tanáraik egyik csoportjától, akik még korábban a két háború között kezdték a hivatást, de végül az országban tudtak maradni. „A szeretet és tudás áradt belőlük. Szolyák bácsi például nyolc nyelven beszélt. Mi nem is tudjuk felfogni, hogy mit kaptunk tőlük” – hangsúlyozta, majd egykori osztálytársa, Csicsay Alajos megjegyzi, hogy más tanáraik viszont már a második világégés után kerültek a pályára, sokan gyakorlatilag kényszerből. Az ebéd után erről mélyebben is elbeszélgetek vele. Emlékeztet arra, hogy már az első Csehszlovákia idejében óriási szerepe volt a népnevelésnek és a közkönyvtáraknak a pedagógiai munkában. Nem lehet enélkül megérteni az ő tanáraik habitusát sem.

„Minket arra készítettek fel Janda Iván és azok a tanítók, akiket itt emlegetünk, hogy nekünk nemcsak tanítanunk kell. Janda azt mondta: ti lesztek »a falu mindenesei«”

– mondja Csicsay, s ahogyan a többiek történeteit hallgatjuk, összeáll lassan számomra is, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül mind vállaltak pluszmunkát is például színjátszó csoportok, s egyáltalán a helyi művelődési élet szervezésével. „A mi társaságunk mind szlovák iskolában kezdte meg a tanulmányait. Talán hárman vagyunk olyanok, akiket 1944-ben ugyan magyar tannyelvű intézménybe írattak be, de jött a front, és három évig nem volt nálunk tanítás. Az 1949/50-es tanévben a szlovák iskolák mellett kísérletképpen nyílhattak magyar osztályok is. S akkor, évközben 5000 gyereket irattak át a szülők ezekbe. Aztán 1950-ben, amikor újranyíltak a magyar iskolák, akkor már 32 ezer gyerek váltott ugyanígy intézményt” – emlékeztet arra, mi is volt akkoriban a magyar nyelvű oktatás tétje és súlya.

Született pedagógusok

Az egyik osztálytárs, Grosch István egyenesen úgy látja, a fővárosban váltak felnőtté. „Elmaradt a »mamahotel«, és elkerültünk Pozsonyba. Önálló életet kezdtünk el élni. Bekerültünk az iskolába, s elgondolkodtunk azon, hogy most már nekünk kell magunkról gondoskodnunk” – emlékezik vissza, s ahogy többen, úgy ő is elismeréssel kezdi el felemlegetni a tanáraikat. A 2007-ben elhunyt Janda Iván mellett Heim Erzsébet és sokan mások is újra és újra előbukkannak, akik „mindent megtettek azért, hogy igazi pedagógusokat neveljenek belőlük”.

„Nekem nagyon sokat jelentett a magyar iskola. Azelőtt cseh és szlovák iskolába jártam. Kitelepítettek minket Csehországba, ott végeztem el az első három osztályt. Amikor visszajöttünk, Muzslán nem volt még magyar iskola, így szlovákba adtak. Innen kerültem át aztán a magyar tannyelvű intézménybe, ahol nagyon nehéz volt nekem. Azt sem tudtam, mi az az ige vagy főnév, mert azelőtt mindent szlovákul tanultam, meg csehül”

– emlegeti fel a régmúltat a nyugdíjas pedagógus, aki gyermekként is már bizonyítványokat írt játékból, ráadásul édesanyja pedagógus volt, ill. öccse is végül ezt a szakmát választotta.

A tanyi Koczkás Ilona sem tett másként. Gyerekként barátaival mindig iskolásdit játszottak. Ő sem könnyű úton lett pedagógus: édesapja hosszú éveket töltött szovjet hadifogságban, ahonnan végül betegen került haza. Nem sokkal ezután fiatalon meghalt, édesanyja pedig egyedül nevelte. A kis Ilonát végül Turócszentmártonba, az egyik nagynéninez és annak férjéhez küldte, így teljesen szlovák közegben kezdte el az iskolát. A rokonai nagyon sokat foglalkoztak vele, s a nyelvi környezet is megtette a hatását, így az első tanév végére már folyékonyan beszélte a nyelvet. Végül aztán hazakerült, majd felvételt nyert a pozsonyi tanítóképző iskolára. Az első évben havonta csak egyszer engedték őket haza, így nagyon nehezen viselte ezt az időszakot.

„Viszont az vezérelt engem oda, hogy tanító akartam lenni”

– szögezte le, mi volt a fő motivációja mindvégig.

Kevés nyom

Csicsay, Grosch és Koczkás utóbb mindhárman pedagógusokká váltak – talán ez, s egyáltalán a változatos szakmai pályákat bejárt osztálytársaik is egyfajta konkrét emlékei a pozsonyi tanítóképzőnek. Ez az iskola körülbelül 1000 tanítót bocsájtott ki Csicsay Alajos számításai szerint, ám a növendékeken kívül ma már alig van fizikai nyoma az intézménynek Pozsonyban. Mindössze két tabló maradt fenn, amelyek közül az egyik pont az övék. Ennek az az egyszerű oka, hogy amikor az iskolaépületet felújították, a pincében elhelyezett dokumentumok és tárgyi emlékek eláztak, s végleg tönkrementek. Ezek nyilván óriási kárt jelentenek, hiszen egyedi, pótolhatatlan forrásokról volt szó. A IV. A-sok azonban még itt vannak, köztünk élnek – s 65 év után is éltetik egykori alma materük szellemiségét.